Marosvölgyi AnnaSziasztok! Egy szinte 27 éven át tartó lila ködből ébredezem. Mindig volt tárgya az obszessziómnak, mindig akadtak függőségeim (12 év durva evészavar, drogok, pornó, elkerülő spiritualitás, viszonzatlan szerelmek) amik ideiglenesen segítettek nem szembenézni azzal a ténnyel, hogy egyszerűen nem találom a helyem a világban. Kilógok, nehezen boldogulok, alaptalan, otthontalan, céltalan, kisemmizett, egyszerre magányos és túltelített, a sokszoros visszautasítottságtól ripityaszívű vagyok, de immáron végre teljesen nyers és őszinte magammal és a Világgal is. Ebben a szerintem fontos, átmeneti állapotában találtak meg István videói és úgy döntöttem, hogy belevágok életem azon szakaszába, amikor végre magamat választom meg a legfontosabbnak. Aki hasonló cipőben jár, vagy szívesen kapcsolódna, beszélgetne, megkeresné velem a közös pontokat, örömmel és nyitottsággal várom! Kivirágzó tavaszt és jó munkát Mindannyiunknak 🤍🫂🌸 Anna (♒️, 27, Budapest)
0
Györkei MátéAz imént töröltem az összes "tapasztalat-kártyámat". Újra olvastam őket, és gondoltam, hogy csinálok egy frissítést, de aztán elfogott az érzés, hogy "ugyan mit is írhatnék?"... Valahogy akármit írnék, felületes volna. Mert ha komolyan veszem önmagam és a tapasztalataimat, akkor ezek olyan ontológiai élmények, amelyekről nem igazán tudnék itt méltó módon írni. Vagy akkor marad a felszínes "képzeld én is..." típusú megosztások, amelyek talán csak a bennünk élő "me too" üzemmódra elegendők... Ez viszont nem én vagyok. Korábban élt bennem valamiféle "tanító", aki azt hitte, ha bölcs modorban írja le tapasztalatait, akkor az majd tiszteletet ébreszt, és követni fognak, szóval volt bennem egy önhittség, hogy majd én másokon segítek... Nos, ennek is vége már. Így hát "tapasztalat-kártyát" nem írok... Dilemmákat talán annál inkább...
Beáta SebesKedves Stella 😊, nekem ebben a helyzetben egy Női kör segített 👭👭👭 Ott kaptam konkrét tanácsokat, megtartó közeget és rájötten nem vagyok egyedül ezzel és kivirágoztam 🌼. Nőként tudtam jelen lenni a férfias közegű munkámban, akkori kapcsolatomban. Hajrá női kapcsolódások 💃
1- Beáta Sebes
Kedves Gabi, de jó, hogy írod a takarítás dolgot 😊. Nálam is ugyanez van. Sokszor mikor takarítok, JELEN VAGYOK, így kizárva a zakatoló gondolataimat, jönnek a felismerések/intuiciók 🙏. Hajrá rendteremtés kívül/belül 💃
0 
Melinda MolnárIgen ez nàlam is pont így zajlik az a meglàtàsom hogy a föld egy felemelkedésben van ezêrt született le annyi segítô lêlek pont erre az idôszakra.A vàllàsok pedig azért vannak hogy tudj jobban a feladatodra fokuszàlni !
0- Beáta Sebes
Mi van mikor visszacsúszok? Hónapok óta vagyok egy gödörben. Voltam már korábban ilyenben, válásom után 7 éve, ez most más. Akkor szenvedtem sokat, aztán valahogy saját erőmből kimásztam belőle. Önbizalmat adott, löketet adott, energiát, hogy folytassam. Kapcsolódások, szerelmek, aztán egy újabb gödör, életközepi válság tán. Átmentem 6 órába 2 éve remélve megtalálom a hivatásom. Párkapcsolatom totál átalakult, nyílt az "olló" közöttünk. Majd ez év elején, jött az ÉLET és billentett egyet, közös megegyezéssel megszűnt a munkaszerződésem. Nem fogtam fel tragédiának, hittem, hogy ez egy segítség nekem. Elkezdtem tanulni, mert a régi vonalat amit 25 éve csinálok, már nem szeretném folytatni. Aztán megszületett ismét az elhatározás, hogy véget vetek a párkapcsolatomnak. Utóbbi 2 éve 3szor megtettem, aztán mégis visszarendeződött... Most, mikor pár napja már láttam a fényt a gödörből mert haladtam felfelé, zúdúlnak a kövek rám és visszacsúszok. Most nincs erőm újra a mászásra. Fagyott állapotban ücsörgök, épp arra elég az energiám, hogy életben tartsam magam. Egyáltalán segíthet ebben más nekem?
Danók DánielHiszek a zöldben! Hiszek a természetben! Hiszek a két kézzel építésben! Hiszek a teremtésben és a teremtő erőben. Hiszek abban, hogy a modern technológiai vívmányokkal, eljárásokkal olyan harmonikus együttélést tudunk teremteni a természettel, amelyet meg nem hódított a föld! Ehhez alázat kell! A szükséges, kényelmes és fenntartható létmód felismerése és megtapasztalása. A kizsákmányolás kétoldalú. Mert akitől elveszek és nem adok semmit, attól idővel a semmit sem tudom elvenni. Két kézzel, pici lépésekben teremtek. Szinte észrevétlen, de maradandó. Egy javított polc, szék, egy lefestett fal, egy megépítettem fészer. Csavarok, föld, gipsz, cement, vas. Ezek a földből vannak. És szeretném a felhasznált anyagokért cserébe segíteni lélegezni, inni, enni és létezni. Ehhez keresem a formát, ahogyan ezt csinálhatom. Keresem és próbálkozom. Csinálom. Ami csak elképzelhető nekem, úgy próbálom. De nem működőképes. Nem tiszta eléggé, nem látható…
Katica TothTizenhat évesen ismertem meg a királyfit. Akkor még úgy hittem, ez a történet az a fajta, ahol gyors egymásra találásból összeköltözés lesz, abból házasság, abból három gyerek, és abból pedig az a mesebeli „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Lehetett volna így is. Papíron akár igaz is lehetne. Csak a papír nem mutatja meg, mi zajlik belül. Az első tíz évünk tényleg olyan volt, amilyennek „kell”. Ahogy szoktak élni az emberek. Ahogy illik. Ahogy a világ nagy könyve szerint haladni szokás. És én mentem is vele, mert gyerekekre mindig vágytam, egy harmonikus nagy családra, valami olyanra, amit nekem gyerekként nem sikerült megtapasztalnom. Azt hittem, majd én megmutatom, majd én összerakom, majd nekem sikerül egyben tartani azt, ami nekem nem adatott meg. És közben valahol mélyen ott motoszkált egy kis hang, hogy ez nem az a történet, amit én magamban mindig is írtam. Nem biztos, hogy vele akarok élni. Nem biztos, hogy így. Nem biztos, hogy ez az élet az enyém. De hát az emberek így szokták… szóval hát szokjam én is. Aztán egyszer csak elkezdtek repedezni a falak. Először csak finoman. Aztán egyre látványosabban. Mintha homokra építettük volna. De azért tartottam. Tartottam több, mint 25 évig. És még ma is tartana talán, ha csendben maradnék, ha elhallgattatnám azt az egyre erősebben kopogó belső hangot, hogy „Katica, ez nem az, amire te vágysz.” Aztán jött a karrier válság. Meg az önismeret. A terápiák. A felismerés, hogy nem csak a házasságban nem vagyok a helyemen, hanem sehol. Mintha az egész életemet kívülről nézném. Mintha valaki más életét próbálnám élni jó kislányként, jó feleségként, jó anyaként, jó tanítóként — csak valahogy sehol nem találtam benne magamat. Úgyhogy elkezdtem bontani mindent. Mintákat, szokásokat, régi szerepeket, amiket évtizedekig cipeltem. Karriert váltottam. Vállalkozni kezdtem. Ráálltam arra az útra, amit mindig is éreztem magamban, csak nem mertem kimondani. És közben még mindig azt mondogattam magamnak, hogy „jó, hát a gyerekek miatt tartsuk egyben, nekik azért így jobb”. Aztán eljött a nap, amikor már nem lehetett tovább. Egyszerűen összeért bennem minden. És kimondtam: ennyi volt. Elváltam. Beborítottam mindent, ami addig az életemnek látszott. Új alapokra tettem a kapcsolatomat a gyerekeimmel. Új szakmám lett. Új munkahelyem. És új lábam a földön. Az én lábam. Egyedül. És szárnyaltam, fellélegeztem. Sokáig azt mondtam: semmi nem változott a válás után, csak most már egyedül fizetem a számlákat. És én viszem az autót szervizbe. De valójában minden megváltozott. Mert én változtam meg. És hiába jöttek új férfiak, új kapcsolatok, a magány mélyen bennem maradt. Fájdalmas volt ráébredni, mennyire egyedül éreztem magam akkor is, amikor valaki átölelt. Elfáradtam erősnek lenni. Elfáradtam abban, hogy mindent egyedül vigyek, hogy a hegy tetején álljak, és bizonyítsak — olyasmit, amit már senkinek nem kellett volna bizonyítanom. Közben megérkezett az a vágy is bennem, hogy én is be szeretnék állni valaki mögé. Hogy ne egyedül tartsak meg mindent, hanem legyen valaki, akivel egymást lehet támasztani. Akivel lehet valami közöset építeni. Aminek részese lehetek. És közben kialakult körülöttem egy olyan közösség is, amiben tényleg jól érzem magam. Ahol megtapasztaltam, milyen az, amikor tartanak, amikor számítok, amikor van helyem. Mégis, valahogyan ez sem volt teljes. Mintha belül érezném, hogy valahol még van tovább. Megérkezett bennem a nyugalom is. Időnként olyan erősen, hogy bele tudok simulni a mindenségbe. Hogy érzem, milyen pici vagyok benne és milyen jó így. Hogy szeretnék a nagy egésznek a része lenni. Egy pici fogaskerék, ami csendben, stabilan működik. Ott, ahol dolga van. Ahol helye van. A közösségben ezt már sikerült megtapasztalnom. Azt, hogy valami nálam nagyobbnak részese lehetek. És most már csak arra várok, hogy megérkezzen az, aki mögé jó beállni. Akivel együtt építhető egy élet. Akivel valami közöset alkotunk, aminek a része lehetek. Akivel én a helyemre kerülhetek.