Megosztások

Joós István

Olyan logikus volt, hogy az önismeret az alapja az önértékelésnek, hogy meg KELL szereljem magam… és ANNYIRA NAGY tévedésnek bizonyult. Megdöbbentő felfedezésem, hogy az önértékelésem alapja nem az önismeret, hanem az elfogadás. Mert azzal arányban, hogy elfogadom magam: merem mutatni magam. És ha merem mutatni magam (hiányokat ÉS többeteket), ahhoz a Világ kapcsolódik – más emberek kérnek abból amiben jó vagyok (ahol többletem van) és segítenek azokban a dolgokban, amik nem erősségem (ahol hiányom van). Akkora paradoxon ez. Hogy nem lehet tökéletesre szerelni magam. DE ha mutatom a tökéletességem, akkor a Világ kapcsolódik, tehát hasznosulok, amiből sikerélmény és önértékelés lesz. Egyedül tökéletessé válni: arrogancia. Másokkal kiegészülni: működik.

Esztergomi Katalin

A héten két blogot is írtam az ellenállásról. Most, hogy itt ülök a kis házikómban, és ráébredek, hogy megint minden mást csinálok, csak nehogy befejezzem a szomato - pszichoterápiás tanulmányaim záródolgozatának elméleti részét, rá kell ébredjek, hogy e pillanatban én magam vagyok az ellenállás, és megint visszacsúsztam egy regresszív állapotomba...

Katica Toth

Sokáig azt hittem, hogy szeretni annyit jelent, mint gondoskodni. Mint ha a szeretet mértéke azon múlna, mennyit bírok el. Hányszor takartam be másokat a saját melegemmel, miközben én már rég fáztam. Nem rossz szándékból tettem, csak mert ezt tanultam. Azt hittem, a szeretet akkor igazi, ha dolgozni kell érte, ha adni kell addig, amíg már nem marad belőlem semmi. Évekig így éltem: a családomért, a gyerekeimért, a kapcsolataimért. Megoldottam, támogattam, szerveztem, tartottam. De közben valahogy egyre kevésbé voltam ott én. A nő, aki nemcsak ad, hanem kap is. Aki néha fáradt, vagy csendben van, és ez is rendben van. Aztán eljött a pont, amikor a testem és a lelkem is jelezni kezdett: elég volt a túlélésből. Ideje élni. Nem mindent irányítani, nem mindenre megoldást találni - csak jelen lenni. Ma már tudom, hogy a szeretet nem a túlélésről szól, hanem a jelenlétről. Nem attól nő, hogy helyettük érzem, hanem attól, hogy velük vagyok. Nem attól lesz igaz, hogy megmentem, hanem attól, hogy meglátom bennük a képességet. Mostanában gyakran figyelem, mikor kapcsolok automatikusan gondoskodó üzemmódba. Amikor azonnal segítenék, ahelyett hogy megvárnám, ők hogyan oldják meg. Vagy amikor a másik nehéz napjain inkább csöndben maradok, nem azért, mert közönyös vagyok, hanem mert megtanultam, hogy a szeretet néha a tér, amit adok, nem a tanács, amit mondok. Már nem akarok anyásítani. Nem akarom gyógyítani, tanítani, formálni a másikat - csak szeretni anélkül, hogy elveszíteném magam. Nem zártam be a szívem, csak most már én is benne vagyok a szeretetben. És amikor így maradok, a kapcsolódás is más lesz. Ott már nincs játszma, nincs függés - csak két ember, akik önmagukban is teljesek, és mégis választják egymást. Ma már nem a hiányból adok, hanem a teljességből. Nem akarok mindent adni, csak azt, ami igaz. És pont ettől lesz minden, amit adok - valódi.

Katica Toth

Gyerekkorom óta volt egy kimondatlan parancs a levegőben: siess. Nem úgy, hogy valaki minden nap rám szólt volna, hanem úgy, hogy a ház ritmusa ebből volt. Apa és anya mozdulatai, a gyors léptek, a kapkodós csörömpölés, a folytonos “még ezt is, még azt is” sürgése… ebben nőttem fel. Azt tanultam: az a jó ember, az a hasznos, az a szerethető, aki csinálja, intézi, megoldja — gyorsan. És én ehhez igazodtam. Siettem. Rohantam. Előre estem az időn. Meg akartam előzni a pillanatot, csak hogy biztosan jól csináljam. Sokáig hittem is, hogy türelmetlen vagyok. Hogy ez a természetem. A türelmetlenségem leginkább vezetés közben mutatta meg magát: mintha ott sűrűsödött volna össze minden régi parancs, minden gyerekkori „gyorsabban, siess már”. És igen, teljesen beépült: azt gondoltam, akkor vagyok értékes tagja a világnak, ha idő előtt készen vagyok, ha rohanni látják rajtam, hogy „dolgom van”, hogy „használom az időmet”, hogy „nem pazarolok”. Aztán egyszer csak elkezdtem tanulni, milyen az, amikor nem a fej irányít. És igen, sokáig tartott megtanulni, hogyan lehet kilépni a fejnehézségből és megérkezni önmagamban. Manapság már egyre többször sikerül — több alkalommal, mint nem. És ez nagy különbség. Aztán jött egy kapcsolat, amiben megkaptam azt a mondatot, hogy ilyen lustával, mint velem, még nem találkozott. Először persze vérig sértődtem. Hogy lehet ilyet mondani rólam, aki évtizedeken át ezerfelé futott? Aztán egyszer csak megálltam, és elgondolkoztam. Hogy ja… valójában ő is lusta, pont úgy, pont annyira, mint én. Tükör vagyok neki. Aztán azon is elgondolkoztam, hogy milyen jó is együtt lustának lenni. Olyan reggeleken át, amikor a semmittevés nem hiány, hanem puha, összebújós ajándék. Amikor nincs cél, nincs rohanás, csak jelenlét. Ez persze szembe megy mindazzal, amit belém építettek: a „légy hasznos”-szal, a „mutasd, hogy csinálsz valamit”-tal, a „ha nem rohansz, lemaradsz”-szal. Ma már tudom, hogy ami felháborodást váltott ki belőlem, az nem is az ő mondata volt. Hanem a régi reflex: a bennem élő gyerek, aki azt tanulta, hogy csak akkor lehet békében, ha siet. És ha nem siet — akkor baj van. Mostanra viszont megtaláltam a saját “lustaságomat”, ami valójában lelassultság. Megtaláltam a méltóságát, az ízét, a lélegzetét. A naptáramban külön bejegyzés a „reggeli bambulás”. Igen, így, szó szerint. Mert ez nekem szent idő. Ott ülök, nézek kifelé a fejemből, figyelem, hogyan táncolnak a levelek a szélben, hogyan csorog az eső az üvegen, hogyan mozdul a fény. És ott, abban a fél órában érzem, hogy ez nem „semmittevés”. Ez a legmélyebb kapcsolódás önmagammal, a világgal, a mindenséggel. Elmélkedem mindenről, ami éppen jön, olvastam, foglalkoztat, hallottam — gondolatokról, érzésekről, képekről, apró belső rezdülésekről. Sokszor írásba is öntöm őket, hogy maradjon nyoma — jó néha visszanézni, hogyan mozdult tovább bennem valami, ami akkor még csak halk suttogás volt. És ez nagyon jó. Ma már azt mondom: igen, lusta vagyok. A szó legszebb, legbékésebb, legemberibb értelmében. Imádok lelassulni. Szükségem van rá. Táplál. Megtart. Helyretesz. És ebben a van a békém, a nyugalmam, az erőm, mert ez a lélegzetem, ez az én tempóm.