Lassan találtam meg a dolgomat. Nagyon, nagyon lassan. Soká hittem, hogy én kell rájöjjek, és meg voltam győződve róla, hogy én rájöhetek "egetostromló akarattal" követeltem magamnak, hogy immár valamit ÉN és JÓL csináljak. Aztán persze nem így lett. Hanem, ahogy Reményik írja, a végső kifeszítettség állapotában... Sosem találtam meg a Dolgomat, hanem a Dolgom talált engem meg. Amint készen voltam erre végre. Amihez túl kellett az ÖSSZES elképzelésemen jussak...
"Az én kardom is!" - Joós István Ez a mondat volt az, ami segített nekem meglátni és megérteni, hogy nem kell keresnem, kitalálnom, sem feltalálnom azt a valamit, ami egyedi és megismételhetetlen a világon. Ugyanis a világ tele van egyedi, önálló és megismételhetetlen emberekkel. Ők a potenciális társaim. Bármiben. Ők is Isten üzeneteit közvetítik. Már kapizsgálom, hogy én ugyanilyen egyedi, önálló és megismételhetetlen ember vagyok, aki potenciális társa akár többeknek is, akár több ügyben is, amelyeket én kapcsolhatok össze egymással. (Fogaskerék!) Kapcsolódok, részt veszek, helyemen vagyok, és máris ügyem van. Vagyis mások ügye az én ügyem is és ehhez csakis azzal tehetek hozzá, ha azt adom bele, amit én tudok a legjobban, tehát magamat. Merek a legjobb önmagam lenni!
A Covid magánya hozta meg ezt is. A volt barátom nem sokkal a hivatalos karantén kihirdetése előtt szakított és egy bántalmazó kapcsolatból kijőve Isten kegyelméből minden ezzel kapcsolatos gyökérnek a mélyére menve megértettem, hogy ezeket a felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára. Aztán bejött a képbe a férjem és az első ismerkedő beszélgetések alkalmával kiderült, hogy lányokat mentorálok. Kiderült, hogy ő meg fiúkat. Kisvártatva akárhova mentünk már mint jegyes pár folyton azon találtuk magunkat, hogy kérdésekre válaszolunk a kapcsolatunkról, a történetünkről, és minden válaszunk újabb öt kérdést indukál. De az ügy nem így jött csak simán, hogy na akkor nekünk tanítanunk kell! Először kötetlen társasozós alkalmakat hirdettünk az egyedülálló ismerőseinknek, garantált cikimentes légkörben. Vagy 20 ember vegyesen összeeresztettünk, vállalható jó partíkat és nem lett belőle semmi, még beszélgetések, barátkozások sem. Ekkor ütött szöget a fejünkbe, hogy mennyire korlátozó elvárásokkal élhetnek itt emberek, és ezt a gyanúnk az ezt követő beszélgetéseink vissza is igazolták általában. Aztán elhívtak minket egy pár napos konferenciára megosztani a történetünk, de úgy tűnt, az összesen két óra, amit kaptunk, nem elég. Ekkor keresett meg egy főszerkesztőnő és jött a csoport-vezetés, csoport-indítás gondolata. Elég nagy az ellenszél, amiben mennünk kell, de akikkel foglalkozunk, állandóan azt jelzik vissza, hogy bárcsak többekkel megosztanánk, mi mindent tanultunk az elhívott, megelégedett életről. Ezért, értük csináljuk. Megfelelően korrigált perspektívájú emberek nagyobb eséllyel fedezik fel egymásban a hasonszőrűt és alakulhatnak barátságok, ki tudja, talán szerelmek is.
Hmm. van ügy... csak olyan messze vagyok tőle mint Makó Jeruzsálemtől... mondják... A vállalkozásomat muszáj lesz rendbetegyem addig is, fogynak a tartalékok rendesen. Pedig elengedném ,szarok mindenre tényleg, dehát pénz meg kell az élethez, az ügyhöz is nem? Jókat tudok magamon nevetni néha, meg az ügyfeleimen is :D tudom nem kéne.. ez van sorry :D. Mindenki olyan komolyan vesz mindent, mintha számítana ez az egész... ez csak anyag ,matéria... meghalunk és vége... Annó azt hittem én is ,ha belerakok anyait-apait, jó fiú leszek, becsülettel végzem a dolgom, feláldozva magam a családért, az emberekért, majd meg jön a jutalom... aha megjött... kibasztak mint macskát szarni :D lehet amúgy meg is kattantam kicsit...
Úgy néz ki nekem csak úgy sikerült az ügyeimet véghez vinnem, hogy szükségem volt az ellenszélre. Ha nem lettek volna, a következő "támogatások" amelyek húztak volna vissza (például minek csinálom, úgyse fog sikerülni; marhaság az egész; kár a befektetett energiáért stb.), akkor nem erősödtem volna így meg. Igenis meg kellett győzzem magam, hogy helyesen gondolom vagy érzem az utam. Huszonéves lányként még a gyerekek előtt elsősegély csapatokat oktattam pici faluban, rengeteg gyereket - imádtam. Aztán láttam hogy kellene még ide valami, hát megalapítottam a cserkészcsapatot is - szintén sok gyerek szerezhetett ezáltal rengeteg hasznos tudást, életreszóló élményt és az első szerelmeket. Amikor kineveltem az utánpótlásom, átadtadtam a csapatvezetést és anya lettem. Bár ebben az életszakaszomban voltam egyszerre a legbizonytalanabb is, mégis az ösztöneim felerősödtek, az energiáim megtöbbszöröződtek és képes voltam megtalálni a köldetésem. Tanítóként ráláttam az oktatási rendszer "szépségére" és én másikat szerettem volna. Szerbia első Waldorf iskolájának alapításába kezdtem többedmagammal. Amikor a sors összekovácsolt a megfelelő társakkal ezen az úton, hiába volt minden negatív komment, TUDTAM hogy a helyemen vagyok. Ez a folyamat sok-sok veszteséggel járt. Kiestek azok az emberek az életemből, akik igazából sosem voltak igaz, elfogadó, támogató barátok/családtagok. A veszteséggel azonban járt a nyereség is, mert olyan új emberek kerülhettek közel hozzám, akikért hálás vagyok! Ők azok akik elfogadnak, meghallgatnak, inspirálnak engem. Őszinte, érdekmentes szeretet fűz hozzájuk, már ezért megérte hallgatnom a belső hangomra és nem törődni bizonyos helyzetekben semmi mással (pedig még van férj és 3 gyerek is) csak magammal! Teljesen más ember vagyok és szeretem ezt a kicserélődött bátor, határozott énemet.
"Gravitálni" A lehető legpasszívabb kölcsönhatás amit el tudok képzelni. Hogy ez ügy-e vagy küldetés, vagy én hívhatom bárhogy nem fontos, nem számít mert az hív engem. A megélésem: Vannak dolgok amiket nem tudok nem csinálni. Úgy sem, ha nem csinálok valójában semmit. De azt érzem, ha már egyszer kölcsönhatásban vagyok akkor csináljam a legjobban. Őszintén. Vannak dolgok amikben nem tudok nem a legjobbra törekedni, nem azert mert jól akarom elvégezni azt amit amúgy nem is akarva csinálok, hanem azért mert nem tudok másként. Mert fontos! Mondjuk nem nekem, és azt sem tudom pontosan, hogy kinek, de nem akarom nem jól csinálni, félvállról venni, mert az már nem Őszinte. Nem őszintenek lenni pedig olyan, mintha homok kerülne a fogaskerekek közé. Lehet, h nem okoz azonnal hibat, de lassan tönkreteheti az egész gépezetet. Ha pedig jól akarom csinalni akkor utána nézek, ha elbizonytalanodom, megkérdezek valakit aki jártasabb az úton, vagy tapasztaltabb, segítseget kérek, vagy beiratkozok valami tanfolyamra esetleg csoportba. Mert nem csinálni nem tudom, ha meg csinálom akkor meg legyen rendbe. És én tudom (a) Rendbe tenni. És már illeszkedek is a RENDBE mert látom, hogy másoknak is fontos. Hogy pontosan mi? Meg kinek? Az meg, hogy miert? Azt nem értem...mert már nem Értem. Valami másért, ami fontosabb mint én. Számomra eddig nem tapasztalt csend és letisztultság kellett hozzá. Üresség, magány. Aztán valami elkezd suttogni, amit enélkül nem hallanék. "Elhivatottság" - tökéletes kifejezés. El-LETTEM-HÍVATVA. Hova, mire,mi vagy ki által, miert? Nem kell értenem, mert a világom nyer értelmet általa. Úgy képzelem, ilyen érzés lehet gravitálni.
Roppant szerencsés vagyok, s közben a szerencsémet azért kíséri a kitartásom és még sok minden más. Táncművész vagyok, ez a hivatásom, erre születtem és 6 éves korom óta ezzel telnek napjaim. Azt csinálom, amiért ebben az életben a Földre jöttem. Ehhez sok bátorságra, intuíció és ahogy fent is említettem, kitartásra is szükség volt, s van. Ha megvan az ügyed, csak az úton szeretnél egy külső megerősítőt, akkor szívesen beszállok. Ha még keresed az ügyed és konzultálnál olyannal, ki több évtizede csinálja, akkor szívesen kapcsolódom veled.
Amióta nem keresem, egyre jobban meg van → Kerestem, találtam, elmúlt, nem kerestem, megtalált, az is elmúlt, néha volt, éreztem, akartam, nem akartam, kerültem, akartam akarni, nem akartam semmit. Nagyon hittem benne, hülyeségnek tartottam, vártam, másoktól vártam, magamtól is, senkitől sem, bárkitől. Csináltam pénzért, ingyen, hobbiból, szeretettel, gőggel, elégedetlenül, érzések nélkül. Mostanában leginkább csak vagyok és megteszem amit az adott nap kér.
Nagyon kevés olyan emberrel találkozom, akinek a fókusza a saját életén van. Aki nap, mint nap azon fáradozik, hogy önmagát, mint működő rendszert megértse, az erőforrásait felismerje és jól kihasználja, aki a gyengeségeit elfogadja és igyekszik meghaladni azokat. Mindenhol máshol szívesebben van a fókuszunk, mint önmagunkon. Dönthetünk úgy, hogy befelé nézünk, és megfigyelhetjük önmagunkat. A saját testünket, a saját érzéseinket és a saját gondolatainkat. Szerintem ez a legnehezebb. Tapasztalatom szerint mindenki ezt hagyja a legvégére. Még a legelszántabb keresők is. Meglepő, de igaz, hogy sokkal könnyebb magunkra fókuszálni, ha valamilyen szélsőséges helyzetbe kerülünk: halálközeli élmény, baleset, betegség, nagy veszteség azok a mérföldkövek, amikor elviselhetetlenné válik a régi működés és megkerülhetetlenné válik, hogy észre vegyük ezt és valamit kezdjünk a test és lélek fájdalmával. Akkor kezdünk magunkra is figyelni, amikor már senki és semmi más nem tud segíteni rajtunk. Sokan azt gondoljuk, hogy jól ismerjük a testünket és önmagunkat, hogy tudjuk hogyan működünk. Pedig gyakran nincs hatalmunk afölött, hogy mi történik velünk, amikor a testünkben megjelenő érzések és érzelmek irányítanak bennünket. Az érzelmeink pedig meghatározzák a gondolatainkat és a cselekedeteink irányát. Amikor fájdalmat, félelmet, szorongást érzünk, rögtön beszűkül a tudatunk, s védekező vagy támadó állásba helyezkedünk. Nem számít, hogy ott, abban a helyzetben mennyire valóságos az a félelem vagy szorongás. Az érzés eluralkodik rajtunk és mi mindig újból és újból automata üzemmódban, ugyanazon érzések mentén, ugyanolyan gondolatokat generálunk a fejünkben, és ugyanolyan döntéseket hozunk. Újra és újra hasonló élethelyzetekben találjuk emiatt magunkat. Évek óta szenvedélyesen keresem és gyakorlom azokat a gyakorlati útmutatókat, melyek segítenek engem és a hozzámfordulókat az érzéseik és érzelmeik működésének világában eligazodni.
7 év fényképész karrier után megfogant a kisfiam, majd dúlával kisérve, gyönyörű szülésélménnyel jött világra. Nekem ott változott meg minden addigi képzetem mi a fontos. Már nem az érdekelt hogy a legjobb fotós legyek, és mennyit keressek vele, hanem magával ragadt a dúlaság, és a képzés után beleugrottam, és kísértem sok anyukát ezen az úton. Úgy éreztem nincs magasztosabb dolog ahol többet érne a szolgálatom mint egy szülő anya-baba páros mellett. Ezután jött a másik szívügy ami Szerbiában a Waldorf intézmények létrehozása a 0-ból. 3 év alatt közösséget létrehozva, sokat tanulva, tapasztalva sikerült 2 óvodát és 1 iskolát létrehozni, úgy hajtott a belső hívatás érzés, hogy csak vitt. Aztan elérkeztem egy új kapuhoz, hogy ez már nem boldogít, megélte az Istennő teremtő erejét…