Tapasztalatok

Izsa István

Kis senkinek,púpnak éreztem magam a föld hátán. Mikor belenéztem a tükörbe az volt a meggyőződésem hogy egy nő sem szeretne velem párkapcsolatba állni.Ha mégis lett barátnőm állandóan azt kellett bizonyítania hogy szeret engem. Azt hittem nem értek semmihez és hogy bármit csinálok tuti elrontom mert béna vagyok. Az igazság természeténél fogva teljesen más mint amiket gondoltam magamról. Kendőzetlen őszinteség a szülői minták áttranszformálása,az önbántalmazás befejezése és a múlt nehéz érzelmeinek elengedése vette kezdetét és a feltételnélküli önszeretet számomra eddig soha nem látott kapukat nyitott meg önmagamban. Felismertem, hogy mind páratlan teremtések vagyunk számos egyedi tulajdonsággal ami pótolhatatlan érték.

Morgós Bence

Érvénytelenítettem, kompenzáltam, tagadtam, tudom → Parentifikált kodependens vagyok. Egyre ügyesebben bánok ezzel a halálos betegséggel. Mindenkinek be akartam bizonyítani, hogy méltó vagyok a szeretetre, elfogadásra, dicséretre. Elértem sikereket, de soha nem voltam velük elégedett. Amikor mindenki kettest kapott de én hármast, apám azt mondta, nem rossz, de az ötös a jó jegy. Sok mindenbe belekezdtem, amit abbahagytam. utáltam magam ezért, de végül így mindenhez értek egy kicsit. Sikerült megváltoztatnom emberek életét, de nem hittem nekik, amikor megköszönték. Évtizedekig tartott, hogy el tudjam fogadni a hálát, elismerést. Ma már tudom, hogy jó vagyok. Nem is kicsit. Meg tudom kérni az árát is. Ha megdicsérnék megköszönöm. Persze még mindig szól egy érvénytelenítő hang a fejemben, de ma már tudom, hogy nem kell hallgatnom rá. Lehetek értékes, úgy, hogy egyszerűen csak önmagam vagyok. Ma már tudom.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Az eredendően negatív apakomplexus és a legkisebb gyerek-szerep és indigógyerek-lét miatt mindig is kihívás volt a normális önértékelés. A régebb óta megkezdett folyamatot a Covid-időszak tetőzte be: szisztematikusan elkezdtem vizsgálni, ki vagyok, milyen úton, miket átélve jöttem és merre felé tartok. Egyszerűen beleszerettem magamba és az életembe úgy ahogy volt, amely területeken pedig erre nem voltam képes, ott igyekeztem a legjobb verzióm megtalálni, ami már számomra is vonzó. Egyúttal rájöttem, hogy az ekkor megtalált felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.

Imre Orcsik

Kapcsoltfüggőség, pornófüggőség és egyéb hiánypótló cselekedetek jellemezték nagyon sokáig a mindennapjaimat. Vándoroltam kapcsolatról kapcsolatra, mert elköteleződni képtelen voltam viszont olyannyira vágytam a szeretetre, hogy mindent megtettem csak megkapjam. Kellett az elismerés, kellett a visszajelzés, hogy jó vagyok és szerethető. De, ha ennek a legkisebb jelet láttam már menekültem is. Ha egy kicsit is azt éreztem, hogy végre megkaphatom amire vágytam már menekültem is. Hogy miért ?! Mert volt egy olyan mély belső hitrendszerem, hogy szart sem érek. Miután ezt felismertem már nagyon odafigyeltem mibe mászok bele. Nagyon tudatosan éltem, de a parkapcsolataimban meg mindig nem tudtam megtapasztalni a boldogságot. Továbbra is csak a leértékelést kaptam és azt, hogy folyton bizonyítanom kell. Hiába dolgoztam már magamon annyira sokat, még belül egy hang mindig azt mondta: nem vagy elég jó ! Te ezt nem érdemled meg! Mindig is ez volt a hitrendszerem egész életemben. Aztán egy nap már nem akartam "elég jó" lenni.... csak simán önmagam lenni. S, csak remélni tudom, hogy ez az elég jó" mellé megérkezik majd egy másik "elég jó".

Kinga Máté

"Elég jó vagyok?" Zsigeri szintű belső motiváló és egyben önkínzó kérdésem volt ez nagyon sokáig, velem volt amióta csak emlékezni tudok és nem olyan rég tűnt el, alakult át. Leginkább azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, elég ilyen, olyan, amolyan amiben épp jobb akartam lenni vagy amiben bizonytalan voltam, hogy mennyit érek, hogy egyáltalán érek-e valamit? Sok volt bennem a másoknak megfelelni akarás, a magamat másokhoz hasonlítgatás, a félelem attól, hogy felvállaljam azt, aki vagyok. Sokszor felmerült: egyáltalán ki is vagyok én? Nagyon hosszú volt az út innen a mai megéléseimig és úton vagyok továbbra is. Nem baj, ha előjönnek még néha hasonló kérdések, de nem gátol, nem állít meg, nem kell megalkudnom önmagammal. Sokkal tisztább a képem arról is, hogy ki vagyok én. Mi segített ebben a változásban? Hogyan találtam rá egyre inkább a saját hangomra, saját utamra? Lehetetlen lenne mindent felsorolni, de pár fontos elem, amiből valami összeállt és végül született az új énképem: - Őszinteség, őszinteség, őszinteség, leginkább saját magamhoz. Egyszerűnek tűnik, de nem az. Minél többet mondogattam másoknak és magamnak, hogy mennyire őszinte ember vagyok, annál inkább rájöttem, hogy ennek mennyi vetülete és buktatója van, mennyi önreflexió kell ahhoz, hogy egyre őszintébb lehessek. - Tükrök, vagyis olyan emberek, olyan kapcsolatok, kapcsolódások, melyekben megláthattam önmagam valamilyen megnyilvánulását, működését, sebeimet, hiányaimat, hibáimat és nem utolsó sorban erősségeimet. - Bátorság - belenézni a tükörbe és szembenézni önmagammal, újra és újra és újra. Leküzdeni a félelmeket, mindent és bármit, ami felbukkan. Tenni azt, ami vonz, hogy kiderüljön, elég jó vagyok-e és ki vagyok én? Ki vagyok én ma? Mert ma már más vagyok, mint aki tegnap voltam. Nyitottnak lenni saját magamra. Arra, aki vagyok és nem a képet lobogtatni, ami élt korábban bennem saját magamról, arról, aki szerettem volna lenni, mert elképzeltem egyszer régen, hogy ha az lennék, akkor lennék elég jó. Elég vagyok. Elég jó vagyok. Aki olvasott amerikai motivációs irodalmat valaha, biztosan sok hasonlót mantrázott. Nekem az sosem ment. Disszonancia volt bennem, nem éreztem igaznak, így mondogatni sem voltam képes. Mára viszont érzés szinten is megvan: igaz. Elég vagyok. Elég jó vagyok. Mi az elég, az elég jó? Valami olyan, amiben ott vagyok én, hibáimmal, erősségeimmel, az éveim számával, minden sikeremmel, kudarcommal, összes egyéb tulajdonságommal vagyok valamilyen. Ez pedig elég. Megállok-e vagy törekszem a fejlődésre? Határozottan hiszek abban, hogy semmi sem állandó. Vagy fejlődöm tovább és haladok tovább az úton vagy hanyatlani kezd, leépülni az az egyensúly, amit elértem. Én a fejlődés útját választom és ez belső vágyból, saját igényből és kíváncsiságból fakad. Egyre szabadabb és egyre inkább önmagam vagyok annak arányában, ahogy közeledik egymáshoz az, aki igazán vagyok, akinek gondolom magam és akinek mások látnak. Ebben fejlődöm.

Pályi Flóra

Nagyon sok év után jöttem rá, hogy minden problémám abból fakad, hogy nem értékelem magam eléggé és nem merem felvállalni önmagam igazán. Nem választom magam és nem választom azt, ami autentikus lenne számomra. Már egy ideje dolgozom rajta, de ez egy lassú folyamat, és mindig újabb és újabb szinteket fedezek fel, ahol még erősödnöm kell. A korszakomnak (amazon) megfelelően is ez a feladatom, így jelenleg ez a központi téma az önismeretemben.

Urbánkó Regina

#nőiség megélése; önfelvállalás „Kislányom, csipkedd meg az arcodat, harapdáld meg a szádat, olyan fehér a bőröd, azt hiszik, vérszegény vagy! Állj vigyázzban, hadd nézzem a lábadat! Boka, térd összezár! Jól van, nem vagy görbelábú! Szegény kislányom, az a plötty hajad, nem áll sehogy! Nézz rám: szegénykém, azok a csúnya szeplőid ne lennének…” Szeretett az anyukám, ő nem úgy értette, csak… hát, mégis… Önbizalmam a béka feneke alatt volt, gondolhatjátok. Nagyon visszahúzódó kislány voltam. Gondoltam, hogy én aztán örülök, ha majd valaki rám néz. Hát, ha már szép nem, de okos még attól lehetek. Kompenzáltam: tanultam sokat, szorgalmasan, kitartóan. Mivel azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó és eleve hátránnyal indulok az életben, ezért mindig kő keményen dolgoztam, beleadtam anyait - apait bármiről legyen is szó. Tudtam, hogy nekem túl kell teljesítenem. Meg akartam felelni másoknak, cserében nem volt elvárásom másokkal szemben. Tökéletesen akartam csinálni, amibe belefogtam. Meg akartam mutatni, hogy én is itt vagyok a világon, én is érdemes vagyok arra, ami másoknak jár. Minden jó volt úgy, ahogy másoktól kaptam, miközben én meg erőn felül akartam viszonozni: munkában, barátságban, szerelemben egyaránt. Az első komolyabb férfihez gondolkodás nélkül feleségül mentem. Sokáig a tenyerén hordott, és megélhettem vele azt, hogy én jó vagyok, hogy én tudok pont elég lenni valakinek. Sokat segített elindulni a nővé válásom útján. Majd hirtelen vége lett a házasságunknak, és én cserben hagyva a földre kerültem. Egyszerre kellett emberként és nőként is újra felépítenem magam. Ismerkedni kezdtem, először bátortalanul, majd egyre jobban belejöttem. Felfedeztem a bennem rejlő NŐT. A NŐT, - akinek járása légiesen könnyed - aki beragyogja a teret - aki egy hegyet is félreállít az útból - akinek az átélt gyönyörtől kicsordul a könny a szeméből - akinek lesik minden kívánságát - aki a társaság középpontja tud lenni Sikerült eljutnom oda, hogy kéretlenül érkeztek a megerősítések férfiaktól, nőktől egyaránt. Találkoztam olyan gyermekkori titkos hódolómmal, aki elárulta sok év távlatában, hogy szerelmes volt abba a szeplős, szőke, selymes hajú kislányba. Senkinek nem merte elmondani, mert nem merte az érzéseit felvállalni. Jól tette, én is voltam olyan félénk, hogy visszautasítottam volna. Viszont a gyermeki énem egy része most meggyógyult általa. A nővé váláson lehet dolgozni, és megéri dolgozni rajta. Sok segítséget tudok ahhoz nyújtani, hogy ebben gyorsan tudj fejlődni. Viszont nekem is van még e téren teendőm: még mindig nem merek a valódi értékességemnek megfelelően választani, dönteni, cselekedni.

Mariann Nagy

Nagyon sokat segítettek az árnyékaim és korlátaim átlépésében a magammal folytatott belső párbeszédeim, az őszinteségem magammal. Akkor történtek nagy változások, amikor elkezdtem tudatosítani magamban, hogy honnan indultam, és éppen hol tartok. Hogy haladok a cél felé, és már így is nagy utat tettem meg. És magamban elkezdtem értékelni az eredményeimet, a kis sikereket is. Türelmesebb lettem magammal, tudatosítottam, hogy a változáshoz időre van szükség. A földbe vetett mag sem egy nap alatt szökken szárba... Megadom magamnak, a testemnek, a lelkemnek, amire szüksége van. Megtalálom a megfelelő módszert a lehetőségeimhez mérten. Figyelem a testem jelzéseit, és hallgatok rájuk. Ha pihenésre van szükség, pihenek, ha energiára, kikapcsolódásra, olvasok, festek, kapcsolódok a természettel, sétálok, jógázok, stb. Nekem ezek segítenek. Olyan emberekkel veszem körbe magam, olyan körülményeket, környezetet teremtek, amelyben ezt megtehetem. Ahol és akivel nem, azt igyekszem leépíteni, mert az engem rombol. Tudatos döntésekkel, tettekkel tudatosságot építek, és válok önmagammá.

Márkus Gábor

Olyanok vesznek körül, akiknek adni is tudok. A helyszín egy férfikör. 9 olyan személy, aki valamit már megteremtett, elért az életében: anyagi biztonság, család, szakmai elismerés, spirituális célok, és látszólag rajtam kívül senkinek semmi baja az életben. Felmerül bennem a kérdés, hogy mit tudok én hozzátenni ehhez a csoporthoz? Ahogy egyre többet mondtak magukról, egyre inkább kezdett mindenki megnyílni, és megmutatták sebezhetőségüket. És ahogy beszéltek magukról, én pedig hallgattam őket, egy ponton túl már nem frusztráltak a történeteik, hanem egyre többjükhöz tudtam kapcsolódni múltbeli tapasztalataimmal. Aztán egyszer csak összeállt, hogy az amit meg tudok osztani magamból, abból épp mindegyikük tud meríteni és hazavinni. Ugyanez volt a problémám a Humania-hoz való csatlakozással: ha épp nyakig ülök a szarban, vajon azzal kinek fogok tudni segíteni, milyen alapon mondom azt, hogy képes vagyok rá, ha még a magamat sem tudom összerakni. De ha valaki megkeres, az bizonyosan olyan dolog lesz, amiben már van tapasztalatom, úgyhogy itt vagyok, látható vagyok még ha arccal és névvel még kicsit szokatlan számomra. És elég ha csak figyelek rá, a többi meg érkezik.

Battyányi Csaba

Sokáig azt hittem, hogy az önértékelésem kulcsa az önismeret. Hogy ha majd eléggé megismerem magam, akkor automatikusan jobban fogom értékelni is magam. De minél mélyebbre mentem ebben a keresésben, annál inkább az volt az érzésem, hogy valami nem stimmel. Mert mi alapján ismerem meg magam? Legtöbbször abból, amit a világ visszatükröz rólam. A reakciókból. A véleményekből. A szerepekből, amiket rám osztanak – vagy amiket én magam vettem magamra, hogy megfeleljek valakinek vagy valaminek. De vajon ez valóban én vagyok? Azt vettem észre, hogy amit önmagamnak hittem, az sokszor csak egy illúzió. Egy kép, amit kialakítottam magamról – vagy inkább kialakítottak bennem. Egy elvárás-rendszer, amit gyerekként szívtam magamba, és felnőttként már észre sem vettem, hogy az alapján működöm. Sokáig nem éreztem magam elég jónak. Elég ügyesnek. Elég szerethetőnek. Ez a belső hiányérzet pedig nemcsak engem tévesztett meg, de néha másokat is megbántottam vele. Mert aki nem érzi magát elégnek, az gyakran próbál kompenzálni. Még tartozom néhány bocsánatkéréssel azok felé, akiket ezzel – akár akaratlanul is – megbántottam. De rá kellett jönnöm: ez a megfelelni vágyó én nem én vagyok. A valódi énem... nos, az nem egy „kép”, nem egy szerep, és nem is egy definíció. Sokkal inkább egy jelenlét. Egy állapot. Egy csendes tudás belül, amikor nem akarok többnek látszani, mint aki vagyok – de kevesebbnek sem. Nem a világ visszajelzéseiből fakad. Nem abból, amit gondolnak rólam. Még csak nem is abból, amit én gondolok magamról. Hanem abból, amit érzek, amikor nem akarok semmit elérni, megmagyarázni vagy bizonyítani. Csak létezem. És talán itt kezdődik az önértékelés is. Nem az önismeret végén, hanem ott, ahol elkezdem elengedni a tévképzeteket önmagamról.