Beáta SebesKedves Zita, örömmel csatlakoznék a közös RendTeremtéshez 😊. Nagyon megérett egy külső / belső takarítás 🌟. Köszönöm a lehetőséget! Bea 🤗
1
Zita(KI/FEL)HÍVÁS - Rakjunk együtt RENDet! Talán nem vagyok egyedül ezzel, de nekem elképesztően intenzív időszak volt ez a nyár, illetve ez az elmúlt fél év. Bevallom, annak ellenére, hogy rengeteg pozitív élmény is kapcsolódott hozzá, legalább ennyi nehézség és küzdelem is, és már nagyon vártam, hogy elkezdődjön az ősz. Hogy csituljon végre ez a forróság, ez az emésztő tüzes energia, ami a külvilágból - társadalom, politika, környezeti kihívások - folyamatosan plusz terheket rakott rám, a belső transzformációimat tetőzve. Szerintem azzal sem vagyok egyedül, hogy én elképesztően érzékeny vagyok ezekre a külső ingerekre, és akármennyire is igyekszem magam tudatosan távol tartani az algoritmusok által valóságos erőszakkal ránk zúduló hírektől, információktól, vagy éppen a pokol legmélyebb bugyrait meghazudtoló kommentszekcióktól, azért mégsem egy barlangban élek és bizonyos hatásokat nem tudok elkerülni. De végre szeptember van, lassan talán a hűvösebb idő is beköszönt és elkezdődik az ősz, amivel kapcsolatban én rendkívül reményteli és lelkes vagyok. :) Már pár hete megfogalmaztam magamnak, hogy ősszel ismét nagy rendrakásba kezdek az otthonomban, a tárgyaimat illetően. Én nagyon-nagyon szeretek RENDet tenni, és az a tapasztalatom, hogy amikor az ember éppen korszakváltásban van, vedli le a régi bőrét, mint a kígyó, de még nincs meg az új bőr vagy éppen még nagyon képlékeny és sérülékeny, ott nagyon jót tud tenni egy olyan folyamat, ami segít tudatosítani, hogy mi az a régi, amit magam mögött hagytam vagy szeretnék hagyni és mi az az új, ami felé törekszem, amit célként tűzök ki magam elé. Hiszitek vagy sem, a fizikai környezetünkben való rendrakás ehhez egy eszméletlenül hatásos és hasznos segítség, legalább is az a folyamat, amit én az elmúlt évek során egyrészt tanultam, másrészt saját tapasztalatok révén tovább csiszoltam és gazdagítottam (volt korábbi megosztásom is érintőlegesen, miszerint 2018-ban végeztem KonMari tanácsadóként, ha érdekel Titeket, Lipták Zita néven találtok ezzel kapcsolatban infókat rólam FB-on vagy Instagramon. Ezeket az oldalakat én évek óta nem frissítettem, mivel szakmailag más irányt vett az életem, a szenvedélyem viszont változatlan a témával kapcsolatban :)) Szóval, az az ötletem támadt, hogy mennyire jó lenne nem egyedül, hanem csoportban, közösségben végig csinálni ezt a rendrakási folyamatot olyanokkal, akik hívást éreznek rá, hogy csatlakozzanak hozzám. Ha lenne néhány jelentkező, aki el tudna köteleződni egy ilyen 2-3 hónapos folyamat mellett, akkor nagyon szívesen kísérnélek végig Titeket ezen az úton vagy legalább is adnék betekintést, támpontokat, reflexiós lehetőséget, aztán az már rajtatok állna, hogy mennyit szeretnétek kivenni/elvinni ebből. Az elképzelésem most az, hogy indítanék itt egy csoportot a Humanian - hogyant még nem tudom, de utánanézek ;) - és valahol szeptember közepén vágnánk bele a nagy RENDrakó maratonba együtt. Ez azért is klassz lenne, mert az adventi időszakot - ami nekem pl. az év egyik legkedvesebb periódusa - már tisztább és rendezettebb otthonban, tisztább és könnyebb lélekkel élhetnénk meg. Szívesen tartanék heti egy alkalommal kb. 1,5-2 órás online találkozókat, ahol megtanítanám az érdeklődőknek a módszer alapjait, adnék segédanyagokat és együtt követnénk hétről hétre, ki hogy halad a saját rendrakó folyamatában. Mindezt önkéntesen adnám, pénzt nem kérek érte, csak egyetlen dolgot: teljes elköteleződést a folyamat mellett, természetesen a feltételek ismeretével, melyeket később osztok majd meg. Jelige: segítsetek HASZNOSulni, segítsük egymást RENDet tenni! Ha megszólítottalak és érdekel a lehetőség, kérlek, írj nekem privát üzenetet! Köszönöm és csodás őszi átalakulást kívánok Mindannyiunknak!
- Zita
Milyen hatással lehet az életedre, ha felteszed magadnak ezt az egyszerűnek tűnő kérdést: "Örömet okoz-e ez nekem?" 31 éves voltam ekkor, egy 4 és 5 éves kisfiú édesanyja, kívülről tökéletesnek tűnő élettel. Egy gyönyörűen, a saját ízlésem és terveim alapján felújított kertkapcsolatos lakásban éltünk, szomszédban az erdő, alattunk a város zaja, elvehetetlen full panoráma. "Nem dolgoztam" az első gyermekünk születése óta, "csak" neveltem a gyerekeket és vittem a háztartást, megteremtettem az otthon melegét, a fészek biztonságát. Hobbiból futottam - nagyon hosszú távokat, egy idő után már edzővel, versenyekre is járva, de ez talán majd egyszer egy másik kártya témája lesz -, utazgattunk, nagyszülői segítséggel tudtunk kettesben is időt tölteni a gyerekek édesapjával. Én gyakorlatilag gyerekkoromtól anyának készültem, mindig is imádtam a gyerekeket, legidősebb lánytestvérként a 9 és 11 évvel fiatalabb féltesóimat, majd barátok pici gyerekeit is anyáskodva terelgettem. Szóval, mint azt írtam, látszólag tökéletes és gondtalan volt az életem... Egy napom szembe jött velem egy könyv a japán Marie Kondo módszeréről azzal kapcsolatosan, miként tegyen az ember egyszer és mindenkorra rendet az otthonában, fizikai környezetében. Azt még nem említettem, de én mindig is nagyon pedáns és már-már mániákusan rend- és tisztaságszerető és igénylő ember voltam, ha vendégek jöttek hozzánk, sosem értették, hogy lehet két kicsi gyermek mellett is ilyen makulátlan a lakásunk (vannak előnyei a gyermekkorból hozott "könyörtelen mércéknek" ugyebár). Szóval nekem ezzel sosem volt gondom, de mégis valahogy megfogott az egész elképzelés, vonzott a minimalizmus is, hogy kevesebb, de jó minőségű, számunkra értékes tárggyal vegyük körbe magunkat - az én gyerekeimnek pl. nem volt rengeteg játéka, millió plüsse és ütyürmütyürje, igyekeztem nem túl sok vizuális ingerrel körbevenni őket, kiindulva magamból, mert én ezekre elég érzékeny vagyok. A KonMari-módszer központi kérdése, amelyet feltesz magának az ember, amikor a tárgyai között válogat: "Örömet okoz-e nekem ez a tárgy?". Egyszerűnek tűnik, mégis számomra borzasztóan nehezen megfogható volt, ugyanis rájöttem, hogy gyakorlatilag fogalmam sincs, hogyan is kellene ezt az örömet éreznem, illetve egyáltalán mi az, ami nekem a jelenlegi életemben örömet okoz?! A módszert egyébként nagyon szeretem, Magyarországon elsőként el is végeztem 2018-ban a hivatalos KonMari tanácsadói képzést, és aztán el is kezdtem egy vállalkozást felépíteni erre az amazon korszakom során, mert hogy ami ezután következett, az talán nem meglepő: amikor az ember a tárgyai között ilyen szemmel válogat, úgymond az "ÖRÖM" szemüvegén keresztül, mit tartson meg és mitől szeretne megválni, mi nem az élete része többé, akkor óhatatlanul elkezdi feltenni magának ezeket a kérdéseket az élete egyéb területeit, mint pl. munka, párkapcsolat, hobbik, stb. illetően is. Nem csak velem történt ez így, nagyon sok hasonló beszámolót hallottam és olvastam a világ minden tájáról olyanoktól, akik végigcsinálták ezt az akár sok-sok hónapig tartó folyamatot, mikor is a kategóriák egy bizonyos sorrendjét következő szó szerint az összes általad birtokolt tárgyat a kezedbe véve, azzal kapcsolódva "rendbe teszed az életedet". A mai napig hiszem és vallom, hogy a külső és belső rend kéz a kézben járnak, egymásra hatással vannak, és hogy az ember környezete, otthona sokat elárul annak a személynek a belső állapotáról. Szóval, 2017-18 során rendet tettem az otthonomban, és ahogy a gyermekeim édesapja később viccesen megfogalmazta, őt is "kikonmariztam" az életemből. Kb. egy év múlva külön költöztünk és azóta szülőtársakként, mára már baráti kapcsolatban és egyetértésben, váltott hetes gondoskodásban neveljük a kamasz fiainkat. Ez a szemléletmód segített nekem más szemmel nézni a saját életemre, és indított el a minták lerombolásának útján. Talán nem véletlen, hogy később azoknak a túlnyomórészt nőknek a párjai, férjei, akiket tanácsadóként támogattam a saját rendrakási folyamatunkban, némi gyanakvással és szorongással vették tudomásul, mikor egyszer csak beléptem az otthonuk bejáratán. :)
- Domokos Gyula
Hazugságok és igazság. Érdekes egyébként, hogy sodródik bele az ember a hazudozásba és mennyire nagy gátja ez az előrelépésnek. Nekem az egyetemen kezdődött, mivel nagy elvárásokat támasztottak felém a szüleim és csak egyféle kimenetelt, egyetlen változatot voltak hajlandóak csak elfogadni. Anyagilag tőlük függtem és a túlélés egyetlen módjává vált a hazugság. Visszatekintve nagyobb problémának látom, mint a függéseimet vagy a szorongásaimat. Akkoriban ez mellékes velejárója volt az "életvitelemnek". Nem tűnt fontosnak. A hazugsággal nem az a baj, hogy esetleg már nem hisznek neked, hanem hogy magadnak is hazudsz, magadat is átvered kicsiben és nagyban és egy idő után már fel sem tűnik. Nem tudsz elengedni semmit sem, amivel nem vagy képes szembenézni márpedig, a hazugság kizárja a szembenézést és a valóságot is. Ha hazudsz önmagadról vagy arról, hogy hol jársz kifelé másoknak, akkor azt kommunikálod magad felé, hogy nem vagy méltó és érdemes arra, hogy önmagadat a világ előtt felvállald. Tehát a hazugság az önpusztítás egy formája. Azaz az igazmondással nem másoknak teszünk szívességet. Ez nem valami kegy, amit nagyvonalúan gyakorlunk a világ felé, mert ezt tanították nekünk gyerekként. Ez az önmagad felé tanúsított tisztelet, a valóság elfogadásának kifejezése. Sőt, a Teremtő felé tanúsított kötelesség(?). Nem tudom, hogy ez-e a jó szó. Nekem az az élményem ma, hogy ha hazudok, nemcsak önmagamat árulom el, hanem ami még rosszabb a Teremtőt is, aki akkor is hitt bennem, amikor én nem hittem őbenne.
Györkei MátéÖnismereti téma, avagy szélsőséges radikalizmus... Budapesten születtem, a 9. kerületben, a Bakáts téren, az Assisi Szent Ferenc templom mellett... Ez a tény máris sokat elárul az én életemről, a sorsomról, de ezt nem osztom most meg... Szóval, budapesti vagyok, bár talán több évet éltem vidéki településeken... De azért mégis budapesti vagyok. Amikor 2018-ban tanyára költöztem a jászságba, akkor én Géczy Gábor szellemiségét követtem. Az imént elkezdtem hallgatni az egyik előadását a YouTube-on... Nagyon-nagyon szeretem ezt az embert. Nagyon. Meg is könnyeztem, ahogy hallgattam, annyira közel áll hozzám. Talán még mindig nem dolgoztam fel, hogy olyan váratlanul elment... De a könnyeim most inkább annak az érzésnek szólnak, hogy én magam mennyire elkurvultam, elmocskolódtam. Mert 2023-tól már újra Budapesten élek, és ez az elmúlt két és fél év elég volt arra, hogy totálisan elveszítsem önmagam. Persze talán túl szigorú vagyok most magamhoz. De az biztos, hogy Gábornak igaza van. Nem tagadom, én egy radikális ember vagyok. Szélsőséges. Radikális. Fanatikus. Sokak számára elviselhetetlen. Vagy őrült. Talán nem helyes, ahogy működök. Talán vannak "megvilágosodott bölcsek", akik szerint majd kinövöm egyszer. De az igazság az, hogy én szeretem magamat radikálisan. A potméter szélére tolva. Középen nekem unalmas, és kiégek tőle, vagy idegbeteg leszek, és depressziós. Én őrültnek szeretek lenni. Szeretem a forrót, szeretem a hideget, de a langyosat kiköpöm - ahogy egy nagy Tanító mondta volt. Ez türelmetlenségben is megmutatkozik. Vagy AZONNAL mozdulok, vagy sose. Ez a temperamentumom "sajnos" rávetül a környezetemben élő emberekre is. Szeretem a végletes embereket, és a "középen" ballagók untatnak, idegesítenek, nem találok szót velük... Visszatérve az eredeti témához: Géczy Gábor. Ő is egy szélsőséges radikális ember volt. Talán ezért is szeretem annyira. És mert mélyen tudok kapcsolódni az ő szellemiségével, lelkiségével. De most azt érzem, elvesztettem önmagam. Így magamra nézek, és azzal szembesülök, hogy "Basszus, én nem ilyen ember volnék!". És ez eléggé megrázó tapasztalás. Ez így nem mehet tovább...
- Györkei Máté
Rendrakás-időszakban vagyok így 2026. tavaszán. Mintha kívülről nézném önmagam és az életem, ahogy lepereg előttem mindaz, ami eddig voltam. Folyamatos élményem, hogy semmit, de semmit nem tudok, és ezzel most már békém van. Elfogyott belőlem a vágy, az akarat, hogy én tudni akarjam. Csak vagyok. És közben szembesülök dolgokkal. Például azzal, hogy eddig mennyire önmagam helyeztem a középpontba. Mennyire a saját dicsőségem miatt csináltam mindent. Mármint, ott legmélyén a dolgoknak. Mert persze, volt bennem szakmai lelkesedés és öröm is, hogy másokkal együtt dolgozhatok, alkothatok… De mégis, ott leges-legbelül ÉN voltam a lényeg. Akartam nagyon nagyszerű lenni. Akartam nagyon JÓ lenni. Legutóbb például JÓ családfő, JÓ családapa. Ez irányú törekvésem főleg a 2025-ös évben volt nagyon-nagyon erős. De nem vagyok jó. Olyan bűneim vannak, amikkel nagyon nehéz megállni önmagam előtt. Bizonyos mélypontjaimon eszembe jutott, hogy az lenne a legjobb, ha valamiképp meghalnék, mert így talán mindenkinek jobb lenne. A múltkor egy intim helyzetben megkérdeztem a Páromat, hogy miért akar velem lefeküdni? Értve ez alatt, hogy miért szeret engem egyáltalán? Mert hogy úgy vélem érezni, hogy ő szeret engem. Ő valami olyasmit mondott, hogy neki van egy erős elköteleződés élménye, hogy ő engem választott, és választ minden nap újra és újra. Függetlenül attól, hogy épp mennyire vagyok „jó”. Pontosabban olyan élménye van neki, hogy ő igazából nem választott engem, hanem kapott. Valahogy így. Szóval, bennem ez a „jó” mostanában pukkant ki. Egyáltalán nem vagyok jó, de már nem törekszem jónak mutatni magam, vagy ezért görcsösen iparkodni. Hát, mostanában ilyen napokat élek. Igazából tényleg „csak” vagyok. Próbálok figyelni arra, hogy mi az Igaz. István mindig azt mondja, hogy az az Igaz, ami van. Ez nekem azt is jelenti, hogy egyre kevesebbet vagyok a fejemben, vagy a saját történetemben. Lassú, finom lépésekkel közeledek Istenhez. Miközben sokszor vagyok rosszul. De már kezdem kiismerni a saját nyomoromat. Például a szexfüggésemet (nevezzük így). Vagy az ijedségemet a monogámiától. Vagy a pánikomat a szabadságom elvesztésének (nyilván hamis) rémképétől. Vagy a félelmemet, hogy hagyom elveszni a bennem rejlő tálentumokat, és végül értéktelen semmirekellő életet élek. Zárszóként valami olyasmi érzés felé mennék, hogy azt a bizonyos keresztet áthelyezhessem a vállamról a szívembe. Hiszek abban, hogy ezt a keresztet nem szabad teherként cipelni, és nem szabad felfeszíttetni rá. Hanem inkább a szívbe kell helyezni, a szívben kell őrizni. Mint ahogy hitem szerint Jézus mibenléte sem a szenvedés, hanem a szeretet – épp így nekünk sem szenvedni kellene a saját keresztünkkel. Ebben vagyok most. Próbáltam egy nagy, átfogó képet festeni, nem elmélyülve az egyes részletekben. Köszönöm, hogy elolvastál.
Sz DorkaMinden szépen lassan a helyére kerül. Ez a mondat van velem hónapok óta. Rendeződik újra életem, terem és kapcsolataim. Szép, mert olyan megérkezés ez, mint mikor nagy rohanás, sietős vágtatás után féket nyomsz, realizálod épp, hogy lovaid mennyire kimerültek, a por lassan oszlik körülötted... Közben a lovakat itatóhoz is viszed, hálás vagy nekik, hogy eddig elhoztak... Valami ilyesmi, amiben vagyok épp.
0
Beáta SzabóA változás fájdalmas folyamat. El kell engedni a régi, megszokott életünket ahhoz, hogy meg tudjon jelenni az új. Néha görcsösen ragaszkodunk valamihez, ami már nem a miénk, ami visszahúz, és ami már nem szolgál bennünket. Valamiért nem eresztjük, szorítjuk, úgy, hogy már majd meg fulladunk belé. Ami ilyenkor segíteni tud, az az, ha elkezdünk előre tekinteni, és mást választani. Elismerni azt, hogy mindannyian csodálatos, végtelen lények vagyunk, és elhinni végre, hogy megérdemeljük a szebb és jobb életet annál, mint amit eddig éltünk. És akkor elkezd engedni a szorítás, már nem akarjuk minden áron megtartani a régit. Egyre többször válasszuk az újat, míg egyszer csak az lesz az identitásunk. De ez egy folyamat, amihez türelem és kitartás kell. Hagyni, hogy hadd szakadjanak le rólunk azok a régi rongyok, amiket már réges-régen kinőttünk. Hagyni akkor is, ha fáj. Mert ez csak egy ideiglenes állapot, a semmi állapota, amiből majd egy új élet nő ki. Egy olyan élet, amit élni akartunk, ahol önmagunk lehetünk, ahol teljes pompájában ragyoghat rajtunk keresztül az a fény, amik mindig is voltunk. 💕💝🌹🌺🙏
AnitaRáció halála Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez végül úgy fog eljönni, ahogy eljött. Túl minden szaron, szeretőségen, depresszión, munkamánián, terápián megismertem valakit, aki teljesen más, mint eddig bàrki, èn is teljesen más vagyok vele és gondoltam, na ez most tényleg az. 35 éves lettem pont, megszereztem a jogsimat ( későn tudom, és ennek is van egy felnőttség - “vezetem az életem” - metaforája, dehàt ez van, nekem ez eddig tartott), szóval megvan a férfi, traumák megdolgozva, szeretőség megélve és elfelejtve, munkámnak megfelelő ár pofátlan megkérése is pipa, első autóvásárlás, és akkor … egy krónikus betegség az ember arcába. Most, amikor azt hittem, na én most valamit megértettem az életről, és egyenesben vagyok, és akkor… fekvés, hónapokon keresztül. Amikor éppen jobban vagyok, levezetek a Balatonig, mert ugye nehogymàr, majd ez az àllapot rajtam kifogjon, velem ne játsszál öcsém, és hazajövök a Balcsiról, és két nap múlva a parkoló autómat gazdasági totálkárosra törik, miközben ott sem vagyok. Csak egy üzenet, hogy sajna ez van. Mit nekem, nekünk, egy hónap múlva már a párommal veszünk autót, miközben pontosan érzem, hogy valami nagyon nagy baj van, valójában rejtegetem előtte, hogy mennyire szarul is vagyok, de amikor munkában van, akkor én csak fekszem, és csak arra szedem össze magam, mire hazaér. Nekem meg színházi évad vége van, nyári szünet, szóval nyugodtan lehetek titokban szarul. 10 nap múlva kihajtanak elénk balról, és az immár közös autónkat is gazdasági totálkárosra törjük. Aztán mikor elkezdődik az új évad, én már tudom, hogy nagyon nagy a baj, hogy nekem bele sem kéne ebbe fogni, de mivel fogalmam sincs, valójában mi a bajom, elkezdem, hogy aztán egy hónap múlva, nem én döntök, szinte valaki más mondja ki helyettem a főnökömnek: “ nem tudok tovább dolgozni, el kell mennem pár hónapra.” És akkor kezdem végre kimondani, szülőknek, baràtoknak, Neki, mindenkinek: nagyon nagy a baj, nem tudok felkelni. Attól elfáradok, hogy kimenjek a hálóból a nappaliba. 1 perc munka is megugorhatatlannak tűnik, és nem értem, ha oroszul beszélnek hozzám ( ja, amúgy tolmács vagyok :D. ) Elment, nincs életerőm. Nekem, aki napi 10-12 órákat dolgozott meg mindent is megoldott meg ide nekem az oroszlánt is. És még akkor is azt mondom, oké, akkor most 3 hónap csend lesz, és összeszedem magam. Egy hónap múlva rosszabbul vagyok, mint voltam. Már otthon vagyok a szüleimnél, mert ők tudnak főzni rám. 35 évesen a szüleim làtnak el. A párkapcsolatom romokban. Napi tevékenységem: reggeli, majd annak kipihenése, ebéd, majd annak kipihenése, vacsora, majd alvás. Jobb napokon séta az utcasarokig, majd az utcasarkon annak kipihenése, majd vissza. És akkor, ott történt meg. Az utcasarkon a padon ülve és zokogva. Hogy hàt ez nem fog menni, ebből nem lesz munkába visszatérés két hónap múlva. El fogom veszíteni a kapcsolatomat, és el fogom veszíteni a karrieremet. És akkor ezt elfogadtam. Megadtam magam annak, hogy ez meg fog történni velem. Megadni magam - nekem ez hozta el az àttörést. Az volt a gyógyulásom első napja.