Megosztások

Beáta Szabó

A minap olvastam egy idézetet, mely szerint: „Ne panaszkodj a valóságod miatt, ha nem vagy hajlandó a nagyszerűbbet választani!” Sokáig én sem úgy gondoltam, hogy minden választás kérdése. Azt, hogy az én választásom, és, hogy választhatok akár másképpen is, ha úgy gondolom. Hogy semmi sincs kőbe vésve, és, hogy mindig dönthetek másképp. Sodródtam az árral, és engedtem, hogy mások válasszanak helyettem. Átadtam az irányítást az életem felett, és nem tettem ellene semmit. Ma már ezt nem teszem, mert megértettem, hogy az életemért egyedül én vagyok a felelős. Persze néha könnyebb másokat hibáztatni, a világot, a családot…. de a döntést mindig mi hozzuk végül. Úgyhogy feltettem magamnak a kérdést. Mit szeretnék, hogy milyen legyen az életem? Mi az, ami igazán boldoggá tesz? Ki vagyok én valójában? Milyen nővé szeretnék válni? Most már hajlandó vagyok a nagyszerűbbet választani, és behívni az életembe azt a női teremtő erőt, aki valójában én vagyok. Elköteleződtem emellett az élet mellett, és hiszem, hogy a választásom olyan utakra visz, amin szívvel, könnyű lélekkel és örömtelien járok.❤️

Iván Judit

Talán csalás nem a saját gondolataimat leírni, csak valamit, amit hallottam, de nem tudtam volna jobban megfogalmazni miben vagyok épp. Valaki hallotta, beakadt neki, kihangosította és nekem is beakadt. Valahogy így szól: "Szerethetsz valakit és mégis dönthetsz úgy, hogy elbúcsúzol tőle. Hiányolhatod azt a személyt és mégis örülhetsz annak, hogy már nem része az életednek." Sokáig nem sikerült elengedni egy kapcsolatot, pedig csak egy részét kaptam meg annak, amire vágytam. Évekbe telt, többször nekifutottam. Szidtam magam, mert azt hittem gyengeség újra és újra visszatáncolni. Szégyelltem, hogy nem vagyok kitartó, következetes, úgy éreztem, hogy elítélhető, amiért olyasmiben vagyok, ami sokszor fájdalmas nekem. Miközben persze rengeteg öröm is. Most azt hiszem, hogy egyszerűen csak meg kellett érkeznem oda, ahol már nem erőből kell ezt végigcsinálnom, hanem meggyőződésből. Ehhez közelebb kellett kerüljek magamhoz, ami nem volt rövid út, mert messziről indultam. El kellett kezdenem jobban együttérezni magammal, elfogadni, hogy esendőek és szerethetőek vagyunk és belátni, hogy mindenki magáért felelős. Hosszú tanulás ez és még biztosan jönnek újabb leckék. De olyan, mintha egy kicsit mindig könnyebb lenne.

Bertalan Balogh

Három fèrfival ülök szemben. Èn vagyok a legfiatalabb. Arcuk minden ránca az èletükről mesèl. Egy szelíd hang azt mondja: Mondd el nekik, hogy mièrt, mièrt csinálják vègig, mondd el nekik, hogy mièrt èrdemes èlni... miközben a válaszon gondolkozom...zuhanok. Mint egy fa az erdőben, ami egyre csak növekszik de gyökeret nem ereszt. Oldalra nyújtja ágait, hogy támaszt leljen társaiban, de ő maga nem támasza a többieknek, nem ad otthont állatoknak, csak kívülről olyan mint a többi fa, de valójában nem rèsze az egèsznek. Nekem ilyen èrzès volt fèlve èlni az èletem. Talán meghalni sosem akartam igazán, inkább megszűnni. Fellèlegezni, azt èrezni , hogy újra megpróbálhatom. Amit elrontottam, újrakezdhetem, amit szerettem, újra èrezhetem, amit nem mertem, visszakaphatom. Kell legyen valami több, kell legyen valami. Hiszen annyi mindent nem úgy akartam. Annyi mindent megbántam ès csak azèrt döntöttem úgy... Mert nem ismertem magam. Mert nem is mertem magam... ...elkötelezni az èletem mellett. Ès ebben benne van az èletemhez fűződő minden fèlszegsèg. A hibáztatás, a hiányèrzet, a halogatás, a remènykedès, visszavágyás, a telhetetlensèg, az elègedetlensèg...stb, de legfőkèpp a felelőtlensèg. Hogyan is èlhetnèm az èletem, ha nem vagyok elèg bátor felvállalni azt. Nehèz ezt megfogalmazni. Olyan èrzès volt, mintha egy olyan hajót kellene átvinnem a tengeren amin nincs tőkesúly ès iránytű. Lebegtem a vizen. Remèltem, imadkoztam, hogy valami vigyen át a túlpartra mert bármit teszek az vègzetes lehet. Így jobbnak tűnt óvatoskodni vagy nem tenni semmit. Ha mègis, csak olyat amièrt valaki vállalja a felelőssèget. Számomra az èlet a bátorsággal kezdődik. Merem-e őszintèn felvállalni magam? Merek-e igaz emberkènt èlni? (Hűnek lenni magamhoz) Merek-e szeretni? Nem gondolom, hogy a bevezetőben leírt jelenetnek kell legyen tanulsága. Nem szeretnèm megfejteni az èlet èrtelmèt, legfőkèppen nem egy bejegyzèsben. Úgy èrzem ez volt az a pont, ahol először talajt èrt a lábam. Ahol olyan útra lèptem, amin előttem nem járt senki. Nekem ez az èlet.

Péter

Kedves Edina! Bár nekem két hosszabb kapcsolatom is volt, de pontosan értem a gondolataidat. István korszakos ábráját sokat tanulmányoztam magam is és igen szépen illeszkedett az életem az ott jelzett szakaszokhoz. Voltak kilengések, visszaesések, de talán most értem el oda, hogy már a tudatosság és a valódi érzések/értékek képesek felülírni a lendületet. A tökéletes kereséséről már átálltam a jóra való igényre. Szerintem ez az önmagunkkal való megbékélés egyik fontos jele. Remélem, hogy Neked is sikerül ezt (vagy hasonló) állapotot elérni és lesz ehhez kapcsolódni vágyó és képes férfi. Én hiszem és tudom, hogy ez kifele is látszódik az emberen és ez lehetővé teszi, hogy megtalálja megfelelő kapcsolódást a másikkal.

Péter

Azt tanultam meg az elmúlt években, hogy egy kapcsolat akkor működik, ha két ember külön-külön is rendben van. Nem megmentőt keresek és nem is szeretnék az lenni — inkább társat, akivel együtt lehet építkezni.

Tímea Kiss

Karácsony előtt két nappal kaptam egy üzenetet. Egyetlen üzenetet, ami mindent felborított. Azt írta: „túl sok vagyok”, és hogy időre van szüksége. Az a furcsa az egészben, hogy előtte ennek semmi jele nem volt. Minden nap beszéltünk. Nevetések, apró történetek, hétköznapi pillanatok – minden a helyén volt, legalábbis én így éltem meg. Nem volt csend, nem volt távolság, nem volt elhidegülés. Ezért volt olyan hirtelen és érthetetlen. Sokáig kerestem a választ. Visszapörgettem beszélgetéseket, mondatokat, hangsúlyokat. Próbáltam megtalálni azt a pontot, ahol elcsúszott valami. De nem találtam. És talán ez volt az egyik legnehezebb része: hogy nincs konkrét ok, amibe kapaszkodni lehetne. Nincs magyarázat, ami lezárja a történetet. Most, közel négy hónap távlatából már máshogy látom. Nem azért, mert minden kérdésemre választ kaptam, hanem mert megtanultam együtt élni azzal, hogy nem mindenre kapunk választ. És talán nem is mindig kell. Ami viszont egyre tisztább: én adtam többet. Több figyelmet, több energiát, több jelenlétet. És ez önmagában nem hiba. Sőt. De csak akkor működik, ha a másik fél is ugyanott van, ugyanazzal az intenzitással. Ha nem, akkor az egyensúly megbillen. És utólag azt érzem, nem én voltam „túl sok”. Ő volt kevés hozzám. Ez az időszak nehéz volt. Voltak napok, amikor újra és újra eszembe jutott, amikor megkérdőjeleztem magam, amikor próbáltam logikát találni egy érzelmi helyzetben. Mert talán ilyenek vagyunk: főleg nőként szeretnénk érteni. Szeretnénk tudni, mi miért történt. Mert a magyarázat biztonságot ad. Egy lezárást. Egy pontot a mondat végére. De az élet nem mindig így működik. Néha a mondatok félbemaradnak. A legfontosabb, amit ez az egész megtanított, az az, hogy saját magunkat kell választani. Nem csak nagy döntésekben, hanem a mindennapokban is. Hogy nem szabad háttérbe tenni magunkat senki kedvéért. Nem szabad kisebbnek lenni, halkabbnak lenni, kevesebbnek lenni csak azért, hogy valaki más kényelmesen érezze magát. Mert aki mellett „túl soknak” érzed magad, az valójában nem neked való. És talán ez az egész nem veszteség volt, hanem egy nagyon határozott irányjelzés. Hogy merre ne menjek tovább. Hogy milyen kapcsolatra nincs szükségem. És hogy mennyire fontos, hogy önmagam mellett maradjak. Ami még érdekes: sosem éreztem magam igazán magányosnak. És ez sokat elmond. Mert nem ő töltötte ki az életemet – csak egy része volt. Egy fontos része, de nem az egész. És talán ezért is tudtam végül nem összetörni benne, hanem tanulni belőle. A mai napig vannak kérdések. És lehet, hogy mindig is lesznek. De már nem fájnak ugyanúgy. Inkább emlékeztetnek arra, hogy mennyit változtam. És ha ma újra ott állnék ugyanabban a helyzetben, már tudnám: nem az a kérdés, hogy miért ment el valaki. Hanem az, hogy én miért maradnék ott, ahol nem látnak igazán. Mert végül mindig oda kell visszatérni, ahol a legnagyobb biztonság van. Saját magunkhoz.

Hajnalka

Azt tapasztalom, hogy sokan a hiányra fókuszálnak. Természetesnek vesznek olyan dolgokat, amik rendelkezésre állnak, illetve akkor kezdik felismerni az értékét, amikor elveszítik... Akkor pedig ismét a hiányon van a fókusz. Én ezen dolgozom. Azt hiszem a hála az, amit gyakran elfelejtünk. Örülni őszintén annak ami van.

Andrea Hunyadi

Erős nőnek lenni valójában egy álca, de ennek levetkőzése, hogy ne akarjam már magam mindig olyan erősnek és klassznak mutatni, különösen sok erőt és mereszseget igényel.

Norbert Tari

Mivel beleragadtam a megszokott,de stabil munkahelyembe,nem vettem èszre,hogy engem igencsak kihasznàlnak,kiszipolyoznak. Persze sokat adtam,rehabilitàciòs tevèkenysègem rèvèn,viszont ez teljesen lemerìtett engem. Hogy ki tudtam innen lèpni,egy kollegàm felmondàsa,s "ideàlis"űj munkahely talàlàsa volt a segìtsègem hàla Istennek..:)