Varga Anna8 év együttélés, ebből 4 év házasság. 2 gyermek. Bántalmazó Apa. Sérült és gyenge Anya. A vége totális káosz. Lelki, majd fizikai bántalmazás. Rendőrség, bíróság, távoltartás, válás, gyámügy, családsegítő, pszichológus, különböző terápiák. Olyan maradandó törések és traumák, amelyek már mindig benne maradnak a hátizsákba. Egy alkoholista Anya és Apa szivárvány gyermekeként, örök bizonytalanságban felnőve, követtem a mintáimat. Olyan embert sikerült választanom akinek nagyon komoly pszichés gondjai voltak. Szintén alkoholista. Utólag látom, hogy az ismerős programot futtattam. Megakartam menteni. Gondoltam ha a szüleimet nem sikerült, majd a férjemet. De kudarc lett a vége. Sok sok bántás, csalódás, könnyek, traumák és kilátástalanság. Én a Nő, nem voltam képes egyben tartani a családomat. Mindig is arra vágytam, hogy olyan családom legyen amilyenben én nem részesültem. Ennek ellenére kaptak a gyerekeim egy látszat Apát, aki nem törődve a következményekkel bántotta az Anyjukat. És kaptak egy olyan Anyát, aki nem mérte fel időben, hogy mekkora felelőssége van abban, amit átélnek, látnak ők. Nem bírtam lépni. Úgy éreztem az utolsó utáni esélyt is meg kell adjam neki, mert nem bírtam elfogadni, hogy kudarcot vallok. Nem tudom megteremteni azt, ami járna ezeknek a gyerekeknek. Bele kellett halnom. Meg kellett semmisülnöm. Amikor részegen megakart ölni egy kalapáccsal, ahogy nézett rám, ahogy maga az ördög kacsintott, rájöttem, hogy nincs maradásunk. Nincs tovább. Csak fogtam a gyerekeket és elmenekültem ebből a házasságból. A fiam azt mondta; - Anya, nem féltem annyira, csak attól féltem, hogy megöl téged! - 5 éves volt ekkor. (Tavaly) A gyermekem tartotta a legnagyobb tükröt nekem. Akkor jöttem rá, hogy nem számít az általam átélt kudarc, vagy az, hogy a város mit mond. Nem számít, hogy Isten színe előtt mondtam ki az igent. Pokoli volt. Alvás és evés zavarom lett. Az idegeim teljesen kikészültek. Persze mellettem állt a Bátyám és az Édesanyám, de annyira egyedül voltam. Annyira féltem. Emlékszem amikor elaludtak a gyerekek a paprika sprét szorongatva sírtam. Hogy lehet az, hogy akit annyira szerettünk, hogy mindenünket oda adtuk neki, most megakarjon ölni?! Miért hagytam, hogy ez idáig jusson?! Most már ennyi hónap távlatából, sok terápián és önismereti útmutatáson túl, persze még mindig a fejlődésem útján, kezdem megérteni, hogy egyszerűen annyira vágytam a szeretetre, a családi képre, hogy nem tudtam meghúzni a határaimat és ebbe bele kevertem két kicsi lelket is. A felelősség óriási és visszafordíthatatlan. Nekem csak ők maradtak és ez az ügyem. Elváltam. 30 éves 2 gyermekes Anya vagyok. Megjártam a földi poklot. Csak bízni tudok, hogy még nem késő...
2
Balázs ANTÓKFurmányos feladat a mintáink legyőzése. A pofáraesés garantált! Én legutóbb a pszichológusomat hívtam randira... Az ego és a gyermeki éned bármikor okozhat komoly meglepetéseket, ezek viszont kizökkenthetnek és mélyen elgondolkoztathatnak a miérteken. Mert több rétege-, szintje van a mintáknak és mind és sok meglepetéssel tud szolgálni. Az alázat és a hála átsegíthet a zökkenők egy részén. De utóbb garantáltan hálás leszel a nem várt zakózásodnak. Képzeld el, hogy az őszi vihar után önfeledten bringázol a fák között, és a küllődbe pattan egy erős ágacska... És az elmaradhatatlan szirénhangokat még be sem hoztam ;-)
2
Zsuzsanna BedőAmikor a tapasztalatok közül kellett választani, nagyjából húszfélét be tudtam volna jelölni. Legyen az válás, anya szerep, egyedülálló szülő, női lét megélése, az amazon tündöklése és bukása, ismerkedés, párkapcsolatok, szakítások, újrakezdések és a karrier útról még nem is beszéltem, az önmegvalósításról, a homeoffice és a gyereknevelés egyensúlyáról, a vezető pozícióról és az egyéni vállalkozás közötti különbözőségekről. Azt hiszem, most mégis a szülő oldalát emelném ki, mert elsősorban édesanyja vagyok két kiskamasz fiamnak, minden nehézségével és buktatójával együtt. A heti váltás csodás, de pontosan tudom mi az, amiért jó és mai az, amiért rossz választás. Ilyenkor mindig a balance a fontos, hogy merre is billen az a bizonyos mérleg. És hát társat keresni úgy, hogy legyen szabad időd – mert hobbim is sok van – legyél a gyermekeid jó szülője, legyél figyelmes, gondoskodó és közben képes legyél olyan ismerkedésre, ahol a szűrő évről-évre szűkebb. És nem azért, mert kidogozott hasban bízol a másik oldalon, hanem azért, mert döntésben bízol, hogy valaki valóban melletted teszi le a voksát.
2
Andrea Takács"Elesik. Feláll. Koronát igazít. Megy tovább." Sokszor megtörtént, de jó így. Nyerni nem nyerhetek mindig, de mindig tanulhatok, ami sokszor értékesebb, mint a nyereség. Megyek, megyek. Tudom hogy merre, tudom, hogy miért. Nyitott szemmel mindenre és mindenkire, mégsem akad össze a tekintetem senkiével. Pedig elfeldkeznék egy mély pillantásban, megmártóznék egy önfeledt kacagásban és elpillednék ez biztonságot nyújtó ölelésben. Láthatatlan lennék?
2- Andrea Takács
Több évtized a pénzügyben, bankban és egyéb pénzügyi szolgáltatónál. 5 évente egészséges a váltás, pont elég stabil ismereteket szerezni és újraárazni magam. Aztán 50 évesen saját elhatározásból élni egy izgalmas lehetőséggel. Új szakmát tanulni, kiszakadni az irodai 8-16-ig keretéből. Megismerni egy másfajta napi ritmust, elköteleződést és felelősséget. Nem könnyű megélni a mindennapokban a home office és a sok száz km utazás váltakozását, de egyben szép is.
2 - Varga Anna
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem ismerem a globális boldogság fogalmát. Miért nem tudok komplexen boldog lenni?! Talán mert az ügyem, a küldetésem a Család. És mert ebben megbuktam. Zámbó Jimmy szavaival élve "bukott diák vagyok már rég". Azt hittem kislányként, ha valamit nagyon szeretnénk, ha valami lelkesít, ha valamihez van érzékünk, tehetségünk, azt véghez is tudjuk vinni. De kislányként még hiszünk a mesékben és a hercegekben/királykisasszonyokban. Aztán felnövünk és rájövünk, hogy semmi sem biztos. Minden folyamatos változásban van és az aki nem tud alkalmazkodni, azt nagyon keményen megdörzsöli az élet. Bezárulnak régi ajtók és kinyilnak újak. Ezek megtörténnek. A kérdés csak az, mi hogyan reagálunk erre. Ragaszkodunk a rossz vagy elavult küldetéseinkhez, elképzelt sokszor túl illúzionált ügyeinkhez, vagy felülemelkedve magunkon ránézünk az életünkre és rájövünk, hogy még ha nem is teljesn úgy ahogy kislányként hittük, de meg van mindenünk, amiért hálásak tudunk lenni. És hol van ebben a küldetés/ügyünk további szerepe?! Az, hogy mindig lehet jobban csinálni. Mindig van fejlődési lehetőség. Szeretnék annyira jó Anyává válni, hogy megteremtve a biztonságot, más életet kapjanak a gyermekeim. Megtanulni megbocsájtani magamnak, hogy elbuktam és nem tudtam nekik Apát biztosítani. Megbocsájtani magamnak, hogy ezentúl csak mi vagyunk egymásnak és nem tudok egyszerre Anya és Apa is lenni. Megengedni magamnak, hogy a szokásos módon értelmezett Család, nálunk csak egy Anya és két picurka szív. Elfogadni, hogy most így vagyunk mi egy egészséges csapat. Tehát a küldetésem, az ügyem az, hogy ebből kihozzam a maximumot. Szeretve lenni és szeretetet adni. Erősnek maradni, de nem megkeményedni...
2 
AnzelmA gyerekkori trauma évtizedekkel később vezetett totális kiégéshez... Felmenőim elválása után a legszorgalmasabb, ultra érdeklődő gyerekből egy érdektelen, csalódott kissrác lettem. Aki előtte nem csak a házi feladatot csinálta meg, de még a következő tananyagot is előre megnézte, hirtelen képtelenné vált a tanulásra. Ez nem lustaság volt - egyszerűen nem tudtam már ott lenni fejben. Az érettségi után évekkel később, Németországban szembesültem azzal, hogy papír nélkül mennyire beszűkülnek a lehetőségeim. Így kezdtem el megkésve a hotelszakember képzést, ami életem egyik legbrutálisabb szakasza lett. Superior hotelben, kevés nyelvtudással, megalázó körülmények között dolgoztam alamizsnáért - a havi fizetésemből más egyetlen éjszakára kapott szobát. "Azubi"-ként (kisdiák) csúfoltak, nem a nevemen szólítottak. Az arrogáns, igazságtalan elvárások és a szigorú szabályozások idővel olyan mértékű kiüresedéshez vezettek, hogy az utolsó napokban már fizikai rosszulléttel küzdöttem munkába menet. Csak az önértékelésem miatt nem adtam fel. A fegyelem, amit ezekben az időkben tanultam, példátlan - de azt is megtanultam, hogyan tudsz magaddal előre kicseszni, ha nem gondolod át döntéseid hosszútávú következményeit. Ma már tudom: a kiégéssel is jobb szembenézni időben, mint megvárni, míg teljesen felemészt. Ha pedig már benne vagy, merd belátni és kérj segítséget - bízom abban, hogy épp itt, a Humanian vagy a legjobb helyen ehhez!
2
KA betegségemet át kellett ölelnem és hálát adnom érte. Mert megállásra tanít. Megfigyelésre. Hogy a lelkem védeni akar. Hogy ne hozzak be több dolgot "kintről", ne vállaljak több feladatot, ne akarjak több új dologba belevàgni, mert túl sok van már "benn". Hogy milyen elakadásom van? Mi történt, amiután a betegség történt velem? Mit tettem/tehetnék másként? Miben kell változtatnom? Én túl sok mindent akartam egyszerre. Munka mellett német egyetem, futóversenyek, aztán munka mellett vállalkozás kiépitése..miközben tudattalanul harcoltam a démonaimmal, hogy ez a sok dolog mind azért volt, mert nem éreztem magam "elégnek", elég jónak, és az érzéseim elől pedig a sportba,munkába ,tanulásba menekültem a függőség, végkimerülés határáig.. Miközben nem figyeltem magamra, a határaimra. Az érzéseimmel, az önmagammal való szembenézésre. Hogy a gyógyulás része az elfogadás, hogy már régen "elég" , hogy a kevesebb több nemcsak egy klisé. A gyógyulásom része az önszeretet, a megbocsátás magamnak, másoknak, akik miatt azt hittem,nem vagyok elég; a volt kapcsolatomban, ahol nem kellettem, és ezt magamra húztam, hogy miért nem vagyok "elég jó". De hoztam ezt már otthonról is, hogy magas iskolák, jó munkahelyek, semmi nem elég, mert mindig összehasonlítottak minket a szülők a családban, hogy mikor érek már el annyit, vagy még többet, mint a tesvérem. Nekik az anyagiak a minden. Nekem nem. Elfogadom, hogy akkor nem tudtam másképp tenni, nem láttam akkor még tudatosan, hogy ez nem a jó út, ösztönszerűen menekültem az érzéseim elől. Elfogadom a jelenlegi állapotom, hogy ez mindennek az eredménye. A lelkem elfáradt, a pszichikumom összezuhant. Hiszem, hogy idővel jobb lesz, több önvizsgálattal, közben szeretettel. Megértenem, mi miért történt. Megbocsátanom másoknak az engem ért sérelmekért, megbocsátanom magamnak, hogy én sem vagyok tökéletes. És nem kell annak lennem. Minden napom végén elmondanom, hogy " ne menjen le a nap a te haragoddal" Tanulnom a szeretetről, hogy gyógyító. Magamat, másokat.
2
Szőcs Balassa TeodóraAnyukám amióta az eszemet tudom, azt hajtja, csak be ne kapd a legyet… szóval ne legyek véletlen terhes. Szüleim konzervatív, katolikus egyház szabályok megtartására törekvő emberek, és szerették volna ha a gyermekeik is ezt a példát mutassák. 23 éves voltam mikor egy 9 hónapos önismereti csoportban eljutottam egy izzasztó kunyhó által hogy a legnagyobb félelmem, hogy kismama legyek esküvő előtt. Nagy felszabadulásnak éltem ezt meg. Rá 2 hónapra teljes testel, lélekkel azt éreztük a párommal, hogy le akar valaki születni hozzánk, és hagytuk neki, azonnal megfogantam. És már félelmek nélkül vállaltam azt ami a családban az egyik legnagyobb bűnnek számított. Én már elég erős voltam, hogy ez ne rendítsen meg, majd kismama koromban megéltem az Istennő korszakot, otthonszültem és később dúla lettem.
2
Noémi Telek"Drága K. Még mindig haragszom… pedig már majdnem 3 éve… és még mindig eszembe jutsz kósza pillanatokban. Ritkán, nagyon ritkán. Mélyen megsebeztél, de meg tudtam bocsátani. Megvetlek a hazudozásaidért, gyávaságodért, tiszteletlenségedért. Hogy lehettél képes így átverni és számtalanszor megalázni?! És nem csak engem… Őt is. A “nem létező”, mégis létező élettársad is. Magadat is. Felfordul a gyomrom. És mégis… Meg tudok bocsátani. Meg tudtam bocsátani. Neked is, magamnak is. Azt hiszem…Azt hiszem? Azt hiszem. Bárcsak mondtad volna, hogy létezik…nem fájt volna így… De hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam… Tudtam, csak nem akartam tudni. Minden zsigerem… a lelkem… üvöltött… És ezért megbocsátok magamnak. Erre voltam képes. De már sokkal többre vagyok képes! Megnyitottál és tisztánlátóvá, tisztánérzővé tettél. Több lettem. Istennőként néztél rám és az is voltam. Ezt hálásan köszönöm… nem neked… az Univerzumnak… Minden jót! ‘Fuvaros’ T. Noemi”
2