Megosztások

• 

  Ivánkovits Noémi

  Szia Veronika! Nagyon megfogott, amit írtál. Érdekes, gondolatébresztő. Picit még el is bizonytalanodtam, mert még a szóval, hogy ideál sem vagyok igazán tisztában. Ezért is izgalmas számomra a bejegyzésed. Ha férfi vagy női ideálról esik szó, nekem elsőre mindig a külső megjelenés ugrik be. Hogy tetszik-e, vonzónak tartom-e, tudod, amikor valakire azt mondjuk, amikor meglátjuk, hogy hm… tök jó pasi, mert mondjuk pont a zsánerem, magas, kék szemű, lehengerlő mosolyú, stb. Tehát ez az egyik. Aztán ott van a másik, amikor a társ ugyan nem a számunkra ideális testi adottságokkal rendelkezik, mégis nagyon erős lelki kötődés alakul ki közöttünk. Mert mondjuk hasonló körülmények közül jöttünk, hasonló nehézségekkel küzdöttünk, azonos társadalmi szinten éltünk, vagy biztonságból választottuk őt, mert bizonytalanok voltunk még saját magunkban is. (Vagy a Jóisten munkálkodott a háttérben, de ez egy másik téma 😊) Amúgy érdekes, amit kérdezel, hogy az ideál az a személy-e, akit egész életünkben hajszolunk... Nem tudom. Szerintem ez mindenkinél más. Például, ha belegondolok, nekem sosem voltak olyan igazán jó pasijaim. Nem tudom, hogy ez önbizalomhiányból eredt, vagy tényleg nem érdekelt a külső. Viszont nevetséges módon nálam mindig akadt valami híres ember, akiért oda voltam, amolyan gyermekes rajongással. Aztán előfordul olyan is, amikor meglátsz valakit az interneten, és az a valaki valahogy megfog. Magad sem érted, de valahogy ismerősnek tűnik, pedig sosem találkoztatok. De a lélek emlékezik, az elmében pedig megjelenik egy rég elfeledett emléktöredék… Szerintem külső jegyek alapján választani Párt egyszerű dolog. Hisz ránézel a másikra, el tudod dönteni, hogy tetszik-e, vonzónak találod-e, hogy szívesen ágyba bújnál-e vele. De a boldogsághoz több kell. Valami sokkal több. Egyfajta lelki kapcsolat. Egy olyan „hazataláltam” érzés. Mikor bizonyosság van, béke van és mély szeretet. Azt gondolom, nem baj, hogy elsőre nincs konkrét elképzelésed arról, hogy milyen Párt szeretnél magadnak. Mondtad, hogy sokat írsz. Esetleg készíts egy listát. Jó hosszút. Lehetnek rajta külső jellemzők, de legyen sok belső tulajdonság is. Nyugodtan vedd elő, tegyél hozzá, vagy húzd ki belőle azt, ami valamiért már nem fontos. Hátha segít. És hogy az ideál megtalálása garancia-e a boldogságra? Szerintem a boldogságra nincs garancia. Kőkemény küzdelem nap, mint nap, megdolgozni a kapcsolatért, egymásért, akkor is, amikor a másik az agyadra megy, mert már megint nem hajtotta le a wc ülőkét. Persze ezek apróságok, de ha túl sok van belőlük, elromolhatnak a dolgok. Ezért kell figyelni egymásra és törekedni arra, hogy ugyanazt a boldogságot tudd adni a másiknak, amelyre oly nagyon vágysz te magad is. Remélem tudtam segíteni, bár oly nagy tapasztalattal én sem rendelkezem e téren. De tényleg klassz volt a téma, amit felhoztál, köszönöm!

  #Önértékelés

  Tovább

  3
• 
• 
• 

  Joós István

  Erős, hmm… nem vagyok erős. Sőt. Gyenge vagyok. ÉN gyenge vagyok, ez magamról az élményem. Hanem két dolog segít, hogy mégis elvégezzem a Dolgom, két dolog segít, ami miatt mások számára olykor erősnek-nagynak-fényesnek látszom, két dolog, ami Egy. Isten a nagyobb, de mégsem őt mondom első helyen. Hanem az Asszonyt. Asszonyom egy táltos paripa, aki parazsat eszik. A parázs Istentől jön, az én perzselő lelkesedésem a parázs, Ügy-Küldetés-Szolgálat, Isten meghívása a parázs: Az Akarat, ami rajtam keresztül látszik-működik. Feleségem egy táltos, aki parazsat eszik, parázson él, parázs által működik – és a hátára ülhetek, amikor méltó vagyok, ezt látják mások erőnek, amihez a parazsat kell folyamatosan elé tegyem, kapcsolatunk hajnala óta. A parázs félelmetes. Lényünk legmélyéről bányásszuk, és Bátorság kell hozzá, hogy mutassuk, ami a Férfi lényege szerintem. Angéla a nyilvánosan lapátolt parázshoz csatlakozott, más ezen kívül nem érdekelte, hogy ÉN kinek hiszem magam mindig is mindegy volt, mert Ő a lényeget: a parázs lapátolóját, Isten munkatársát látja. Köszönöm Kincsem az elmúlt tíz évet! Szelídség és Alázat, Küzdelem és Remény, Boldog 10. évfordulót! A Jóisten és Közted kifeszítve boldog vagyok. ♥️

  #Önértékelés
• 
• 

  Zita

  Nem igazán tudok visszaemlékezni olyan időkre az életemből, amikor ne foglalkoztatott volna valamilyen formában az önismeret, illetve ne lett volna meghatározó számomra annak az igénye, hogy a körülöttem lévő világ mélyebb össszefüggéseit megismerjem és megértsem. Gyerekkoromat végig kísérte az az érzés és megélés, hogy nem értenek meg, tizenéves koromban ezt már úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy kívülálló vagyok, mintha egyfajta üvegbúra alatt lenne a “normális világ”, amit én kívülről szemlélek. Vágytam a mély, intim kapcsolatokra – barátságra, szerelemre – ugyanakkor rettegtem is tőlük; a barátságok esetén leginkább az elvesztésüktől, attól, hogy ha meglátják, milyen vagyok valójában, akkor nem fognak elfogadni és szeretni. A szerelmek pedig 20-as éveim elejéig inkább csak plátóiak voltak, valahogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy testileg és lelkileg ennyire intim kapcsolatba kerüljek valakivel. Illetve amikor ez a gimis éveim vége felé fizikailag meg is történt, akkor óriási csalódással és önbizalomvesztéssel járt, mert míg én szerelmes voltam abba a fiúba, addig viszonylag hamar szembesültem vele, hogy neki csak “arra” kellettem. Ez a tapasztalat tovább sodort az érzelmi elszigetelődés irányába, miközben a felszínen, kívülről valószínűleg úgy tűnhetett, hogy rendben vagyok és mintaszerűen élem az életemet. Legidősebb lány gyermek vagyok, akinek érkezésére a szülei egy sokáig fel nem ismert egészségügyi probléma miatt éveket vártak – a születésem után 6 hónappal a húgom már spontán megfogant, így kevesebb, mint másfél év a korkülönbség köztünk. Kb. három éves koromban a szüleim – apukám döntésének következtében – különváltak, és bár innentől több, mint száz km választott minket el egymástól, apukám mindig is az életünk része maradt, amikor tudott, jött hozzánk, késöbb el is vitt magáhaz kéthetente hétvégén, és ahogy tőle telt, mindig támogatta anyukámat és minket is. Felnőtt fejjel visszanézve úgy, hogy ma már én is szülő vagyok, apukám nem hagyott el minket, mégis azt hiszem, gyermekként az “elhagyás” egy meghatározó élmény volt számomra. Azt már csak a legutóbbi időkben tártam fel és értettem meg, hogy nem csak az apám részéről, de más formában édesanyám részéről is folyamatosan megéltem az elhagyást egész pici koromtól kezdve. Ma már, sok év terápia, sok ezer oldalnyi pszichológiai, önismereti témájú könyv elolvasása, rengeteg interjú és podcast meghallgatása, megszámlálhatatlan órányi csendes önfeltáró elemzés és másokkal folytatott beszélgetés következtében nem csak megértettem, de el is fogadtam azt, hogy a két valóság együtt is lehet igaz és érvényes: 1) a szüleim nagyon szerettek, mindent megtettek értem, ami tőlük telt, amire a saját mintáik és gyermekkori, valamint transzgenerációs tapasztalataik révén képesek voltak, fizikai értelemben sosem szenvedtem hiányt semmiben; ugyanakkor 2) érzelmileg elhanyagoltak, nem tudtak érzelmi biztonságot teremteni, verbálisan, érzelmileg, nagyon ritkán és nem súlyos formában, de fizikailag is bántalmaztak, egyikőjük nagyon erősen nárcisztikus jegyekkel rendelkezett, másikójuk pedig érzelmileg labilis, depresszióra erősen hajlamos személyiséggel bírt. Ennek a két egyidejűleg érvényes valóságnak a felismerése segített abban, hogy ma már békében van a lelkem velük és egyre inkább békében érzem magam saját magammal kapcsolatban is. Azért ez utóbbi egyértelműen a nehezebb számomra, de azt hiszem, ez teljesen érthető a történetemből. Még tanulom, hogyan gyógyítsam a belső gyermekemet – a fiaim születése ebben rengeteget segített nekem -, még tanulom a határaim meghúzását, a “NEM”-et mondás képességét, a saját belső, ösztönös érzéseimnek, igényeimnek, szükségleteimnek és vágyaimnak a felismerését és azok tiszteletben tart(at)ását. Úton vagyok, hiszem, hogy jó úton, és ha csak a néhány évvel ezelőtti énemre és állapotomra tekintek vissza, akkor a fejlődés kézzel fogható és nagyon is valóságos. Erős vagyok, de már tudok gyenge is lenni, már nem félek kimondani, amit érzek, megmutatni, hogy “ez vagyok én”, elfogadtam, hogy nem szerethet mindenki és hogy elsősorban önmagamnak kell megfelelnem. A magam és mások felé támasztott túlzott elvárásaimból is sokat engedtem már, ezt példázandó most lezárom és kiteszem ezt az írást, ami az első ezen a felületen, elfogadva és megengedve magamnak, hogy kusza és befejezetlen, hogy számos irányba ágaztathattam volna még az egyes gondolati utakat, de ez most, a jelenben, ebben a pillanatban ÍGY JÓ: innen indul a Humania és az én történetem

• 
• 

  Beáta Szabó

  Sok minden nem úgy történik az életünkben, ahogyan mi azt akarjuk, és még többen nem látnak bennünket annak, akik igazából vagyunk. Vannak, akik nem értenek, vannak, akik nem értékelnek és olyanok is akadnak, akik nem tudnak bennünket hova rakni. Régebben ez nagyon zavart. Rengetegszer próbáltam berakni magam egy szűk dobozba, csak azért, hogy megfeleljek, hogy érthetőbb és emészthetőbb legyek. Sokszor kellett kompromisszumot kötnöm másokkal és az élettel, hogy némileg érvényesülni tudjak. De akkor sem voltam az, aki igazából vagyok. A minap hallottam Mosolykától egy nagyon jó idézetet, miszerint „Szilva, vagy banán vagy”? Ha szilva vagy, akkor miért akarsz banán lenni? Mert ha te szilva akarsz lenni, akkor te lehetsz az egyik legjobb, legragyogóbb szilva, de ha banán szeretnél lenni szilva létedre, akkor csak középszerű lehetsz….. Na, hát én kérem szépen, végre szilva szeretnék lenni, és ezt büszkén vállalom. Az vagyok, aki vagyok. Többé már nem szeretnék másokhoz hasonlítani, és az sem érdekel, ha emiatt nem szeretnek, vagy nem fogadnak el. Már nem hiszem el, ha azt mondják, hogy jobb lennék én banánnak, és azt sem, hogy „csak” egy szilva vagyok a sok közül. Már tudom, hogy mindannyian egyediek vagyunk, és úgy vagyunk a legjobbak, ahogy vagyunk. Mindegyikőnkben megvan az a képesség, hogy mi legyünk az egész gyümölcsös legragyogóbb szilvája, ami világít, és utat mutat a többieknek! Vállaljuk bátran önmagunkat, és soha többé ne alkudjunk meg, mert akkor fogja elénk hozni az élet az igazi csodákat, amiket leszüretelhetünk magunknak! 🥰😍❤️💜
• 

  Zavesiczki Angéla

  Egyszer régen nagyon szerelmes voltam. A párom udvarolt, kedveskedett minden nap, ideáljának, megmentőjének nevezett. Aztán, ahogy telt az idő, lebeszélt a sminkről, csinos ruhákról, mert szerinte természetesen még szebb vagyok. Nem jártam már társaságba, mert ő nem akart, stb. Ismerős a sztori? Hagytam, hogy irányítson, alakítson, észrevétlenül belecsúsztam a megfelelni akarásba, mert úgy gondoltam megéri. Megéri az árát. Ahogy múltak az évek egyre több dolog hiányzott, de ott volt az ő mindennapi szeretete, jelzései, szavai. Aztán persze kiderült, hogy szeretője van, rám írt a nő. S ahogy ez kirobbant, azt hozta fel ellenem, hogy elhanyagolom magam, nem adok már a megjelenésemre. Akkor az volt a baja velem, amit korábban ő forszírozott. X generációs minta vagy sem, mindig hajlamos voltam rá, hogy meg akarjak felelni vélt vagy valós elvárásoknak családban, kapcsolatokban, munkahelyen, mindenhol. Ma már gyakran észreveszem ezt a mintát és egyre jobban kezelem, nem rendelődök alá alapból.

  #Önértékelés
• 

  Nagyfalusi Flóra

  Ha lenne BÜSZKESÉG kategória, ezt az írást oda tenném legszívesebben! Mert nagyon büszke vagyok, hogy minden nap az ÖRÖMöt és ezáltal MAGAMAT VÁLASZTOM! És azt gondolom, hogy bátor is! Az én szótáramban BÁTORSÁG minden nap az örömöt és magunkat választani, és bátorság az erősségeimet és a büszkeségemet vállalni! Angol tanárként elkezdtem az utóbbi fél évben rendszeresen tanulni, továbbfejleszteni magam angolból, és kutatni a nyelvtanulás módszertant, elsősorban azt, hogy a sok nyelvet beszélő polyglot-oknak mi a titka. Mindig is kísérleteztem különböző módszerekkel a tanulásban és a tanításban is, mert számomra a kísérletezés az élet!!! De ez nem volt napi rendszerességű és folyamatos, mint most. Azt tanulom, ami érdekel, ami én vagyok, SAJÁT RITMUSban haladok, kibontakoztatom a kreativitásom, a saját tapasztalataimból tanulok a legtöbbet, és ez nem csak sikerélményt és örömet ad, hanem AUTONÓMIÁT is, azt az érzést, hogy én vagyok az, aki rendelkezik a saját élete felett. És ez az, ami megszünteti a függőségérzést. És ettől az önbizalmam is helyreállt. Ráadásul a magamon átszűrt, megtapasztalt módszereket, technikákat (és a saját tanulási élményeimet) adom át a tanítványaimnak, amikkel ők is kísérletezhetnek, megtalálva a nekik megfelelőt. Már nem gondolom, hogy nem vagyok elég jó angol tanár, meg hogy nem tudok elég jól angolul, meg hogy nem vagyok elég. És nem azért, mert többet tudok, és folyamatosan fejlődök, noha ezek is fontosak, nem fejlődök gyorsan, nem a sebesség a lényeg, sőt, nem a cél elérése, hanem az út és annak öröme. Én azt tapasztaltam már régebben is, hogy a saját ritmusban levés és az abban születő dolgok a kulcs a valódi önbizalomhoz. Azt gondolom, hogy a mai teljesítményközpontú világunkban bátorság a saját ritmusunkhoz való ragaszkodás is. Majdnem minden, ami körülvesz bennünket, sürget, és azt sugallja, hogy nem vagy elég jó. Bár fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, ha esetleg a vállalkozásom nem fejlődik úgy, ahogy szeretném, mivel élvezem a jelent a munkámban és a tanulásban, élvezem, amit csinálok, ezért nem félek a jövőtől. A legfontosabb az egészben a rendszeresség és a tudatosság. Minden nap csinálok valamit azzal kapcsolatban, amit tanulok, minimum 15 percet, de ha több időm van, akkor többet. Nem erőltetem túl, addig csinálom, amíg flowban vagyok, amíg öröm, amíg nem fáradok el. Ehhez kell a tudatosság. Meg ahhoz, hogy észrevegyem, hogy valami nem jó, elgondolkozzak, hogy miért nem, és változtassak. Már egy hónap után éreztem a változást! Ráadásul ez kihat az életem többi területére is. Nincs olyan, hogy ha az életed egyik területén változtatsz, az ne hatna a többire is! Most vagyok igazán HÁLÁS anyukámnak, hogy sokat tanult velem, segített mindig a tanulásban, ha elakadtam, mert most látom, hogy másokkal beszélgetek róla, hogy ez nem adott minden családban, és van, akinek hiányzik. Az önálló, otthoni tanulás örömét és szeretetét, és az ebből fakadó sikerélményt, hogy tudom és értem, nagyrészt neki köszönhetem, meg persze magamnak is. Életemben először vagyok büszke arra, hogy pedagógus vagyok, és nem tudom megállni, hogy ne szólítsalak meg benneteket: 1. Emberek! Tanuljatok valamit rendszeresen! Azt és úgy, ahogy nektek jól esik! 2. Vállaljátok büszkén azokat a dolgokat, amiket jól csináltok!

• 1
• 2
• 3

Az ideál, akit elképzelünk – és az ember, akivel valami egészen más születik meg Sosem volt ideálom. Bár mindig volt egy-egy alapérték, ami alapján a szerelmeimet és szeretteimet választottam, nincs köztük két olyan ember, aki kicsit is hasonlított volna egymásra. Sem külsőleg, sem érdeklődésben, de még egyéb háttérjellemzőkben sem. Így nem tudom, milyen az, amikor hosszú időn át van egy elég konkrét elképzelésem a másik nemről, és majd megkapom azt – vagy éppen annak az ellenkezőjét. Mindig kerestem valamit, amit megszeretek benne, és ezek mentén könnyű volt kapcsolódnom. Van a Férfi az életemben, akiről mindig tudtam, hogy van egy bizonyos nőideál a fejében. Én soha nem illettem bele pontosan ebbe a képbe. Ezt régen is tudtam. Már az első napon is. És valahogy mégsem éreztem ettől kevésbé szerethetőnek vagy kevésbé fontosnak magam. Sosem próbáltam olyan lenni, és nem is éreztem erre késztetést. Pedig az élet néha odaszúrta elém ezt a képet. Volt, hogy csak viccesen, de előfordult, hogy az ideál hús-vér testet is öltött. Volt bennem egy nagyon erős érzés, amit nehéz megmagyaráznom. Hogy bár nem én vagyok az a nő, akit valaha elképzelt magának, van bennem valami, amit mégis csak én tudok neki megadni. Csak én. Nem egyetlen dologra gondolok. Hanem egy lelki szálra. Egy olyan mélységű ismeretségre, amely nem abból született, hogy tökéletesen megfelelünk egymás elképzeléseinek, hanem abból, amit együtt átéltünk. Abból, hogy ismerem őt olyan mélységekben is, amelyekről talán ő maga sem gondolja, hogy ismerem. És ott van a testi kapcsolat is. Az a fajta szexualitás, amely nem egyszerűen két ember vonzalma, hanem mindannak a lenyomata, amit egymással megéltünk. Amit tudunk egymásról. Amit megtanultunk a másik testéről, reakcióiról, vágyairól. Valami, ami nem egyszerűen „van”, hanem kettőnkből születik meg. Talán groteszk az egész, mert ez sem egy kiforrott valóság, sőt. Ugyanúgy újdonság is. Van egy ház, ami nagyjából felépült, de még nem laktunk benne. Ledobnám magamról mindezt, de megbékéltem vele. Most mégis ott tartok, hogy a tér fogy, az idő dolgozik, az ideál él. Nem vagyok lemondó. Nem lehet verseny, mert az ideál egy elképzelés, a kapcsolat viszont közös történelem. A saját terepukon mindkettő kiütéssel győz. A sorsunk így is, úgy is elválik, nem ez a poszt lényege. Ez a kérdés mégis érdekes számomra önismereti szempontból. Most, ha pici energiám felszabadul, olvasok és írok. Sok kérdés feljön. Azt szeretném megérteni, hogy lehet-e valaki úgy nem az ideálja a másiknak, hogy közben mégis ő az, akivel valami olyan mélységű és különleges kapcsolatot tud megélni, amit mással nem tudna ugyanúgy? Az ideál a társ, akit egész életünkben hajszolunk, és ha megtaláltuk, foggal-körömmel ragaszkodjunk hozzá? Az ideál garancia a boldogságra, hiszen csak élni kell a terülj-terülj asztalkámmal? Baj, ha 40 évesen nincs egy konkrét kép a fejemben arról, hogy milyen legyen a másik küllemben, foglalkozásban, érdeklődésben? Ezek a tapasztalatok kíváncsivá tesznek. Én nem tudom. Nem éltem ebben.

Kedves István! Köszönöm szépen, hogy ezt megosztottad! Csoda! Aminek olyan eredményei is lehetnek, amire talán nem is gondolnátok elsőre. Már egyszer pár éve valahol leírtam, most újra megteszem. Ha nincs az Enakademia, akkor ma nem létezne ez a Családunk sem :) Azt a tapasztalatot, amit megosztottál, bár ilyen erősen és ilyen sokáig átélni nem tudtuk, vagy talán csak időre eltevelyedtunk ettől, de ilyen volumenű teremtésre képes Férfi, Nő és Isten egységének harmasa. Számot vetettem én is, mert sajnos az utóbbi időben csak elégedetlenség szőtte at a napokat. Ami hiba szerintem, mert elesni szabad, de nem kell azt hinnunk, hogy mindig padlón vagyunk , pláne maradunk. Amikor ez az egység összeállt, született romhalmazbol egy élettér, egy ideig otthon is két kezunkkel, cseperedik ket gyermek nem is akárhogyan, mellé tudtunk állni olyan ügyeknek és értékrendeknek, hozzátenni és támogatni, amit amúgy ma is fontosnak tartunk, született sok írás, videó olyanról , ami fontos lesz amíg világ a világ, és még megtepazottan is így hárman képesek voltunk egy halálos betegségen felülkerekedni és új élette formálni, bár ez még tart egy ideig. Ugyanakkor az ellenkezőjét is tapasztaltam már, amikor ez az egyseg sérül, az egy mélyrepülés. Amikor pedig egyedül voltam, akkor amikor erősnek éreztem magam az inkább ilyesmiben testesült meg: jól szervezett élet, elégedettség, alkotások, sikerélmények, sok kapcsolódás, sok apró mozaik, sok tanulás, amik egy szép életet kerekitenek Nekem, de nem elemi erejű teremtés és kizárólag rólam szól. Mindkettő jó tapasztalat, és nekem mindkettő adott. Sok boldog évfordulót kívánok nektek!

Lassan 8 hónapja kaptunk odafontrol egy utat a már akkor se túl könnyű életünkbe, amiről akkor tudtam, hogy mindannyiunkat megváltoztat majd, lehet elvesz, de ad is majd, máskülönben egészen felfoghatatlan lenne a miertje. Ekkor derült ki, hogy az öt éves nagyfiunk leukemias. Meg benne vagyok a folyamatban bőven, de van már most is egy két felismeresem önmagammal kapcsolatban, azzal ahogy most tudok hozzaallni már dolgokhoz. Nekem akkor az első pár nap sokkja után a legfőbb kapaszkodom, amit egyben célul is tűztém ki, hogy a kisfiú újra megszületik. Jelképesen, mert a kezelés nagyon intenzív része pont 7-10 hónap kozott várható. Azoknak a gyerekeknek, akik ezt az első szakaszt végigcsináltak, szokták tartani egy kis ünnepséget, hol megkongatnak egy harangot és jelen vannak az orvosok, nővérek, sorstársak. Egy ilyet egyszer távolabbról megnéztem, épp a főorvos beszélt, és azt mondta, "Ennél nagyobb nehézséguk az életben nem lesz, és higgyék el meg fogja edzeni Onoket, lesz neki több miertje is". Ez volt a másik olyan mankó, ami engem azóta kísér. Folyamatosan kapom azóta közelebbi és távolabbi ismerősöktől is, hogy milyen erős vagyok, hogy tudok a kisfiúval haladni. És hát nincs mit szépíteni, van benne igazság, mert ebben a történetben nagyon könnyen meg lehet vagy lehetne hajolni. Jól esik, ha annak látnak, de nem szívesen mondanám magamra. Pedig itt a Humanian is állandó téma, "erős vagyok", "nem vagyok erős", "erős szeretnék lenni". (Bár az erős vagyokat sosem értem, mert aki itt van, az számomra ertelemszeru, hogy nincsen teljesen jól, különben már máshol lenne. Tisztelet a kivételnek, aki mondjuk segítő szándékú). Én máshogy látom és mást tanultam ebből. Tudom, hogy tudok erős lenni, mert rengeteg napon az voltam, de tudom, hogy van olyan, amikor nem tudok az lenni. A gyereket néhány hetente elaltatják kb 20 percre egy kezelés miatt. Mindig az ajtó előtt állok, magamat tartom, nem lehetne onnan elvonszolni se, akkor tudok a legerősebben Istennel kapcsolódni, egyszerűen csak "bemegyek" az ő terebe, ez mindig sikerül is. De volt már, hogy a gyereket csak a 27. perc körül hozták ki, és akkor már összedőltem, mint a kártyavár. Tudom, hogy már ez is lehetséges. A közelmúltban volt pár olyan nap, amikor ugyanazt a földcsuszamlást éreztem, mint 8 hónapja, ugyanúgy széthullott a testem és a szívem is. Régen, ha fájdalom vagy csalódás ért, beraktam magam "kicsibe". Biztos béna, nem jó, nem kedves, nem szép, ügyetlen stb voltam. Aztán jól felszivtam magam és következett az erős vagyok, tudom mit akarok, szép vagyok, kedves vagyok, stabil vagyok. Mindkettő igaz és egyik sem...Egyikhez sem lehet oszinten kapcsolódni. Az elsőhöz meg nem, a másodikhoz már nem. Nekem most az a megtapasztalasom, hogy ha megengedem az Eletben ezt a dualitast, hogy minden és bármi lehet kettos is, hogy az életben törvényszerűen benne van a halál is, akkor tudom csak élni és választani az életet. A kisfiam halálos betegségére a válasz az élet, mert megygogyul és élhet tovább. Én már tudom, hogy lesz helyzet, amikor erős leszek, hisz tapasztaltam, de lesz, amikor nem. Van olyan dolog, amiben kőbe vésve tudom, hogy mit akarok, de van, amiben még nem. Van olyan, aki sosem lat kedvesnek, de tudom hogy van akinek egy igazán kedves teremtés vagyok. Van, aki atnez rajtam, és van aki rámnez, de mindkettőt megengedem, merném kell megengedni, mert nem tudhatom előre. Meg gyakorlom persze mindezt. Nekem ez a felismeresem így ebben a bő fél éves "tanulási" folyamatban, hogy ha megengedem ezt a kettősséget, akkor jobban merek élni, jobban tudok haladni és jobban tudok választani is. Biztosan van tökéletesen megvilágosodott nő/ember is, bár ebben én nem tudok maradéktalanul hinni, mert ha valóban haladunk, márpedig az élet mindenképp halad, akkor idővel új és új élethelyzetek lesznek, amik újra és újra atertelmezhetik, hogy erős vagyok e, ki vagyok, mit akarok stb. Meglátjuk...én meg most itt tartok.

Épp 5 éve vagyok anya. Ezidő alatt végig vagy várandós voltam, vagy szoptatós anyuka (utóbbi részben még most is). Mostmár 6 éve van "valaki" mindig a testemben vagy a testemen. Nem szegyellem bevallani, hogy rengetegszer szabadultam volna ettől, miközben egy kisbaba közelsége semmihez sem fogható érzés és élmény, ami ha áldozatokkal is jár, de olyan nővé formálhat, amilyen előtte sosem voltam még. Sok év, mire a testem végre újra magában is lehet. Na de nem akar! Ez a felismeresem. Hogy amikor végre a testem az enyém, és képes szusszanni egyet, utana újra kapcsolódna, mégcsak nem is rögtön máshoz, hanem önmagamhoz. Amit ott találok, az már nem az, ami őt éve volt és ez izgalmas, kíváncsivá tesz, megbizserget és feleleszt. Hogy milyen nő lettem, tetszem e magamnak, jól esik e az érintés, milyen a bőröm, hogy kel életre a testem, amin már eletek mentek át. Ez az az izgalom, amihez majd kapcsolódik a másik ember is, és a test sosem pihen, mindig vibrál és el.