Tapasztalatok

Bene Ildikó

Kilépés a komfortzónából...? Milyen mértékben lehetséges önszántunkból? Személy szerint a legnagyobb fejlődéseken az élettől kapott legnagyobb pofonok bezsebelése után mentem át. Ebből eddig kettőben volt részem: egy betegség és egy válás alatt/után. Minkét folyamatban a legnagyobb támogatóm többek között az a nézőpontom volt, hogy vajon mit akar az élet tanítani nekem ezzel. Mire akar ez rávilágítani? Mit kell ebből tanulnom? Mire ad ez lehetőséget? A válásom után pedig további konkrét kérdésem volt magamhoz, hogy miben kell nekem magamnak fejlődnöm ahhoz, hogy először is én magam önállóan is boldog legyek, másrészt a jövőben boldog párkapcsolatom lehessen. Én azt tapasztaltam, hogy a komfortzónámból ki tudtam ugyan lépegetni, de igazán csak az élet tudott kitaszítani belőle. (Mint ahogy -20 fokban sem álldogálunk sokáig pólóban odakint szabad akaratunkból, csak pl ha kizáródtunk a lakásból...) Ezért amikor az élet egy hatalmas krízist küld rám, akkor ezután erre már úgy fogok tekinteni, mint egy kivételes továbbfejlődési lehetőségre.

Zoltán

Kóros személyiségzavarral küzdő társtól való elszakadás, válás. Ami sajnos nem látszik elsőre. Mire figyeljünk oda!? Melyek az ismerkedés során felismerhető jelek, hogy hagyd a fenébe, akármilyen jó a segge. Jogi ügyekben elég komoly, magas fokú tapasztalataim vannak ezen a téren, polgári és büntetőjogi vonatkozásban. Gyerekek hol éljenek, kinek mi a jó? Ne hagyj csontvázat a szekrényben.

Zsuzsanna Vadász

15 éve meditálok napi szinten. Meditációim leginkább az érzéseim elfogadásáról,a "miért érzem így magamat" megértéséről és annak felülírásáról szólnak. 45 éves koromig férjnél voltam, az üzleti életben tevékenykedtem, saját vállalkozást igazgattam, családot alapítottam, utazgattam, élveztem az élet napos oldalát. 25 év együtt élés után váltunk el a férjemmel egymástól. Nehéz évek következtek. Különböző közösségekhez csatlakoztam, iskolába és tanfolyamokra jártam,pszichológiát tanultam, önismeretet fejlesztettem. Igyekeztem kívülről rálátni a helyzetemre és önmagamra. Rengeteget tanultam, tapasztaltam. Hajtott az akarat, hogy ne adjam fel, hogy soha, semmilyen körülmények között ne keressek mást, mint a mélyen önmagamban lakó igazságot. Soha nem volt célom az életem elhibázott eseményeinek, vagy kapcsolatainak megtagadása. Máig jó kapcsolatot ápolok a volt férjemmel, sőt a válásunk óta eltelt 10 évben továbbra is együtt igazgatjuk közös válalkozásunkat. Hogy idáig eljuthassak meg kellett tanulnom az érzéseimet és érzelmeimet elfogadni és megismerni a működésemet. Ma már tudom, hogy a fájdalom, a düh, a szomorúság, bár kellemetlen érzések és bizony félelmetes elfogadni és megélni azokat, de egyben lehetőség is, hogy életünk nem működő részeiből kiegyensúlyozottan és szabadon tudjunk továbblépni. Mára az út, amit bejártam és a rengeteg megtapasztalt helyzet tudássá érlelődött bennem. Hitelesen tudok dolgozni az érzéseimmel és ebben másokat segíteni. Először önmagam életét tettem rendbe, majd módszeremmel segítettem a családtagjaimat és barátaimat is, hogy életük hétköznapjait kiegyensúlyozottan élhessék meg. Pár éve pedig már érzelmiintelligencia fejlesztéssel hivatalosan is foglalkozom. Ha megszületett benned a vágy, hogy belekezdj ebbe a munkába, sokat tudok majd segíteni neked. A lelkeddel egyetértésben, a személyiségedet is kézen fogva, egy darabig együtt megyünk majd az úton.

Ilona Kovács

A válásom volt a mintáim csődje, a mélypontom, amikor azt éreztem, kihúzták az addigi világomat a lábam alól, és mindent újra kellett terveznem, mert amit addig elképzeltem, a klasszikus család, a "boldogan élünk míg meg nem halunk" már nem valósulhatott meg abban a formában. Ennek már 8 éve, a kislányom 4 hónapos volt, a férjem lélekben már másnál, így nekem jobb volt a "biztos rossz" a hónapok óta tartó bizonytalanság helyett. Ennek köszönhetem, hogy ráleltem az erőmre, és megtapasztaltam, hogy egyedül is boldogulok és bármire képes vagyok. Ezután elkezdtek az elveim megdőlni, és sokmindent másképp kezdtem látni, mint addig. Ha ismerős a történetem, gyere, beszélgessünk! :-)

Fanni Koósz

A válás nagy dilemma. Főleg, ha van gyerek is. Főleg, ha a férjed jó ember. Meg szeret is. Nem csalt meg, dolgozik, inni esténként egy sört talán. Nem jár el, a gyerekkel jól bánik, s a legnagyobb bűne, hogy időnként szombaton is dolgozik. Micsoda szégyen elégedetlenkedni, mert a jáccin látod a többi apukát megjelenni, akik az irodából érkeznek, s elfacsarodik a szíved, hogy ő még dolgozik. Milyen nehéz csalódottság nélkül hitelesen magyarázni a gyerekenk, hogy apa azért nincs itt, mert nekünk keres pénzt. Milyen felesleges fájdalomnak tűnik azon keseregni, hogy beszélgetnél, de Ő elalszik, mert hát egész nap dolgozik...s milyen nehéz nem lázadni, s fejéhez vágni, hogy hiszen Te is! Dolgozol, meg a gyereket intézed, meg magyarázol helyette, meg éjszaka kelsz és mesélsz esténként, mikor Ő filmet néz épp, mert fáradt, mert dolgozik...S milyen felkavaró rájönni, hogy féltékeny vagy a munkára, s inkább lemondanál a pénzről, csak Ő legyen ott végre veled, veletek...s jut eszedbe József Attila, mert még művelt is vagy, talán ezért untat a játszótéri diskurzus az éjszakai felkelésekről, pelenkaár akciókról, vagy hogy melyik gyerek mikor mit és hogyan eszik... A házasság biztonság. A felmenők életéből merítve egyfajta állandóság nem hátrány, s beleszokni az anyaszerepbe egy nőnek a legmagasztosabb szerep. Ér e bevallani, hogy nem elég?! A szerető férj, a gyönyörű lány és a munka, ami egész élvezhető. S milyen nehéz kifejezni, hogy ami hiányzik, az nem anyag, nem forma, nem kézzel fogható. Ami hiányzik az a hétköznapin túli, s ami ebben a kapcsolatban talán sose volt, csak míg az ember áldozat, megmentendő szerepben leledz, észre sem veszi. Én kerestem hogy tudnék változni, vagy változtatni a másikon, hogy megfejlődve önmagát kielégítse igényeim, s ezáltal maradhassunk egy család, és nagyon nehéz volt bevallani, hogy ha engedem, hogy Ő ő lehessen,szabadon, s magamnak is, akkor egész egyszerűen csupán nincs tovább nekünk együtt közös út. S bizonyos szempontból nehezebb volt ezt bevallani, mintha lett volna valami nagybetűs valami, ami elég indok ahhoz, hogy a másikra okozóként lehessen rámutatni, s ezzel a válás vágyát alátámasztani. Szerettem emberként. Csupán nem kívántam tovább a feleségeként az anyaszerepet főszerepnek élve tovább az életem játszani. Mindezt mindenféle konkért jövőbeni cél nélkül...ugrottam a szakadékba. Mert a válással nem nyertem semmit. Nem volt fele vagyonom, házam, autóm...csupán a lányom. S a remény, hogy majd lesz valami. Mert ez a kapcsolat számomra már nem igaz, s nem bírom tovább magamban tartani.

Albicz Kinga

A családi minta halála, mint sokaknak, a válásomhoz kapcsolódó tapasztalat. Az egész korábbi, tudatlan énem halála volt egyben ez a pont. Párhuzamosan történt édesanyám elvesztése, mely egyben visszavonhatatlanul összetörte a királylány gyermek énemhez tartozó családképet is. Mélyre zuhantam, de valaki megtartott mégis. Eleinte a fizikai túlélés volt a cél, a napi feladatok elvégzése, három gyermekem napirendjét megtartani és a háztartás. Ezután jöhetett a lelki kapaszkodók keresése; sok segítőm lett, és végre beláttam, hogy el kell fogadnom, amit kapok. Nagyon lassú folyamat vette kezdetét, egy szóval úgy fejezném ki, kinyílt a szemem és felébredtem Csipkerózsika álmomból.

Erika Joszai

Két kislánnyal költöztem haza Angliából miután elváltak útjaink a volt férjemmel. Meg kellett tanulnom egyedül intézni mindent. Számlák, papírok, ügyek... embert próbáló házat venni,építkezni egyedül. A válás a gyerekek szempontjából a legdurvább. Most már nem akarok az apjuk helyett az anyjuk lenni! Anya vagyok, a hormonjaimmal és a hibáimmal együtt. De nehéz, néha nagyon nehèz...

Üdvözlök Mindenkit! Köszönöm hogy itt lehetek, hatalmas segítséget jelent István minden videója! Hogy miért vagyok itt? Elérkezett az idő amikor a "királylány meghalt"... vagyis én! És velem együtt a párkapcsolatom is! 13 év együttélés után úgy döntöttem kiszállok! Az elmúlt 6 évben szinte lakótársakként voltunk jelen egymás életébe! Van egy 8 éves fiunk aki semmit nem vett észre ebből hiszen mi nem veszekedtünk ,mi nem haragudtunk ... egész egyszerűen csak elmúltunk. Nincs már semmi ami összeköt minket! Barátokká váltunk az évek alatt! Sem az intimitás sem a közös célok semmi nem volt már jelen nálunk! Dolgokért amiket meg akartunk valósítani azokért már csak én küzdöttem! Férfivá váltam mellette mert ő mindenben rám tamaszkodott.Nekem kellett helytállni azokban a dolgokban amikben általában a férfiak szoktak! Elfáradtam ebben...nem akarok férfi lenni! Nő akarok lenni! Igazán nő! Nem akarok egy felnőtt embert is a hátamon cipelni! Van egy gyermek is akiről gondoskodnom kell..Pont elég! Az anyagiakat is én teremtettem elő mert ő nem hajlandó változtatni a munkáján! Ezzel még nem is lenne baj mert megállok a lábamon! De mégsem így érzem helyesnek! (Bár most megköszönöm neki mert megtanultam egyedül megállni a lábamon) Aztán jött egy férfi aki kizökkentett abból a mindennapi rutinból amiben éltünk! És akkor rájöttem hogy lépnem kell! Mert látnak még engem! A férfiak még tudnak rám nézni úgy mint egy nőre! Én sajnos nem látom már magamban! Úgy érzem nem vagyok igazán nő! Elveszett ez a varázs! Újra meg kell találnom magam! És felépíteni lépésről - lépésre! Az a férfi aki jött az életembe őt nagyon rég ismertem! 53 éves (én 40)! Igazán közelről nem ismertük egymást csak egy helyen nőttünk fel így családilag is közel álltunk! De sohasem gondoltam hogy egy szép nap közünk lesz egymáshoz! Őszintén szólva ő 4 éve külön él a feleségétől. Elköltözött! 2 gyerek édesapja! Én voltam aki kezdeményezett! Elkezdtünk beszélgetni! Írogattunk! Nagyon örült a jöttömnek! Mert elmondása szerint ő is szeretett volna már nyitni felém de nem mert! Meg kijött a rutinból! Nem tudta hogy kezdje vagy mi van az én kapcsolatommal! De mivel én jelentkeztem ezzel megoldódott a dolog! Nagyon jó beszélgetések zajlottak éjjeleken át ... Pár nap után történt hogy leültünk a volt párommal hogy ezt lezárjuk! Meglepetésemre a legkisebb ellenállást sem mutatta! Egyetértett és azt mondta szerinte is így lesz a legjobb! De ő nem merte kimondani! Pedig ugyan azt érezte mint én! Magányosak voltunk! Itt éreztem igazán hogy nehéz lépés volt de ez volt a helyes döntés! Mindketten ugyan azt láttuk éreztük! Megnyugtató volt valahol hogy nem kell küzdeni az igazamért! Egész egyszerűen megbeszéltük és baráti hangulatban (ha van ilyen) külön folytatjuk az utunkat! A másik férfi aki közben a háttérben ott volt, vele találkozásig jutottunk! 2-szer! Mint egy randi! Aztán rájöttem hogy iszonyatosan sok velem a baj! Mert nem állok készen! Nem tudom hogy kezeljem őt! Nem tudom hogy kezeljem az érzéseimet! Egy nap azzal zárta le a történetet hogy sajnálja de nem szeretné a további találkozásokat mert bonyolult vagyok! Nem értettem! 1 hónapba telt mire megértettem mire is gondolt! Már tudom már látom! Nem vagyok kész egy kapcsolatra! Iszonyatosan nagy volt a ragaszkodás a kapaszkodás felé! Olyat tudott adni amit a kapcsolatomban nem kaptam meg! Nyilván nagyon akartam és ragaszkodtam! Persze hogy inkább taszítást váltottam ki! Ehhez kellettek István videói hogy rájöjjek hol is tartok! Mert ettől volt ez a görcsös akarás.. hogy nem vagyok kész! Messze nem! Fejvesztve menekült tőlem és ez teljesen nyilvánvaló most már! A helyzet viszont az hogy nehezebb megválni ettől a néhány héttől vele,mint a volt párommal való 13 évtől! Sajnos ezt még nem nagyon értem! Nem tudom miért de itt rekedtem meg! Nem tudom hogyan tovább! Nyilván a kapcsolatomat is rendezni kell magamban hisz mégiscsak a gyerekem apja! És itt volt a másik férfi aki pedig egy nagyon rossz időben jött az életembe és lépett is ki! Szóval az érzelmi zűrzavar az teljesen adott! Jelenleg a gyerekemre és magamra koncentrálok! Próbálom rendbe tenni az életem! Itt vagyok, és úgy érzem nagyon sokat adhatnak azok tapasztalatai akik itt vannak már! Itt felvázoltam a jelenlegi helyzetemet! Szeretnék még jönni további tapasztalat kártyákkal! Köszönöm ha elolvastad!

Viktor Gyollai

Elszállt amit írtam, mert mobilon írtam és vissza akartam térni oda, ahol egyben látom a szöveget és nem takarja el a képernyő alsó felét a billentyűzet, hogy így könnyebben átolvashassam publikálás előtt, de ehelyett teljesen visszalépett és eltűnt, amit addig írtam. Jócskán hozott fel bennem dühöt a "veszteség", de aztán arra gondoltam, hogy talán nem véletlen, és most újra kezdtem, ezúttal jegyzetként, hogy nehogy úgy járjak, mint az előbb. Szóval ez most nagyon más lesz. Jobb is így. A válás az egyik legnagyobb szívás, ami történhet bárkivel - és ne felejtsük el, hogy a válás a házassággal kezdődik! Hogy értem? Hát úgy, hogy jól kell tudni választani, és akkor odaállni, amikor tudjuk biztosan, hogy "ő az igazi". Az én esetemben a kapcsolatunk rövid előzménye, a túl fiatal korom, és az egyházi ráhatás miatt ez sérült. Mármint a megfontolt döntés. Nagyon kellett volna vagy 15 év plusz élettapasztalat... A válás tényleg olyan, mintha meghalnál, különösen, ha nagyon az "együtt"-ként értelmezted magadat, vagy legalábbis főleg férjként (vagy nőknél feleségként). Gyakorlatilag nulláról kell felépíteni magadat, különösen ha még szinte gyerek voltál, amikor a kapcsolatotok elkezdődött. Nálam ez volt. Nekünk két gyerekünk született, és miattuk különösen nehéz volt a válás után az élet. Nekem legalábbis. Valahogy nem találtam az egyensúlyt, hogy hogy tud ez úgy működni, hogy ne fájjon. Erre csak rájön az, hogy a gyerekek miatt a volt feleségemmel nagyon sok konfliktusunk volt. Pedig amúgy nem volt sok, de az a nem sok, az amúgy nagyon sok volt valójában. Nevelésbeli és világnézeti különbségek miatt, pénzügyek miatt, csak hogy azokat említsem, ami legelőször eszembe jut. Bennem a válás olyan szempontból is mély nyomot hagyott, hogy nagyon-nagyon sokáig nem voltam képes igazán beleengedni magamat az újabb párkapcsolataimba. Ez nekem nagyon sok időbe telt. Talán amiatt is, hogy igazából nekem a házasság volt az első párkapcsolatom. Mondjuk ez azért ritka... De nálam így volt. És mi a jó a válásban? Hát az, hogy nem kell színlelni, vagy ha őszinték vagyunk, akkor nem kell azt látni a gyerekeknek, hogy a párkapcsolat egy szörnyűség, ahol nehéz az együttműködés és csak konfliktusok vannak szinte mindenen. És a fő érzelem a düh. Igazából nálunk az is jól alakult, hogy lett hamar új kapcsolata a volt feleségemnek, és a gyerekek jó (jobb) példát láttak a párkapcsolatról. Szívesen beszélgetek erről a témáról, ha neked segít, mert éppen ebben vagy. Írj bátran!

Krisztina Császár

Hosszú utunk volt, több hullámvölggyel. Sokáig a minták győzedelmeskedtek: a család és a pár fontossága szemben az önazonossággal. Nem volt viharos kapcsolat, a hétköznapokban jól kiegészítettük az anya-apa szerepet. A két gyerek után az anya szerep felerősődött, míg a női szerep fokozatosan elaludt. Miközben az önismereti utamat jártam (egyedül) a gyerekek nőttek és megérkeztem oda, hogy van szabadidő, de hol van a nő bennem? És hol van a férfi mellőllem? Hagytam elveszni, hagytuk szunnyadni. Nem tudatos döntések voltak ezek, és ennek kockázatával sem voltunk tisztában. Megteremtettem a saját távolságom tőle, amit már nem tudtam legyőzni. Ő sem tudott ebben, ezen a ponton segíteni. Egyedül voltam társas magányban, döntöttem, léptem. Most értem meg rá. Jól vagyok :)