Tapasztalatok

Balázs Csórics

Az én részemért maximálisan vállalva a felelősséget végigmentem egy nagyon viharos, súlyos, nehéz és manipulatív váláson. Végig tudom vezetni a saját példámon, milyen mély gödrei és buktatói vannak annak, míg szembe merünk nézni a valósággal. És hogy van olyan, hogy egy történetnek nincs jó vége. És azzal is lehet élni.

Szitás Anita

A házasságom még az első évfordulóját sem élte meg. 7 együtt töltött év után úgy álltam az oltár elé, s fogadtam örök hűséget, hogy valójában azt sem tudtam, ki vagyok. Az életem akkoriban olyan volt, mint egy tragikomédia. A lánybúcsúm éjszakáján ismertem meg ugyanis valakit, aki felnyitotta a szemem: máshogy is élhetek. De először önámításba menekültem, s azzal nyugtattam magam, hogy ez biztosan csak egy utolsó próbatétel, amit ki kell álljak. Így kimondtam a boldogító igent. Majd az esküvő után hosszú hónapokon keresztül szenvedtem, és próbáltam kitalálni, hogy mi a baj velem. Mindent megtettem, hogy helyrehozzam a helyrehozhatatlant. Emlékszem a napra, amikor végül teljes nyugalomban ültem le a kanapé szélére, s mondtam ki azt, hogy elmegyek. Most már tudom, hogy nem volt velem semmi baj, csak az élet történt velem. Ha támogatásra lenne szükséged ahhoz, hogy mindent meg tudj tenni a házasságodért azért, hogy túljussatok a válságon, vagy hogy bele tudj "halni", akkor jelentkezz az ingyenes, telefonos konzultációra!

Feri Herendi

Sziasztok. Tehát, hogy is kezdődött az Ělet!:) 2005 ben május 1 én bejelentte a feleségem (akkor még az volt):) ,hogy elkötözik 1 hónap múlva 22 év után! Én nem hittem el ,bár már voltak gondok a házzaságunkban amit szerettem volna megoldani, de együtt már nem tudtuk. Én nem voltam már jól mentálisan egy ideje. Jellemző az akkori állapotomra, hogy úgy feküdtem le aludni, hogy haljak meg rákban vagy valamilyen módon (nem önkezüleg )! Azóta sem voltam beteg! :) Aztán tényleg elköltöztek...nagyon fájt úgy haza érni este a munka után, hogy üres a ház. Reggel elmentem dolgozni egy családból és este amikor haza értem csak az ott hagyott már nem kellő dolgok voltak minden felé! Nem volt jó érzés..... Hát így kezdődött az Életem 2005 június elsején... A szokásos közhelyek megélése után ( ex feleség szidalmazása, alkohol , külső okok keresése , mindenki hibáztatása ...) azt mondtam ok! nézzük meg mi is történt valójaban, miért történt ,mit tettem vagy nem tettem azért, hogy ez történjen velem...

Poczik Hajnalka

4 évig váltam. Nem akart elengedni. Egy birtokló erőtánc volt a miénk. Ő agresszív, én passzív agresszív. Persze ezt akkor nem láttam. Rengeteg határt átléptem és rengeteg határt átlépett. Kiléptem a házasságunkból. 10 évvel később már Anya és Apaként ültünk nálam, a nappaliban. Kimondtam, hogy sajnálom. Láttam milyen jól esett neki. Átment, mert őszinte volt. Jólesett volna, ha ő is kimondja. Nem tette. Gyakorlom ennek az elengedését is. Hiszem, hogy a düh, a harag nem jó vagy rossz. Van. Lehet. Olyan érzés, mint a többi. Jön és megy. Ha beleragadtál valamibe, a haragodba, vagy a kapcsolatodba, egy állapotba, egy érzésbe. Érzed, hogy téged emészt, nincs energiád, nem eszel, alszol. Már szorít, mint egy szűk ruha, amit levetnél: keress bizalommal.

Morgós Bence

Szépen válni, boldogan élni külön, gyermekkel → Több éve már külön élünk a gyermekem édesanyjával. Sikerült nagyon jó, szeretetteljes kapcsolódást kialakítanunk. Bár a különválásunk folyamata nehéz volt mindkettőnknek, mostanra szeretettel tudjuk megölelni egymást. Csinálunk közös programokat a gyermekünkkel hármasban. Jól működő gazdasági rendszerünk van. Feles időbeosztásban neveljük gyermekünket. Segítjük támogatjuk egymást szülőtársként a kihívásokban. Igazából nagyon jó élmény számomra ez az élet, csak javasolni tudom a válást / különélést, számomra harmóniát hozott, amiben kellő idő jut a gyermekemre és a saját dolgaimra is és a gyermekem édesanyjával is pont ideális minőségben tudunk kapcsolódni. Szívesen segítek neked is, hogy hogyan lehet ezt összehozni.

Urbánkó Regina

Szinte együtt kezdtük a felnőtt életünket, egy álompár voltunk, a környezetünk irigyelt bennünket. Ha a jövőnket tervezgettük - merre, hogyan tovább - egy biztos pont volt csak: együtt, holtomiglan - holtodiglan. 6 év együttlét, majd 7 év házasság után, gyermekünk 3 éves volt, mikor egyik este bejelentette: holnap elköltözöm. Éreztem egy ideje, hogy valami furcsa, de ez a mondat mégis hidegzuhanyként ért. „Rendes” feleség voltam, vasaltam az ingjeit, főztem, ügyeltem a tisztaságra, rajongtam a fiúnkért, dolgozni is visszamentem 4 órában, hitelünk volt, kellett a pénz. Már egy jó ideje sokat túlórázott, hát elfoglaltam magam, még többet takarítottam, még új ágyneműt is rendeltem, hogy jól tudjon pihenni, abban a kevés időben, amit itthon tölt. Szerettem. Bután, naivan. Csak sajnálatot láttam reggelente a szemében mikor az ajtót becsukta maga után. Miért sajnál engem? Ha véletlen időben hazajött, éreztem, hogy nem hozzám jön haza, csak a gyermekünkhöz. Mi ez az egész, amiben élünk? Normális ez így? „Holnap reggel elköltözöm… elköltözöm…. holnap reggel.” Egy pillanat alatt helyrekerültek a puzzle darabjai, és kitisztult a kép. Istenem segíts, ebbe belehalok. Miért érdemlek ekkora büntetést? - életemben először, de ma már azt is tudom, hogy nem utoljára tettem fel magamnak a kérdést. Miközben kerestem, a választ, hogy hol hibáztam, mikor vétkeztem ekkorát, egy merőben más felismerés csapott belém, mint a villám: nem, ez nem büntetés, ez ajándék. Rögtön újabb kérdések tódultak a fejembe: akkor ki az, aki vár rám? Ki az, aki miatt ebből a kapcsolatból tovább kell lépnem? Másnap reggel pakolni kezdte a ruháit, a holmiját. Én segítettem fogni a táska fülét, hogy könnyebben menjen. Ő zokogott, én csak néztem ki a fejemből bambán, és az foglalkoztatott, hogy: hol van az én ajándékom?

Anna Sándor

Léteznek helyénvaló válások. A válás nem szégyen, és nem is kudarc, pusztán két ember kapcsolatában a párkapcsolati fejezet vége, törvényesítve. Lehetséges közös döntéssel elválni, még úgy is, hogy az egyik fél kezdeményezi, a másik pedig - bár ő még húzta volna egy darabig - belátja, hogy a párkapcsolat már nem lesz többé "olyan". Lehetséges, hogy két ember lezár egy párkapcsolati fejezetet az életében, és ettől még baráti hangulatban együttműködő szülőtársak maradnak. A párkapcsolat nem csak akkor szakítható meg, ha már elviselhetetlenül fájó, elmérgesedett a helyzet, és "a másik egy gonosz, aljas sárkány", vagy "csalfa démon". A párkapcsolat tényszerűen véget ér, ha a férfi-női minőség kiveszett belőle (vagy igazán ott sem volt soha) - a válás ilyenkor csak megmutatja a tényt, amit mindenkni érez, csak eddig még nem mondódott ki. A gyerekek nem sérülnek törvényszerűen, ha a szülők elválnak. Egy gyereknek lehet két otthona. Fel lehet nevelni a gyerekeket egészségesen két külön háztartásban is. Egy gyerek mindkét szülőre jogosult. Egy gyerek kétemberes munka. Az osztott felügyelet és a kb egyelő arány azt jelenti, hogy egyik fél sem pusztul bele sem a túlzott teherbe, sem a bűntudatba. Ez mind saját tapasztalatom is. A saját élményeimen túl segítőként elég sok párkapcsolati válságot kísértem hosszabb vagy rövidebb darabon. Vannak köztük, akik szétváltak, és vannak olyanok is, akik együtt folytatták.

Katalin Skultėty

Idén lesz 10 éve, hogy egy nyaralás után a gyermekeim apja felvetette, hogy váljunk el mert ha a nyaralás sem hozott minket közelebb egymáshoz, akkor a hétköznapokban mitől lenne ez jobb. A válaszom ennyi volt, jó. Megkönnyebbültem, hogy ő mondta ki, ő kezdeményezte. Legalább nem én leszek a felelős a gyerekek szemében, így nyugtattam a lelkiismeretemet. Mert a felelősségvállalást szinte mindig el akartam kerülni. Ezelőtt csak dobálóztam az el akarok válni mondattal és tőle vártam, hogy oldja meg. Eljött a pont, ahol már nem vette komolyan de lezárta magában a kapcsolatunkat. Pontosan fel tudom idézni mikor és hol történt ez meg benne. Ezek után még 8 évet éltünk együtt, egymás mellett... Ezer sebből vérzett a kapcsolatunk. 17 éves voltam mikor megismertem és utólag tudom, hogy vele menekültem ki a családomból. Egy másik családot kerestem, gyerekként. A házasságunk legnagyobb részében továbbra is gyerek voltam. Kényelmes volt. Ő ezerrel gondoskodó, akinek az igazi gyermekei voltak a mindenei. Ő volt az anyjuk is. Közben céget vezetett és a környezete mindig számíthatott rá, éltek is vele. Ő volt a hős és a jó zsaru. Persze fájt, hogy nem én vagyok neki a legfontosabb de gyerekként, 0 felelősségvállalással csak tehetetlenül moziztam. Továbbra is kényelmesebb volt. Aztán én kezdtem el tünetelni a családban, mutatva a diszfunkcionálisan működő családi dinamikát. Atyaisten milyen szerep felcserélődések voltak... 2008-ban depresszióm lett. Addig nem tudtam, hogy ilyen létezik. Komolyan gondoltam, hogy a depresszió az annyi, hogy kapd össze magad és minden mehet tovább. Áhhh, a fenéket. Tényleg létezik. Végig "tiszta" volt a tudatom, annak ellenére, hogy elkezdtem gyógyszert szedni, mégis mindent meg tudtam figyelni mi zajlik bennem. Ez egy végtelenül beszűkült regressziós tudatállapot és nem volt eszközöm arra, hogy ezen változtassak. Sok mindennel próbálkoztam, hogy ne szűküljek be még jobban. A depresszió mellett generalizált szorongásból kialakult fóbiám is lett, pánikrohamokkal vegyítve. Korábban már jártam terápiába, ezen időszakban újramentem. Egy dolgot akartam elkerülni, hogy az akkor még férjem szemében ne egy tehetetlen beteg kislány legyek. Szerettem volna ha nőként nézne rám. Csak fogalmam sem volt mi a nő, tenni ezért nem is szándékoztam tenni, én csak örökre szerettem volna kényelmesen, gyerekként élni és mindent birtokolni. Féltem, hogy életképtelen leszek egyedül és nem állt szándékomban ehhez plusz két gyereket egyedül felnevelni. Így sokáig benne maradtam a látszólag kényelmes rosszban. A legjobb döntés volt, hogy elváltunk, innen datálható a felnövésem. Valahol egy emberi érték végig megvolt a kapcsolatunkban, így a fő szempont, hogy a gyerekek érdekeit tartsuk szem előtt és kulturáltan váljunk el, tudott teljesülni. Nem kellett egyedül gyerekeket nevelnem mert az apjuk részt szeretett volna venni az életükben, ennek örültem és megnyugtató volt, hogy akkor ez talán nem lesz olyan nagy törés nekik mert megmarad mindkét szülő. 2 otthonuk lett (3 hét itt, 3 hét ott-tal kezdtünk, ami aztán hónapokra nyúlt) és talán a család széthullásakor rossz és kevésbé rossz megoldások közül ez a kevésbé rossznak tűnt. Az a tapasztalatom, hogy a legönazonosabb megoldás lesz mindenkinek a kulcsa. Seb, törés így is úgy is lesz de a mértéke, a remény a továbbélésre, a változásra, talán ez nem mindegy. Nehéz volt őt elengednem, azt hittem, nélküle nem létezik az élet. Volt egy újrapróbálkozásunk is pár évvel később, bár ne lett volna. Vergődés volt és titokban tartottuk, hogy a gyerekeket ne bizonytalanítsuk el. Persze mindent tudtak és kikészültek a bizonytalanságban. 5 éve zárult le a férfi-női minőség véglegesen. Az élet igazából innen indult. Leváltam róla nőként de egy emberségesen emberi kapcsolat megmaradt. A gyermekeink pedig "normális" értékrendű, helyén az eszük-szívük, fiatal felnőttek. Azóta többször beszélgettem velük arról, ők miket éltek meg és hiszem, hogy minden tud gyógyulni, mindenen túl lehet lenni. Azon is, ami kilátástalannak tűnik adott pillanatban. Az átélt depressziómért, mentális szétcsúszásokért borzasztó hálás vagyok. Mikor kijöttem az elsőből 31 évesen (volt egy enyhébb is az évek múltán), akkor azt éreztem életemben először, hogy ÉLEK. Mivel úgy éltem meg, hogy a halál torkából jöttem vissza, az esélytelenek nyugalmával nem szégyelltem mi történt velem, emiatt sok embernek meséltem a megélt poklomról. Megdöbbentem mennyi ember megnyílt ennek hatására, kiderült, milyen sok ismerősöm járt pszichológushoz "titokban", mikkel küzd más is. A legáldásosabb mellékhatása pedig az volt, hogy ettől a pillanattól kezdve alig ítélkezem. Megértettem, hogy soha nem tudhatjuk kinek mi van a csomagjában. Senki bőrében nem mi vagyunk..

István Virovecz

Veszteség és újjászületés – A válás és gyász feldolgozása A veszteségnek sok arca van. Néha egy ember távozása, máskor egy egész élet darabokra hullása. A válás nem csupán egy kapcsolat megszűnése – egy otthon elvesztése, a család széthullása, a mindennapok átrendeződése. Egy olyan folyamat, amelyben egyszerre kell elgyászolni a múltat és új alapokat építeni a jövőhöz. Én nem csak a házasságomat veszítettem el. Elveszítettem a szüleimet, a családot, a házat, amit felépítettem, a fiaimat, akik többé nem ébrednek mellettem minden reggel. A legmélyebb pont az volt, amikor ráébredtem, hogy a világ, amit ismertem, végleg eltűnt. A mindennapok üressé váltak, a csend súlya elviselhetetlen lett. A fájdalom egyik legnehezebb formája, amikor a gyermekeid már nem a mindennapjaid részei. Nem láthatod őket minden este, nem ölelheted meg őket minden reggel, és egy részük lassan elkezd nélkülözni téged. És Te tehetetlen vagy. A veszteség feldolgozása nem egyenletes folyamat. Néha úgy érzem, haladok előre, máskor visszahúz az üresség. A válásban nem csak a másikat, hanem önmagamat is el kell engednem. Azt az embert, aki hitt egy közös jövőben, azt az apát, aki úgy gondolta, minden nap ott lesz a gyerekei mellett, azt a társat, aki mindent beleadott. De a fájdalom nemcsak elvenni képes – ha hagyom, átalakít. A legnagyobb mélységekben tanulom meg, ki vagyok igazán. Hogy az élet nem attól értékes, hogy mindig teljes, hanem attól, hogy képes vagyok újrateremteni önmagam. Most már tudom: a veszteség és az újjászületés kéz a kézben jár. A gyermekeim mindig az életem részei lesznek, még ha más formában is. A múlt nem tűnik el, de nem kell, hogy fogva tartson. A válás nem a vég – hanem egy lehetőség arra, hogy újra felépítsem önmagam, másképp, talán erősebben, mint valaha. És ha ezen az úton vagy, ha érzed ezt a fájdalmat – tudd, hogy nem vagy egyedül. A gyógyulás lassú, de lehetséges. A veszteség részed marad, de nem kell, hogy meghatározzon.

Orsolya Demeter

Másfél éve váltunk el, egy hosszú házasság után. Voltak hullámvölgyek, eltévelyedések, de alapjaiban jól megvoltunk, nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége... Igaz, sok mindenben hibáztam én is, de mindent megtettem, nagyon meg szerettem volna menteni a kapcsolatunkat, azonban mindig falakba ütköztem... Semmi nem volt jó, amit adni tudtam... Teljesen elvette az önbizalmamat, önbecsülésemet ez a hosszú negatív időszak.. Végül kiderült, hogy elkéstem, egy harmadik miatt volt ennyire eltökélt volt férjem. Ráadásul az OTTHON is elveszett., mert ő maradt a közös ingatlanunkban, én egy másik városba költöztem, ahol egy kis lakásban élek. Három felnőtt fiunk van. A gyerekeim sajnos keveset jönnek hozzám... Mivel nem esek útba, kicsi nálam a hely és az otthonuk sem itt, nálam van... a viszonyunk is megtépázódott a fiúkkal a történések miatt... Az egyik menyemmel kifejezetten megromlott azóta a kapcsolatom... Emiatt a fiam is bezárkózott... Az egész életem felborult és úgy érzem, mindent elvesztettem, ami fontos volt... Az elmúlt időszak nehéz volt számomra, nagyon sok szomorúság után pszichológushoz mentem, aki rengeteget segített.. Ő javasolta azt is, hogy nyissak mások felé.. Ezért vagyok itt :-)