- ÁPÁgota Papp
Az egyik legnagyobb tapasztalatom az életemben, hogy merjek kiállni saját magamért, merjek hallgatni a megérzéseimre, merjek szembe menni az elvárásokkal. Sajnos vagy nem sajnos ez nagyon sokáig tartott, bár utólag azt gondolom, hogy semmi sincs véletlen, mert dolgunk van a világban és ennek a dolognak rendelt ideje van. Az egész életem legnagyobb félelme a biztonság elvesztése. A baj az volt ezzel, hogy ez mindig csak a fizikai biztonsághoz kötődött és nem vettem figyelembe azt, hogy van egy érzelmi biztonsági szintér is, amely legalább ugyanolyan fontos. Valamikor azzal kezdődött ez a folyamat, hogy elkezdtem önmagamra figyelni, fontossá válni és ez a figyelés elsősorban a fizikai aktivitáson alapult. Idővel azonban ez egyfajta lelki megerősödéssel is együtt járt. Ebből az állapotból kezdtem megérteni önmagamat és szükségleteim előtérbe helyezését, miután egész életemben másra figyeltem másra fókuszáltam, mert azt hittem hogy, ha másokra figyelek akkor én rám is ugyanúgy fognak figyelni. Aztán erre rájöttem: ez nem igaz. Abbahagytam, elsősorban a kapcsolatomban azt a folytonos tevékenységet, hogy másiknak megmagyarázzam a működésemet, a kapcsolat működését. Elfáradtam az állandó adásban, az állandó igyekezetben, hogy valamit javítsak. Úgy döntöttem arra az útra lépek, ahol nem kell megfelelnem, nem kell úgy viselkednem, ahogy másoknak jó, hanem lehetek önmagam legjobb verziója. Óriási szabadság élményem lett ebből. Még az út elején vagyok, a minták néha visszahúznak, de elindultam. 🤗 Hiszek abban, hogy az Élet minden nehézséggel együtt szép.
0 
KMost vagyok igazàn elveszve abban a bizonyos erdőben. Itt a lehetősèg, hogy arra menjek, amerre akarok, de nem tudom merre. Vannak cèljaim, de nem tudom, hova fognak vinni. Vannak vàgyaim, amiktől félek, hogy kövessem e őket? Aztàn: Nőként is erősnek kellene lenni? Eddig nem így éltem. Tele vagyok kérdésekkel, hogy mi a jó út, egyàtalàn, van e olyan?
Bóta Zsuzsi48 évem összes megtapasztalása bennem él… Hálás vagyok értük, a markáns, fájdalmas emlékekért, és az örömteli, egyre szabadabb megtapasztalásokért is! Öntudatra ébredésem óta keresem az élet mélyebb értelmét, összefüggéseit, és a kérdésre a választ : ki vagyok én valójában. Mikor elkezdtem beleállni a saját utamba, a vállalt életembe, egyre erősebb lett bennem a bizonyosság, hogy több vagyok, mint a látható dolgok összessége, a szerepeim, címkéim. Valódi ÉN-emmel való kapcsolódásom olyan erővel hívott, hogy mindent megtettem és megteszek azért a mai napig is, hogy EGY-ségben éljek magammal. Csodálatos és egyben felszabadítóbb érzés azt megélni, hogy minden energia, gondolat, érzés, ami a részem, az teremtő erővel bír. Minden „kívülről” érkező hatás (kapcsolatok, történések…), csak tükörként arra rezonál, ahol én tartok, ami bennem megjelenik. (Egyik legkedvesebb esszencia számomra a "mint kint úgy bent, mint fent úgy lent" mára már nem csak egy szép gondolat, hanem élő megtapasztalás!) Így válhattam még inkább tudatossá és felelőssé a saját életemre. Folyamatosan tanulom azt a leckét is, hogy az önmagammal egységben levés legfontosabb leckéje az önmagam elfogadása, valódi szeretése, átölelése. Ez csodás áldás számomra, hogy ráébredek: már nem szükséges kívülről várnom semmit. Minden ott van bennem… Persze nem lehet - vagyis nem biztos, hogy az én utam- társak nélkül leélni az életet. Kapcsolatban sebződünk és mára már azt is tudom és hiszem, hogy kapcsolatok által gyógyulunk. Felelős csak önmagamért lehetek, „megmenteni”, vagy megváltani csak magamat tudom. Mégis folyamatosan tanulok a körülöttem élőktől (gyermekeim, családom, volt férjem, klienseim, babák, haldoklók…). Nem vagyok tanító, gyógyító, segítő másoknak, csak a magamé lehetek. Eszerint élem a hivatásomat is. És persze jönnek az újabb és újabb lehetőségek az újabb megtapasztalásokra, hogy minél inkább valódi ÖnMAGammá váljak...
András KardosTanítás. Évek óta tanítottam utoljára. Egy hívás/hivatás volt. Imádtam tudást átadni, másokat lelkesíteni. Mert a nyelvtanulás szuper dolog. Akinek elvették a kedvét a nyelvektől, annak visszaadtam én. Volt, akit évekig, az első szótól a nyelvvizsgáig kísértem. Örömmel csináltam és a diákjaim örömmel tanultak tőlem. De egy nehéz évemben, egy gyenge pillanatomban hagytam, hogy elvegyék a kedvem. Nem léptem, nem küzdöttem. És nagyon sokaknak nemet mondtam. Elkezdtem cégnél dolgozni, ezzel együtt a könnyűt, stabilt választani. Viszont újra és újra visszatért a gondolat. Folytatni akarom, nem hagyom annyiban. Néha felbukkantak a volt diákok is, kérdeztek. Van, akinek azt mondtam többé nem, van akinek, hogy még nem. Viszont most, egy hónapja újrakezdtem. Angolt és németet tanítok. Imádom. Hogy ügy-e, azt nem tudom. De most ez lelkesít.
- András Kardos
Olyan környezetben kezdtem el beszélni arról, hogy mi az igaz és egyúttal vállalni saját magam, ami ennek befogadására utólag ránézve képtelen volt. A munkahelyemen próbáltam mátrixból való kilépést létrehozni. Mindennapi őszinte kontakt jött létre az emberek között. Arról beszélgettünk, mi az igaz, mi a fontos az életben valójában. Megnyíltunk, segítettünk egymásnak. Ha valakinek szüksége volt rá, számíthatott a figyelemre, a segítségre. Akikre tudtam hatni, azok most talán boldogabbak lettek. Viszont a rendszer folyamatos támadásokkal szépen lassan felőrölte a törekvéseinket. Szigorú keretek közé lettünk szorítva. A felelősséget egyedül vittem. A súlyától összedőltem, mint egy kártyavár. Bezárkóztam, elkezdtem őszintétlenül élni. A remény egy időre elveszett. Újjá kellett építenem magam. Ami annak idején lazán, zsigerből ment, most óvatosan és bizonytalanul megy, de stabilabban. Most keresem a ritmusom és egy helyet, ahol valóban látszom.
AnitaA kontroll haldoklik bennem, az az illúzió, hogy majd én tudom, hogy merre van az út és befolyásolni tudom, hogy mennyi idő bejárni azt és befolyásolni tudom, hogy Kivel fogom ezt az utat jàrni. Egyiket sem tudom.
3
Teca MakóBő egy évvel ezelőtt írtam meg az első tapasztalat kártyámat. Azzal fejeztem be, hogy békét kellene kötnöm magammal. Még nem teljes, de érzem, hogy lassan sikerülni fog. Sokkal nyugodtabb vagyok. Már nem akarok mindenáron társat. Nem tudom hogyan történt, de köze van ahhoz, hogy legyőztem a repüléstől való félelmemet. Határozottabb lettem, elkezdtem azon gondolkodni, mit is képviselek, hová tartok, mit akarok, mi lehetséges. Vizsgálom a viszonyulásaimat, de nem engedem, hogy a kudarcok/rossz érzések uralkodjanak felettem. Végiggondolom a történéseket, helyre teszem őket, nem csak megvárom, amíg lecseng az érzelmi hullám vagy azt, hogy segít vki. A külvilág felé undokabbnak tűnhetek időnként, pedig csak határokat húzok. Ugyanakkor sokkal többet mosolygok. Tényleg csodaszer, de ettől még nem tudok jól kapcsolódni. Viszont nem szeretnék "alulválasztani". Várok, rendet rakok magamban és új dolgokat próbálok ki.
Szabolcs Fodor-AdorjániValóban. Ilyenkor egy kicsit "eltűnik" a szemünk elől, de szerintem nem végleg😊
1- Anita
Az az érzésem, hogy amikor a Nő belülre kerül, végérvényesen belülre, egy Férfiba, akkor megszűnik “kívül” létezni. Mivel szàmomra ez az èlmèny mèg nincs meg, de más Nők vonásaiban láttam már, egy Mona Lisa-szerű titokzatos, àm nyugodt mosolyhoz tudnám hasonlítani ezt a fajta kisugárzást. Mintha többé nem kellene a Nőnek feltétlenül mindenhol ott lenni, ahol eddig ott volt és konkrétan “segített”, hiszen mindenhol ott van, ahol a Férfi van, hiszen ott van benne. Ez nekem félelmetes és egyben nagyon vonzó is. Nem tudom, mit gondoltok erről, jól érzem-e egyáltalán, amit megfogalmazni is alig-alig tudok?