Tapasztalatok

István Virovecz

A régi idők, mint fehérre meszelt falak, görnyedten disztányérok óhatatlan menedéke. Mik szivárványos márvány-zománcos tekintetében, szürkén tükrözödöm, magam törmeléke. Pernyék peregnek és halkan suttogják azt, mit e káprázat rejt maga alatt, hogy feledve nem dicsér az elmúlás, de e szikár öntudaton túl feleszmél a megbocsátás. Hol húzódom a táj határán és hol a túlvilág, mit képembe vág olykor a magány? Ki értheti, hisz e táj oly elhagyott s lelkem nem ily honos. A tarlók közt is lebegő, halkan suhanó lelkek férkőznek összepréselve s csak donog. Talán a vágy, vagy egy felröppenő gondolat sodort ide, hol keresve remélek új szerelmet hiába. Az értékrenden túl teremtő mivoltom temetve rég korok énjét ősidők elhantolt sírjába. Ezzel a gondolattal az esendőséget, mint olyat szeretném megosztani, ami egy természetes folyamat a fejlődés során. Hiszen számos elbeszélés és tapasztalat erősíti meg azt, hogy ez az út egy görbe, amiben vannak kilengések és mindenkinél más és más amplitúdó jellemzi. Az élet pedig maga a haladás és sok esetben fájdalmas léptekkel karöltve lehet csak megtenni a távolságot. Ebben van a szépség, hogy a tökéletes csak a tökéletlen által áhított idealizált világkép, ami egy tükör dimenzióba vezet és rávilágít a lényegre, hogy ez így van rendben. Nem kell hősnek lenni, ha nem muszáj. Időnként megengedhetjük és mondhatjuk önmagunknak, hogy “elfáradtam”. Lehetünk dühösek, frusztráltak és félhetünk is. Ezek azok a “válságok”, amik erősebbé tesznek és megformálnak. A kellően nagy válság szükségszerű, aminek a leküzdésében ott a bennünk rejlő teremtő erő és a közösség. Adok, ami által egy nagyobb Ügy körforgásába helyezem az erőforrásom, amely idővel megtérül hozzánk kamatostul. Hiszek ezekben a kompenzációs törvényekben és abban, hogy a karmának nincs humorérzéke.

Anikó

Római katolikus vagyok, a nagymamám volt aki imádkozni tanított, akivel templomba jártam, amiért hálás vagyok neki, bár az ő hite inkább Istenfélő volt. Anyukám is jár templomba, már így idősebb korára, talán ő is félelemből. Gyermekkoromban és még fiatalkoromban is hittem, hogy az imadságom elérhozzá, de akkoriban nem tapasztaltam meg a válaszát, de megnyugvás volt hozzá szólni. Mikor nagymamámat eltemettük, és a spiritualitás sem adott teljes megnyugvást, kértem Istent, hogy valahogy mutassa meg magát, és bár minden idegszálammal figyeltem, nem éreztem őt. Jézushoz könnyebb szólnom. mikor kérem legyen velem, mikor úgy gondolom valamit nehéz megoldani, megtenni és mindig sikerül, jól alakul.Már nincsenek formális imáim , csak elmondom mik a félelmeim, hogy nem tudom a megoldást.Van , hogy megfeledkezem Jézusról, sőt egy egy jól hangzó teremtésről, manifesztációról szóló videó elviszi a gondolataimat, hogy majd én tudom hogy kellene, és tudom mi lenne jó. De nem, az én akaratom sosem hozta azt az érzést vagy csak rövid ideig ami valójában boldoggá tett volna.

Noémi Telek

Most nem a férfiakat, hanem önmagamat ‘falom’…. Idestova 10 éve próbálom megismerni magam. Próbálom, bakker! De eddig másokon keresztül tettem. Pontosabban másokba olvadva…. Ez jó?! Hmmm… Olvadva nem, tükörbe nézve igen. Szerintem. Most viszont… Imádom szeretni magam. Fejlesztem magam, tanulok, folyamatosan podcasteket, videókat, előadásokat, interjúkat hallgatok, vagy könyveket olvasok. Minden témában. Barátokkal, családdal vagyok. Néha meg nem… Mert olyan jó a csend. Igazán jó. És mindezt nem rögeszmés önismereti hajszából, az elmúlt. Csak úgy. Mert élvezem. TV-t max 10 percre kapcsolok minden nap. Vagy annyit se. Akkor is csak streaming megy. A Hunyadit azért megnéztem… nah… Kábel TV?! Azt pláne nem. Képzésekre jelentkeztem… nem tudom mi lesz, de megyek. Minden időben készülök valamire a jövőben. De fogalmam sincs, mire. Csak haladok. Közben elképesztően szeretem a gondolataimat, szeretem az érzéseimet. Nincs bennem presszió. Légüres teret érzek magam körül, amit önmagammal töltök fel. De most életemben először nem kényszernek élem meg, hanem édes nyugalomnak. Ez megijeszt, vagy legalábbis teljesen érthetetlen számomra. Hol van az a görcsös, obszesszív, akarnok önmagam?! Bújj elő, Cica! Helyette azonban egyszerre érzem a választás lehetőségét, és hogy bármerre mehetek, bármit tehetek, akármit választhatok. És egyszerre érzem a kiszámíthatatlanságot. Ami új érzés. Mindig tudtam, mit fogok tenni, merre akarok haladni. Ki volt minden lépés számolva. Még akkor is, amikor nem úgy jöttek ki a lépések. Most viszont elengedtem a kormánykereket. Ugyanúgy a vezető ülésen ülök, de autopilóta üzemmódban. Eddig láttam az utat, most a nagy fehérségben utazom. Nyugiban. Tudom, hogy újra lesz gyönyörű látvány, és eltűnik a fehérség, azt is tudom, hogy előbb-utóbb nem egyedül utazom, de nem tudok felocsúdni ennek a békés érzetéből. Nem értem. Egyáltalán nem értem. Semmit sem értek jelenleg. Azt sem értem, hogy miért nem fáj a szívem az előző srác miatt? Miért nem vagyok féltékeny vagy irigy az ő nélkülem folytatódó életére? Miért nem vágyom arra, hogy újra beszéljünk vagy találkozzunk? … Eddig minden férfi után így éreztem és teljesen összetörtem. Most ez miért nincs? Emberileg szeretem és elfogadtam minden elcseszett hülyeségével együtt. Édes volt. Fárasztó, de édes. De miért nem hiányzik?! Na jó… azért néha de. Viszont most máshogy, és túl kevésszer. Nem tudom eldönteni, hogy azért nem, mert ennyire őszinte volt ez köztünk és nincs maradék leróni való, esetleg mert ennyire felszínes volt és ennyiben kielégítő, ámde számomra kevés, vagy talán felnőttből ez a normális továbblépés, vagy mert ez nem is szűnt meg emberileg. Mert a végtelen Univerzális mindenségben ő is és mindenki is megmarad velünk. …Legbelül, legmélyen, tudom miért, de nagyon meglepő ez a bizonyosság. Ez a bizalom és tudat önmagamban. Elképedek néha emiatt. Kicsit most olyan, mintha kérdéseket tennék fel az Univerzumnak, ő pedig opciókat dobálna felém, amire ráharapok, és megyek feléjük. Nem tudom a válaszokat sem, csak azt, hogy mennem kell ezek felé. Néha már-már túl sok irányba, de követem a jelzéseket… érzésből, nem agyból. Én, aki mindent intellektusból oldottam meg, matekos aggyal, tipik akaratos, követelőző módon. És… a vicc, hogy már talán tudni sem akarom, mi történik, na ez a tök fura.

Sándor Attila

1992-től úgy éreztem, ideje van annak, hogy a nép megtudja az igazságot: a vallás (anno a katolikus vallást értettem alatta) az nem más, mint szemfényvesztés. Volt bennem akkoriban némi csalódottság = motiváció. Az a lány, akinek akkor udvaroltam, hirtelen feketelyuk mélységű vallásosságba süppedt bele. Még Tibetbe is vittek ki Bibliát, hogy az ottaniak, akik mit sem sejtenek az Istenről, hát azok is részesüljenek már valami jóból, ebben kis kurta, egyszeri életben. Rövid úton, arra jöttem rá, hogy csak okoskodással, nem győzhető meg senki, hogy miért badar dolog a vallás. Főleg templomba járni...!!! Tehát jött a felkészülés. A hitelesség érdekében elolvastam az Újszövetséget (és sokat a másikból, de nem több). Még ennyi ellentmondással soha addig nem találkoztam annak előtte, tehát tudtam, hogy nagyon jó úton járok. Erről mindenkinek tudni kell! Hajrá! (Azért, azt csendesen megjegyzem, hogy a "Nagyszakállúval" vagy a "FellegekenÜlővel" jóban voltam. Tudtunk egymásról. DE A VALLÁÁÁÁS???!!! ) Sokat perlekedve - valójában magammal, de mindig másokon keresztül-, eljutottam oda, hogy azok, akik bemelegítés nélkül is simán túlélik az okfejtésem, azok egyszerűen HISZNEK. Mindegy, hogy mi van a Bibliában leírva, nem számít a kuszaság, nem érdekes a tonna ellentmondás... Hisznek. Bizarr Ekkorra érzetem rá arra, hogy itt azért több kell legyen annál, mintsem valaki összedob egy vaskos könyvet, feketével keményfedi és jelzi az értéket egy arany felirattal: Biblia. Mi van akkor, ha az én kedves láblógató barátomat, akivel nagyon korán összebariztunk, az nekik is megvan, csak Jézusnak, meg Máriának, meg Jóistennek, meg Szentléleknek hívják...??? Oszt akkor méltóztattam lenyugodni. Van Isten és Jézus is van. Ha Jézus van, akkor Mária pláne, hogy van. A Szentlélek pedig itt lebzsel körülöttünk, csak nem látni kell, hanem érezni. Olyan mint a kalácsillat. Ha nem látod, csak beszippantod, akkor is tudod, hogy emögött valami komoly dolog van. Minimum egy kalács :-) Telt - múlt az idő. Jöttek egyéb könyvek is. 2008-2011 között Igaz Magyar Emberré szentültem magam előtt, Vass Albert, Nyírő és egy mozgalom által, amit Magyarok Szövetségének hívtak. Ennek a szervezésében voltam nyakig, önkéntes minőségben. Mint akkor és ott mindenki! Ennek okán vert oda egy másik, egy újabb, egy mindent felülíró, határtalan erő, amit innentől hívjon mindenki annak, aminek akar, annak tapasztalása okán, ahogyan azt megélte. Egy mélyszegénységben élő asszony kérte a segítséget, hogy egy asztalkát ácsolnánk neki össze, mert a 2 napos rendezvényen Ő is meg szeretne jelenni. (Sok vásározó volt, hiszen ingyen jöhettek.) Oszt mi volna az nénnye? Hát, hogy arra gondolt, hogy biztosan lesznek a rendezvényen olyanok, akinek nem lesz pénze ennivalóra és milyen jó lenne, ha egy szelet zsíroskenyeret, egy karika hagymával testté tehetnének magukban. Ő két hónapja spórol, hogy tudjon venni 2 darab 3 kg-os Lipóti kenyeret. Nem főz azóta zsiradékkal, így van egy befőttesüveg zsírja és a kertből SAJÁT lilahagymát hozna... Most is odaver ... A rendezvény előtti napon, befogadtunk ismerős ismerőseit, egyéb árusokat. Aludjanak nálunk. Pirkadatkor arra ébredek, hogy valaki hagosan szól hozzám. Sándor Attila! Felriadtam. Morgok magamban rettenetesen, hogy valamelyik árus kelteget, de nem mer benyitni a hálószobánkba, pedig az ajtó tárva. Ismét hallom, most hangosabban: Sándor Attila. JUUUJJJJ az Isten barma! Várjál már! Csak gatyát húzok! Mindenki alszik! (3 gyerek+sokaság) És ismét!!!! Sándor Attila! Kipirulva durrogok kifelé, keresem, hogy ki szól... Mindenki alszik még. Az ég alja rózsaszínbe csap át. Ne sunyíts!!! Megtalálom, hogy ki szólt....!!! 10 perccel később, festékkel, fűrésszel, létrával felvértezve, már suhantam a rendezvény helyszínére, mert ígértem, hogy a Kettős Keresztet aranymetszésbe formálom, a sebet, amit a fűrészeléssel ejtek rajta, azt pedig lazúrral begyógyítom. A létra tetején állva, éppen az utolsó ecsetvonással végezve, a felkelő Nap élesen retinán talált. Megszédültem bele és dobtam a világba az ecsetet, a festék maradékát, kapaszkodót kerestem. A kereszt megtartott. Még azon a napon átéltem életem egyik legdurvább szakrális borzongását - talán máskor írok erről is-, és attól kezdve be vagyok kötve ezer fonállal. Benne vagyok a folyamban. Eleinte csak annyi, amit szerintem itt is sokan értenek: ha "szólnak" hogy indulnom kell, akkor elindulok. Ilyenkor pontosan érek oda, van parkolóhely, éppen zöldet kapok stb... Az van, hogy kiderült: TÉNYLEG mindenki aludt azon a hajnalon.... Dolgom volt...

Noémi Telek

Mert amikor megmutatja magát a ‘Nagyobb’, akkor bele kell állni… Hiszem, hogy minden okkal történik… Hányszor lepődtél már meg, és ért váratlanul valami, ami gyökeresen felborította az életed? Amikor valamit vagy valakit odatettek… oda, eléd. Na… ilyenkor tilos kételkedni és megállni. Ezt örökre megtanultam. Csak hagyd. Hagyd magad.

Ori

Amikor dolgozik bennem az egyedüllét és a magány témája, arra következtetek, hogy amikor jóól érzem magam egyedül akkor harmóniában vagyok önmagammal (test, érzelem, gondololatok) és a Lelkemmel. Amikor viszont feljön a magány érzése, akkor ràjövök, ha időben tudatosítom, hogy összedölt a harmónia rendszere, valami elcsúszott, és eltàvolódtam magamtól, zűrzavar keletkezett bennem, a gondolataimban és az érzéseimben. Emiatt megszűnt a kapcsolódásom is a Lelkemmel és elhagyatottnak érzem magam. Minél hamarabb veszem elő a figyelmemet, és teszek rendet önkapcsolódásaimban, annál hamarabb jön vissza a egyedüllét öröme és annál több ember kapcsolódik körém, mert kellemes érzés ebben a társaságban lenni, mintsem a magány kétségbeesett, kontrolláló bugyrában.