Bertalan BaloghHárom fèrfival ülök szemben. Èn vagyok a legfiatalabb. Arcuk minden ránca az èletükről mesèl. Egy szelíd hang azt mondja: Mondd el nekik, hogy mièrt, mièrt csinálják vègig, mondd el nekik, hogy mièrt èrdemes èlni... miközben a válaszon gondolkozom...zuhanok. Mint egy fa az erdőben, ami egyre csak növekszik de gyökeret nem ereszt. Oldalra nyújtja ágait, hogy támaszt leljen társaiban, de ő maga nem támasza a többieknek, nem ad otthont állatoknak, csak kívülről olyan mint a többi fa, de valójában nem rèsze az egèsznek. Nekem ilyen èrzès volt fèlve èlni az èletem. Talán meghalni sosem akartam igazán, inkább megszűnni. Fellèlegezni, azt èrezni , hogy újra megpróbálhatom. Amit elrontottam, újrakezdhetem, amit szerettem, újra èrezhetem, amit nem mertem, visszakaphatom. Kell legyen valami több, kell legyen valami. Hiszen annyi mindent nem úgy akartam. Annyi mindent megbántam ès csak azèrt döntöttem úgy... Mert nem ismertem magam. Mert nem is mertem magam... ...elkötelezni az èletem mellett. Ès ebben benne van az èletemhez fűződő minden fèlszegsèg. A hibáztatás, a hiányèrzet, a halogatás, a remènykedès, visszavágyás, a telhetetlensèg, az elègedetlensèg...stb, de legfőkèpp a felelőtlensèg. Hogyan is èlhetnèm az èletem, ha nem vagyok elèg bátor felvállalni azt. Nehèz ezt megfogalmazni. Olyan èrzès volt, mintha egy olyan hajót kellene átvinnem a tengeren amin nincs tőkesúly ès iránytű. Lebegtem a vizen. Remèltem, imadkoztam, hogy valami vigyen át a túlpartra mert bármit teszek az vègzetes lehet. Így jobbnak tűnt óvatoskodni vagy nem tenni semmit. Ha mègis, csak olyat amièrt valaki vállalja a felelőssèget. Számomra az èlet a bátorsággal kezdődik. Merem-e őszintèn felvállalni magam? Merek-e igaz emberkènt èlni? (Hűnek lenni magamhoz) Merek-e szeretni? Nem gondolom, hogy a bevezetőben leírt jelenetnek kell legyen tanulsága. Nem szeretnèm megfejteni az èlet èrtelmèt, legfőkèppen nem egy bejegyzèsben. Úgy èrzem ez volt az a pont, ahol először talajt èrt a lábam. Ahol olyan útra lèptem, amin előttem nem járt senki. Nekem ez az èlet.
0
PéterKedves Edina! Bár nekem két hosszabb kapcsolatom is volt, de pontosan értem a gondolataidat. István korszakos ábráját sokat tanulmányoztam magam is és igen szépen illeszkedett az életem az ott jelzett szakaszokhoz. Voltak kilengések, visszaesések, de talán most értem el oda, hogy már a tudatosság és a valódi érzések/értékek képesek felülírni a lendületet. A tökéletes kereséséről már átálltam a jóra való igényre. Szerintem ez az önmagunkkal való megbékélés egyik fontos jele. Remélem, hogy Neked is sikerül ezt (vagy hasonló) állapotot elérni és lesz ehhez kapcsolódni vágyó és képes férfi. Én hiszem és tudom, hogy ez kifele is látszódik az emberen és ez lehetővé teszi, hogy megtalálja megfelelő kapcsolódást a másikkal.
- Péter
Azt tanultam meg az elmúlt években, hogy egy kapcsolat akkor működik, ha két ember külön-külön is rendben van. Nem megmentőt keresek és nem is szeretnék az lenni — inkább társat, akivel együtt lehet építkezni.
2 
Tímea KissKarácsony előtt két nappal kaptam egy üzenetet. Egyetlen üzenetet, ami mindent felborított. Azt írta: „túl sok vagyok”, és hogy időre van szüksége. Az a furcsa az egészben, hogy előtte ennek semmi jele nem volt. Minden nap beszéltünk. Nevetések, apró történetek, hétköznapi pillanatok – minden a helyén volt, legalábbis én így éltem meg. Nem volt csend, nem volt távolság, nem volt elhidegülés. Ezért volt olyan hirtelen és érthetetlen. Sokáig kerestem a választ. Visszapörgettem beszélgetéseket, mondatokat, hangsúlyokat. Próbáltam megtalálni azt a pontot, ahol elcsúszott valami. De nem találtam. És talán ez volt az egyik legnehezebb része: hogy nincs konkrét ok, amibe kapaszkodni lehetne. Nincs magyarázat, ami lezárja a történetet. Most, közel négy hónap távlatából már máshogy látom. Nem azért, mert minden kérdésemre választ kaptam, hanem mert megtanultam együtt élni azzal, hogy nem mindenre kapunk választ. És talán nem is mindig kell. Ami viszont egyre tisztább: én adtam többet. Több figyelmet, több energiát, több jelenlétet. És ez önmagában nem hiba. Sőt. De csak akkor működik, ha a másik fél is ugyanott van, ugyanazzal az intenzitással. Ha nem, akkor az egyensúly megbillen. És utólag azt érzem, nem én voltam „túl sok”. Ő volt kevés hozzám. Ez az időszak nehéz volt. Voltak napok, amikor újra és újra eszembe jutott, amikor megkérdőjeleztem magam, amikor próbáltam logikát találni egy érzelmi helyzetben. Mert talán ilyenek vagyunk: főleg nőként szeretnénk érteni. Szeretnénk tudni, mi miért történt. Mert a magyarázat biztonságot ad. Egy lezárást. Egy pontot a mondat végére. De az élet nem mindig így működik. Néha a mondatok félbemaradnak. A legfontosabb, amit ez az egész megtanított, az az, hogy saját magunkat kell választani. Nem csak nagy döntésekben, hanem a mindennapokban is. Hogy nem szabad háttérbe tenni magunkat senki kedvéért. Nem szabad kisebbnek lenni, halkabbnak lenni, kevesebbnek lenni csak azért, hogy valaki más kényelmesen érezze magát. Mert aki mellett „túl soknak” érzed magad, az valójában nem neked való. És talán ez az egész nem veszteség volt, hanem egy nagyon határozott irányjelzés. Hogy merre ne menjek tovább. Hogy milyen kapcsolatra nincs szükségem. És hogy mennyire fontos, hogy önmagam mellett maradjak. Ami még érdekes: sosem éreztem magam igazán magányosnak. És ez sokat elmond. Mert nem ő töltötte ki az életemet – csak egy része volt. Egy fontos része, de nem az egész. És talán ezért is tudtam végül nem összetörni benne, hanem tanulni belőle. A mai napig vannak kérdések. És lehet, hogy mindig is lesznek. De már nem fájnak ugyanúgy. Inkább emlékeztetnek arra, hogy mennyit változtam. És ha ma újra ott állnék ugyanabban a helyzetben, már tudnám: nem az a kérdés, hogy miért ment el valaki. Hanem az, hogy én miért maradnék ott, ahol nem látnak igazán. Mert végül mindig oda kell visszatérni, ahol a legnagyobb biztonság van. Saját magunkhoz.
HajnalkaAzt tapasztalom, hogy sokan a hiányra fókuszálnak. Természetesnek vesznek olyan dolgokat, amik rendelkezésre állnak, illetve akkor kezdik felismerni az értékét, amikor elveszítik... Akkor pedig ismét a hiányon van a fókusz. Én ezen dolgozom. Azt hiszem a hála az, amit gyakran elfelejtünk. Örülni őszintén annak ami van.
0
Andrea HunyadiErős nőnek lenni valójában egy álca, de ennek levetkőzése, hogy ne akarjam már magam mindig olyan erősnek és klassznak mutatni, különösen sok erőt és mereszseget igényel.
0
Norbert TariMivel beleragadtam a megszokott,de stabil munkahelyembe,nem vettem èszre,hogy engem igencsak kihasznàlnak,kiszipolyoznak. Persze sokat adtam,rehabilitàciòs tevèkenysègem rèvèn,viszont ez teljesen lemerìtett engem. Hogy ki tudtam innen lèpni,egy kollegàm felmondàsa,s "ideàlis"űj munkahely talàlàsa volt a segìtsègem hàla Istennek..:)
0
Edina BaloghSziasztok! :) Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de én régóta azt gondolom, hogy vágyom az elköteleződésre. Nem igazán akart összejönni az elmúlt években. Volt egy nagyobb törés az életemben 10 éve, a (királylány korszak vége lehetett), és azóta se veled se nélküled kapcsolódásaim voltak nagyrészt. Volt amelyiket élveztem, volt amit kevésbé. Sok értékes férfit ismertem meg, de egyszerűen vagy ők vagy én nem voltam kész a valódi kapcsolódásra. Vagy igazából egyikünk sem. Nem értettem. Sokáig. Még most sem vagyok biztos benne, h teljesen értem,bár István korszakos ábrája sok mindenre választ ad. Tőbb évet töltöttem egyedül is, igazából élveztem. Rájöttem, hogy magammal kell foglalkoznom, így is teszem. Önismeret otthon, családállításokra járok, építem a karrierem. Nyitottam egy szalont, ahol sport és svéd masszázzsal foglalatoskodom, azt most nagyon szeretem. Randizom is ha úgy adódik, hisz minden kapcsolódás taníthat vmit...most itt tartok...úton vagyok...nyitott vagyok. És itt végre igazán őszinte is lehetek..
Katica TothA legutóbbi kapcsolatomban most először éltem meg igazán, hogy milyen az, amikor ennyire mélyen tudok szeretni, amikor adok szinte gondolkodás nélkül, és közben még azt is észreveszem magamon, hogy néha olyan határokat lépek át, amikről korábban azt gondoltam, hogy én ott biztosan megállnék, amit már korábban méltóságon alulinak definiáltam Mégsem bántam meg. Mivel közben volt bennem egy elképesztő erő, egy nagyon tiszta és felszabadult és önazonosan gyönyörű női minőség, amit talán eddig sosem engedtem ennyire megjelenni, és ez az élmény önmagában katartikus volt, még akkor is, ha közben valahol végig ott volt bennem az a halk, nehezen megfogható érzés, hogy valami mégsem teljesen kerek. Sokáig nem tudtam megnevezni, csak éreztem, hogy van egy finom feszültség a rendszerben, és aztán egyszer csak összeállt bennem, hogy számomra a vonzó és a lelkesítő nem ugyanaz (köszönöm az erről szóló videót István) Mert lehet valaki érzelmileg nyitott, jelenlévő, megérkező, lehet valaki nagyon vonzó abban, ahogyan kapcsolódik, ahogyan beszél az érzéseiről, és mégis hiányozhat belőle az az irány, az a belső tartás, ami nem csak érzésekben létezik, hanem mozdulásban is. Akkor itt lett számomra nagyon tiszta valami. Én tudok szeretni, nagyon mélyen és nagyon odaadóan, és ezzel önmagában nincs semmi baj, sőt, ez egy erőforrás bennem, de hinni csak abban tudok, aki halad is, aki kimondja, hogy merre szeretne menni ÉS lépéseket is tesz érte. Ugyanis segíteni nem lehet annak, aki nem tudja, mit akar és merre tart. Aki toporog vagyis halogat/önbecsap. Persze, lehet valaki minden más szempontból „jó”, lehet figyelmes, lehet jelen, lehet, hogy mindent megoszt, beszél hozzád, bevon mindenbe, megoszt mindent maga körül, kapcsolódik, te ismered szerinte a legjobban a világon, számít a véleményed…de ha nincs irány, akkor az egész kapcsolat elkezd egy helyben állni, és ezt egy idő után már nem lehet szeretettel sem megtartani. Hiába szerettem, tartottam tükröt, konfrontáltam a toporgásával, a halogatásával…nem volt lent a gödör alján és nem is mozdult. Ez volt az én józanodásom. Ez egyszerre hozott egy mély megnyugvást és egy nagyon valós fájdalmat, mert elengedni valamit/valakit, ami/aki sok szempontból működött és jó volt, nagyon nehéz, még akkor is, ha közben már tudod, hogy mi az, ami hiányzik belőle. Most újra ismerkedem, de már nem ugyanonnan. Van bennem egy csendes tudás arról, hogy nem a vonzás a legfontosabb, hanem az irány, és hogy számomra az a férfi lesz igazán megtartó, aki nem csak érez és kapcsolódik, hanem halad is, dönt, cselekszik, és van hova vele együtt megérkezni.
ErikaA nárcisztikus férfiakkal szembeni vakságom nagyon sok fájdalmat, csalódást, bonyodalmat okozott. De több évi munka után eljutottam oda végre, hogy most már könnyen felismerem a jelenséget, és megvannak már az önvédő stratégiáim is. Nem szeretek senkit megbélyegezni, tudom, hogy a nárciszmus spektrumon sok minden előfordulhat, és egy kis adag mindenkiben kell is legyen az önérvényesítéshez. És persze azt is tudom, h.nem véletlenül és miért ilyen ffiak találtak eddig rám... Jól ki tudtam szolgálni őket egy ideig. De végre vége🙏