Tapasztalatok

Kollár Erika

Elvesztettem az érdeklődésemet a külvilág felé. Miután felfedeztem mindent, ami érdekelt, ami vonzott, a motiválatlanság és a közömbösség lett úrrá rajtam. Elfáradtam, kiégtem. Míg korábban mindig volt ötletem arról, hogy mi lesz a következő lépés, addig az utóbbi időben már fogalmam sincs. Csak történik velem az élet. De nem úgy, mint a mintáim korában, amikor nem tudtam, mire kellene nemet vagy igent mondanom. Most már pontosan érzem, ha valami nagyon nem és egy belső hang szokott spontánul jelezni, hogy na ez a valami viszont most igen! Hogy miért, nem tudom.. csak figyelem ezt a hangot. Az élményem, hogy régen tudtam. Most meg intuitív érzem. Nincs belülről fakadó motivációm, vagy kívülről jövő erős vonzás. Mégis valamiért érzem, hogy merre kell, merre kellene mennem és próbálok ennek megfelelően cselekedni. Ami sokszor nehéz, mert egyrészt nem szól a lépés mellett egyetlen okos, meggyőző érv sem, másrészt, mi értelme? Mégis, utólag mindig kiderül, hogy a hang igaz volt, a lépés pedig szükséges. Hálás vagyok érte, hogy végre nem nekem kell tudnom, és hogy én nem is tudhatom. A hang nem az enyém, mégis hozzám tartozik, egy vagyok vele.

Kollár Erika

Még épp hajszoltam a vágyaimat, tele voltam tervekkel, elképzelésekkel, amikor a Covid megérkezett az életembe és borított mindent. Sokáig voltam dühös, csalódott és szomorú, amiért nem haladhatok úgy a dolgaimmal, ahogy szerettem volna. Nagy társasági életet éltem korábban és hirtelen ott találtam magam a magányomban, elképzelések nélkül, hogy most akkor hogyan is legyen tovább? Reménykedtem, hogy hamar visszatér az élet a normális kerékvágásba, de mikor kiderült, hogy ez nem így lesz, kénytelen voltam áthelyezni a fókuszt a kintről a bentre. Bár korábban is foglalkoztam már önismerettel, ez az időszak végül nagyon jól jött nekem ahhoz, hogy kiderülhessen számomra, mi is az, ami igazán fontos az életemben és mi az, amire már nincs szükségem. Mi az, amiben változtatnom vagy változnom kell, és mi az, amit már rég el kellett volna engednem vagy mi az, amibe végre bele kellene már kezdenem. Míg korábban úgy éreztem, szükségem van a zajra, ebben az időszakban a csend vált a legjobb barátommá. Segített abban, hogy a lényeget meglássam a káoszban és a fókuszt áttegyem a kintről a bentre. Mi van a lelkem legmélyén? Ki vagyok én valójában? Hogyan tudom magam a legjobban megismerni? Ki a kérdező és ki a megfigyelő? Ismét rengeteg kérdés merült fel bennem, pont mint a minták válsága idején. Csak immár a kérdésekre a választ nem a külvilágban kerestem. Az lett az élményem, hogy a válaszok már rég bennünk vannak, mindig is bennünk voltak, csak engednem kell, hogy meghalljam őket. Ez segített végül nekem abban, hogy a minden és bármi lehetősége valamivé formálódjon. Már nem vágyom mindenre és bármire, csak pont arra, amire adott pillanatban épp szükségem van.

Kollár Erika

A mintáim válságát számomra egy párkapcsolat vége hozta el. Egy olyan új élethelyzetben találtam magam, amiben azt éreztem, hogy na most aztán bármit és mindent is megtehetek, amit csak szeretnék! Évekig, sőt, talán egész életemben elnyomtam a vágyaimat annak érdekében, hogy legyen egy kiszámítható, nyugodt és biztonságos életem. De miután borult ez a biztonságérzetem, már nem volt semmi, ami visszatartson. Élveztem a szabadságot, a felelőtlenséget és annak tudata, hogy itt és most bármi megtörténhet, folyamatosan izgalomban tartott. Végre megengedhettem magamnak, hogy gátlástalan legyek és hogy ne érdekeljen az, ki mit gondol rólam, hisz végre boldog voltam és csak ez számított. Ismerkedtem, buliztam, csábítottam és vonzottam. Ha igazságtalanságot éreztem, kiálltam magamért és másokért, hittem a szabadság és az egyenjogúság eszméjében. Felmondtam a munkahelyemen, ahol nem éreztem magam megbecsülve és teljesen új területeken, szerepekben próbáltam ki magam. Megteremtettem magam számára az anyagi stabilitást és folyamatosan új kihívások elé állítottam magam. Életem eddigi legizgalmasabb, legboldogabb időszakaként tekintek erre a néhány évre, ami alatt sikerült egyre közelebb kerülnöm önmagamhoz. Kifelé éltem és közben mégis mindvégig befelé tartottam. Hiszem, hogy a vágyaim megélése nélkül nem juthattam volna el idáig, ahol most tartok.

Kollár Erika

Sokáig működtem robot üzemmódban, annak tudta nélkül, hogy mit miért is csinálok. Csak sodródtam az életemben, annak mentén, amit a társadalom, a család várt tőlem. Megfelelési kényszer, perfekcionizmus jellemezte a mindennapjaimat és rendkívül ügyeltem arra, hogy a jókislány szerepemből ki ne essek. Aztán egyszer csak, egy váratlan esemény hatására borult minden, amiben addig hittem az életben. Hirtelen egy új világba csöppentem, ami rengeteg felfedeznivalóval és a szabadság ígéretével csábított. Rácsodálkoztam az új énemre, és kérdések sorozatára kezdtem el keresni a válaszokat: Ki voltam eddig valójában? És ki vagyok most? És hogy jutottam egyáltalán ide? És hova vezet ez az út, amit most járok? Sok idő, és mélyebb önismeret kellett ahhoz, hogy megértsem, a mintáink mennyire meghatározzák azt, hogy miként indulunk el az életben. Szerencsésnek érzem magam ezért a válságért, ami megtörtént velem. Ez kellett ugyanis ahhoz, hogy újjászülethessek, és a vágyaim mentén kezdhessem el élni az életemet.

Anita Weiss

Nagyon szivesen segítek anyukáknak akik a gyerekvállalás sikertelenségeivel küzdenek. 2 lélek elvesztése után úgy gondolom, hogy a környezetemben lévő nehézségekkel küzdő kismamáknak is segítettem. Nagyon sokmindent átértékeltem amikor a halállal szembetalálkoztam a kisbabáim által.

Péter Peti

Sziasztok! Nem tudom ez most válás vagy párkapcsolati válság témakörébe tartozik, de ez is az is. 46 éves vagyok. A feleségem (még nem váltunk el szüneteltetjük a válást) február végén bejelentette, hogy nem szerelmes belém és nem boldog, de mint a gyermekeink apját szeret engem. Róla annyit kell tudni: apukája nárcisztikus volt ezért könnyen rátalálnak az ilyen emberek akikhez még könnyen kötődik emiatt. Amikor 12 éve megismerkedtünk engem azért választott mert nem talált bennem ilyen vonásokat. Tavaly bele is gabalyodott egy ilyenbe akiből azóta ki is ábrándult. Az élet érdekes fintora folytán én nem ismertem fel, hogy nem vagyok boldog, benne voltam a langyos vízben mint a béka, nem volt rossz helyem, de nem voltak célok Istvánt idézve "kurva" voltam. Aztán közös megegyezéssel elköltöztem itthonról, hogy így talán jobb lesz mindenkinek. Ebben az időszakban kaptam 2 új állásajánlatot az egyikre fel is vettek. Mondtam a feleségemnek hogy csak akkor nem fogadom el az új állást ha rendbe tesszük a házasságunkat, De ő azt mondta válni akar. Én elfogadtam az állást elköltöztem Nagykanizsáról Sümeg mellé. Majdnem minden nap elmegyek a gyerekekhez a feleségemmel hol így hol úgy vagyunk. Van amikor megoszt velem dolgokat, aztán amikor eljön az idő hogy ő a saját pszichológusához megy megváltozik. A Pszichológusa egy volt szépségkirálynő és elmondta nekem mivel én is voltam páciense hogy neki az " Én " fontos, meg a valósítsd meg önmagad, de ha gyerekeid vannak akkor mégis hogyan gondolja? Szerintem ő inkább távolít minket úgy gondolom. Azóta nekem másik pszichológusom van aki család centrikus. Sokkal jobban érzem magam és rengeteg videót nézek a témában. De sajnos nem tudom elengedni Őt, még mindig abba reménykedek, hogy újjá tud születni a kapcsolatunk. Én nem akarok elválni mert szeretem és ott vannak a gyerekek. Azóta kitartok mellette próbálom segíteni ha beenged Talán ennyi elsőre

Krisztina Császár

Sokáig töprengtem (igen, ez a legjobb szó rá), hogy mit keresek én egy nagyvállalatnál, aminek sokszor a kultúrája, rendezőelve szöget zár be az én értékrendemmel. Nyilván minél magasabb szinten van a kollega, minél közelebb a központhoz, annál erősebben érzi a bőrén és a lelkén ennek lenyomatát. Mivel én nem taposom a vezetői lét malmát (és itt nem is szeretném), és nem is a központban dolgozom, ezért ez hellyel-közzel kevésbé érintett közvetlenül. Mindemellett a vezetőmet (és egyben mentoromat), a csapatot nagyon szeretem. A középvezetőket, kollegákat, akikkel kapcsolatba kerülök a munkám során, nagyon kedvelem, szeretek velük dolgozni. Közvetetten viszont tapasztalom a kollegák szenvedését, hallom, látom a nyomorukat amit ebben a rendszerben tapasztalnak. Szóval jött a kérdés: miért vagyok én még itt, mi dolgom van még itt? Nem feszültem be ezen, viszont a morális kérdések vissza-vissza köszöntek a bensőmben. Aztán egyszer ventilláltam egy nagyon kedves barátnak, mikor jött a felismerés, hogy hiszen én itt ugyanazt csinálom, mint ami az én küldetésem: hatni emberekre, hogy merjék másként gondolni, merjenek kilépni a komfortzónából, a panaszkodás helyett megoldásokat találni, cselekedni, nem belesüllyedni, támogatni és bátorítani, akár váltásra is! Mindennek a katalizátora* tudok lenni, a motorja pedig ő. Egyébként a katalizátor egy alkatrész, amelynek szerepe a motor által kibocsátott gázok (kipufogógázok) károsanyag-tartalmának csökkentése. És akkor megérkezett a megértésem, hogy az a küldetésem itt is és körülöttem mindenhol, hogy ezt a károsanyag-kibocsátást csökkentsem. Mérséklődjön a puffogás, egészségesebben működjön az autó, miközben a környezetét is kíméli. Ez érkezett meg.

dr. Joós Károly

20 éve meditálok, de mindig van hová tovább fejlődni benne. Keresztény szemlélődés, zen út, TM, mindfulness - bármelyiken el lehet indulni, de az út utolsó szakasza ugyanaz: megélni az Egységet a Világgal, Istennel. Nem tudok nem megváltozni, nem válni jobb emberré - egyre több szeretet lesz az életemben, egyre több hála és öröm, egyre nagyobb béke. Máté Gábor Normális vagy könyvét évekkel ezelőtt olvastam, ő is arra jutott, mint én magam és sokan mások: ebben a felgyorsult, hipercivilizált, őrült világban nagyon-nagyon nehéz megőrizni a testi-lelki egyensúlyunkat. Teljesen normális, ha belebetegszünk. Nem velünk van a baj - a világunk beteg. Én csak piciben tudok segíteni másoknak, orvosként vezetem őket, akár éveken keresztül. Igazán nagy változás mindig akkor lesz, amikor megértik, hogy nem a világot kell megerőszakolni, hanem Őnekik kell megváltozni. Új emberré válni, magukat szeretni, és ezen keresztül másokat is tisztábban, jobban. Saját testi-lelki egészségünk javítása és a Világ megváltása egy és ugyanaz az irány. Magunkon segítünk, és ahogy összefogunk másokkal, billentjük a környezetünket. Csalogatjuk, csiklandozzuk, támogatjuk a túlfeszült, beszűkül Másikat, hogy ő is lépjen, ő is változzon. És mindig van eredménye annak, ha szeretetet adunk. Gyümölcsözik, ha nem is ma, majd holnap vagy azután. Türelemmel és kitartással együtt változást indítunk a világban, és így az utánunk érkezők már egy szebb világban élhetnek. Isten, az Univerzum velünk van. :) Mi tehát a tapasztalatom? Egyszerű: mindig van remény, és sosem fogy el a szeretet. Sosem késő, mindig változtathatunk - és ha adunk, mások is változni fognak. Nem kell sietni, néha sok türelemre van szükség. Különösen, amikor egy társadalmi változás ügynökei vagyunk a társainkkal - talán éppen itt és így a Humanian. Amikor pedig segítőként állunk a másik mellett, a legfontosabb feladatunk, hogy Hitet tápláljunk benne. Csaljuk át egy másik világba, ahol ő lehet jól, ahol ő szeretetreméltó, ahol egészséges lehet testileg és lelkileg is. És ahogy szép lassan valóban elhiszi, az élete megváltozik, és valóban meg tud gyógyulni...

Andrea Rácz

Nem vagyok az a tipikus ősanya típus. A gyermeknevelés mellett nekem mindig is fontos volt a magam világa - tanultam, dolgoztam mellettük, éltem a nem szokványos anyaszerepet. Persze ehhez rengeteg segítséget is kaptam, amiért hálás vagyok. Aztán a serdülőkori nehézségekkel egyenes arányban nőttek az én lelkiismereti problémáim. Azt gondoltam, nem voltam és vagyok jó anya. Sokat és sokszor emésztettem magam. Ma már, mikor elnézem, milyen szépen élik és intézik a saját életüket (ráadásul külföldön), megnyugszom, hogy azért jól csináltam. Nem tökéletesen, de elég jól.

Andrea Rácz

Az egyik legnagyobb témám jelenleg. Nagyon nehezen viselem a testem változását, a ráncok megjelenését, a változókort. Egyik nap könnyebb, a másik nehezebb. De ami bíztat, hogy minden egyes nap megteszem magamért a tőlem telhető lehető legtöbbet.