Megosztások

Tot Viktória

1,5 éve élek egyedül, és gondoskodom sajat magamról először az életem során. Emlékszem, amikor a szakítás után átmeneti szállásomon ülök egy kis szobában, egy ágyon, idegen cuccok között. Úgy láttam és éreztem, hogy a szoba egyre kisebb lesz, a falak össze fognak szorítani, és egyre kevesebb a levegő...aztán észrevettem, hogy kapaszkodok...saját magamba. Átöleltem magam, megfogtam a kezemet, egyiket a másikkal... Ott kezdődött el igazán az önismereti utam, a kapcsolódásom saját magammal. Általában hajlamos voltam a nehéz érzéseim elől elmenekülni, pl. sorozatnézéssel, szórakozással, aztán egy beszélgetős műsorban megragadt egy kérdés bennem: Mit tennél, ha látnál az utcán egy síró kisgyermeket? Hát oda mennék, és próbálnék segíteni, megkérdezném tőle, hogy mi a baj? - mondtam magamban. Mit teszel, ha TE szomorú vagy, vagy nagyon nehéz, mély fájdalom van benned? Jól kisírom magam, vagy elmondom egy barátnőmnek, ha éppen nem szégyenlem magam, de általában ennyi, itt megállok. És bekapcsolok valami háttérzajt, vagy pótcselekszem - futott át rajtam a felismerés. Azóta leülök a fájdalmam mellé, a szomorúságom, vagy haragom mellé, és megkérdezem miért van itt? Miben tudok segíteni?

Krisztina dr. Teubel

Kedves Tamás, megfogott, ahogyan fogalmaztál, már csak azért is, mert amit írsz, azt én az útonjárással, önmagamhoz való legjobb kapcsolódással, kvázi az élet élésével azonosítottam. Nem gondoltam a hétköznapi életemre úgy, hogy ez akár a helyem elfoglalása is lehet, ami történik velem 😊 mennyivel többet jelent így számomra egy olyan mindennapi tevékenység, amivel hivatásomként a kenyerem keresem, nőként a szabadidőmben töltekezem, legyen az tánc, főzés vagy egy jó beszélgetés, anyaként a gyermekeimmel vagyok. Szívből köszönöm a megosztásod, mélyültek az eddigi hasonló tapasztalataim.

Sz Dorka

Keresem itt a helyem még, hogyan mit kommunikáljak. Nekem nem könnyű itt írnom a dolgaimról. Érdekes, mert szemtől szembe jobban tudom, érzem kinek mit mondhatok. A gyerekeim apjáról nem mondtam, belül azt éreztem nem mondhatok rosszat. Még a válási folyamatunk során szerzett félelmeim is itt vannak, hogy nehogy felhasználja ellenem... Oldódik ki szépen lassan ezt érzem, viszont még óvatosság van benne. A megosztásokat, tapasztalatok elmondását amúgy fontosnak tartom. Nagyon sok emberrel találkoztam, akik hasonló cipőben járnak és kísérjük egymást, tapasztalatokkal, néha csak egy mondattal. Tényleg 1-1 megosztásom után mindig derült ki, hogy jah ő is és ő is ilyen cipőben jár vagy hasonlóban. Nem vagyunk egyedül. Gondolnánk ez a barlang olyan sötét... fix nincs itt senki... Aztán kiderül mellettünk valaki ugyanúgy padlót fogott, csak bátran ki kell nyújtanom a kezem már is jobb haladni a sötétben úgy, hogy tudom vannak sorstársaim. Szóval ez így icipicit nehéz nekem, de majd feloldódok és megérkezik bennem az is, hogy mit hogyan tudok ide írni.

Rita F.

Hosszú éveken át próbáltam megfelelni olyan elvárásoknak, amelyek nem az én működésemhez tartoztak. Az egyik legfontosabb felismerésem az volt, hogy nem velem van a baj, egyszerűen másképp működöm. Azóta egyre bátrabban választom az önazonosságot a megfelelés helyett.

Eszter

Ahogy egyre mélyebbre jutottam önmagamban, egyszercsak megindultak a jelzések a környezetemből, hogy nyugalmat árasztok magam körül. Olyan nyugalmat, amely gyógyít. Nőket is, férfiakat is. Nem stresszelnek, önmaguk lehetnek, megnyílhatnak, ha akarnak, és rendezhetik a múltjukat. Átrendeződnek. Óriási ajándék nekem ebben úgy résztvenni, hogy ehhez elég csak egyszerűen jelen lennem.

Beáta Szabó

Kislányként igazán lányos kislány voltam. Babáztam, rajzoltam, pürgős szoknyákba jártam, táncoltam, tornáztam, sokat nevettem... Aztán valami megtört bennem. Felnőttem és hamis szerepeket öltöttem magamra, amit elhittem, eljátszottam. Meg akartam felelni, másoknak, a külvilágnak, az apámnak.... Aztán összetörtem, nem értettem mi történik, meg szerettem volna javítani magam és az életem.... Majd szép lassan felismertem, hogy nem önmagam voltam. Nem az a nő voltam, akinek lenni születtem. Nem azt az életet éltem, ami élni akart bennem. Az erőimet átadtam, szétosztogattam, leforgácsoltam az idők folyamán. Nem hittem benne hogy teremtő nő vagyok. Nem hittem el, hogy erős nő vagyok. Nem úgy mint egy férfi, nem fizikai erőre gondolok. A lélek erőre gondolok. Most azon dolgozom, hogy vissza térjek önmagam igaz valójához, a nőhöz, akit gyermekként tudtam, láttam, szerettem. Vissza a gyökeremhez, vissza a szívemhez, az igaz életemhez.

Joós István

Szuper megosztás, köszönöm! Az én tapasztalatom, hogy József Attila a kérdést bár feltette, és helyen tette fel: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." DE válaszolni nekem kell rá. Pontosan azért MERT kiterítenek úgy is... 1. A játék az életemről szól. 2. MI valóban érdemes rá, hogy adjam érte?? 3. Mi NEM érdemes rá, amit azonnal abba kell hagyjak?

Zita

Elgondolkoztam mostanában azon, mit jelent számomra a “segítés”, hogyan változott a viszonyom a segítői szereppel kapcsolatban az elmúlt évek során. Én egy rendkívüli módon érzékeny embernek tartom magam. Sok időbe telt, amíg meg tudtam barátkozni ezzel az érzékenységgel, gyerekkoromban ugyanis ezt kifejezetten negatív jelzőként hallottam magammal kapcsolatban pl. édesapámtól. Erről majd írok külön is, azt hiszem... De most a segítésről: az érzékenységemen túl, vagy talán éppen ennek is köszönhetően - pszichológiai szakkifejezéssel élve - egy parentifikált gyerek voltam, és gyermek-, majd fiatal felnőtt koromban a segítést, elsősorban édesanyám támogatását, mint a szeretet zálogát éltem meg. Akkor vagyok jó és szerethető, ha őt jól támogatom, ha könnyítek az életén, érzelmileg megtartom, ha boldoggá tudom tenni. Ez sajnos nem sikerült, olyannyira, hogy 20 éves koromban megtudtuk, anyukámnak korai Alzheimer kórja van, 6 év alatt veszítettük el. Fél éves volt a nagyobbik fiam, mikor Anya elment, és 10 év kellett nekem, hogy meg tudjam őt gyászolni. Nagyon sokáig okoltam magam, kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam rajta segíteni. Következő életszakasz, amiről a segítés eszembe jut, a minták csődje körüli időszak, mikor egy segítő szakmába vágtam bele és kezdtem erre egy saját vállalkozást építeni. Úgy éreztem, hogy minél több emberrel szeretném megosztani azt azt utat és módszert, amely nekem segített kilépni egy évek óta tartó boldogtalan párkapcsolatból. Azt hiszem, ez még inkább az az egós segítés volt, ahol én voltam a központban, de érdekes módon viszonylag hamar eljutottam oda, hogy feltegyem magamnak a kérdést: mi van bennem, amiről el akarom terelni a figyelmemet, miért foglalkoztatnak jobban mások, az ő kihívásaik és nehézségeik, mint a sajátjaim? Itt még nem volt erre válaszom, és az amazon korszakom tetőzésekor belevágtam még egy budapesti egy éves coach képzésbe, miközben párhuzamosan online egy amerikai coach képzést is csináltam és az Énakadémián jelentkeztem a mentor képzésbe is. Közben folyamatosan férfiakkal foglalkoztam, jöttek-mentek az életemben mindenféle vonatkozásban. Azt tudtam, hogy az empata természetem miatt könnyen kapcsolódom, érzékenyen tudok ráérezni mások lelkiállapotaira, jól tudok hallgatni, és egyre inkább megtanultam az ítélkezés mentességet és azt, hogy bármiféle tanácsnál milliószor többet ér az értő figyelem. Az említett képzéseket azonban mind fel kellett adjam egyetlen hirtelen döntés következtében, amikor is összeomlottam (súlyos depresszió) és ahogy István mondja, nálam tényleg tűpontosan beazonosítható módon történt meg a pokoljárás legalja, a ráció halála. Ebben az időszakban egyik pillanatról a másikra hátat fordítottam mindenféle segítői szakmának, ugyanis teljesen hiteltelennek éreztem volna, hogy én ebben az állapotomban bárkinek is segítséget tudjak adni. Kiégtem a segítésben azt hiszem, illetve fogalmazzunk inkább úgy, hogy megértem arra, hogy ezt a rengeteg figyelmet már csak egyetlen férfire fordítsam. A hasznosság és hasznosulás érzése azonban kellett, és nagyon érdekes az élet, hogy éppen álláskeresésben voltam, amikor az egyik kedves ismerősöm ajánlásával végül egy olyan civil szervezetnél helyezkedtem el, amely a nőiség és anyaság témájával foglalkozik. Azonban itt egy pénzügyes pozícióba kerültem, amivel békében voltam, mert ez valami nagyon megfogható, racionális és kicsit érzelemmentes feladatkör is, ahol a precizitásommal és rendszeretetemmel, rendszerben gondolkodásommal tudtam hasznosulni. A segítői énemet pedig az elmúlt 4 évben teljességgel a párom felé, a kapcsolaton belül éltem meg. Egészen mostanáig, néhány hete ugyanis én mondtam ki a szakítást. És most itt vagyok, mert hívást éreztem, hogy visszatérjek ebbe a közösségbe. A segítés ma már azt jelenti nekem, hogy felvállalom, hogy nem tudok, nem is tudhatok mindent…sőt néha úgy érzem, semmit sem tudok.:) Vállalva a saját tökéletlenségemet, a bukdácsolásaimat már nincs bennem akarás azzal kapcsolatban, hogy segítsek. Csak hallgatok, figyelek, ahol van tapasztalatom, azt igyekszem megosztani. Egyszerűen azt érzem, hogy én legjobban a segítéssel tudok hasznosulni. Hogy ez milyen módon történik, hogy merre visz majd ezzel kapcsolatban az utam, azt nem tudom, de őszintén szólva már nem is akarom tudni. Azt tudom, hogy a helyemen vagyok, bárhol és bármikor, mert benne vagyok, mert Istenben vagyok.

Joós István

Furcsa téma-tevékenység az önismeret... Az élet egy pontján megmenti az ember életét, szó szerint, hogy aztán az egyik legnagyobb akadállyá váljon pár évvel később. Az én tapasztalatom, hogy eszköz az önismeret, és akkor volt vele bajom, amikor Céllá lett. Én megvilágosodásnak hívtam, mások boldogságnak vagy gyógyulásnak, sokan szabadságnak és a meghatározó hiedelmem az volt, hogy meg kell magamat szerelni, és majd ha majd már megszereltem magam, akkor minden működni fog. De nem. Az élet nem az Állapotaim miatt és által működik, hanem a Célom helyessége (állapotomhoz képest időszerű mivolta) függvényében. Ezt találtam. Az ÖNismeret Célként önimádat volt, eszközként az egyik leghatékonyabb a helyes, nálam Nagyobb Cél (Ügy-Küldetés-Közösség-Teremtés) szolgálatában. Egyrészt. Másrészt egészen elképesztően fontos és értékes volt mégis, hogy átmenetileg Célt csináltam magamból. Mert így tudtam végre megengedi mindazt, amit a neveltetésem okán évtizedeken át elfojtottam, és így tudtam megtudni, hogy nem leszek tőlük boldog. Tékozló Fiú, még mindig. Pokolra kell menni, túlzásba-önimádatba KELL esni, tézis után az antitézis kihagyhatatlan, hogy a szintézishez eljuthasson az ember. Ezrek életében láttam. Ezért tanítom ezt.