Zavesiczki AngélaEgyszer régen nagyon szerelmes voltam. A párom udvarolt, kedveskedett minden nap, ideáljának, megmentőjének nevezett. Aztán, ahogy telt az idő, lebeszélt a sminkről, csinos ruhákról, mert szerinte természetesen még szebb vagyok. Nem jártam már társaságba, mert ő nem akart, stb. Ismerős a sztori? Hagytam, hogy irányítson, alakítson, észrevétlenül belecsúsztam a megfelelni akarásba, mert úgy gondoltam megéri. Megéri az árát. Ahogy múltak az évek egyre több dolog hiányzott, de ott volt az ő mindennapi szeretete, jelzései, szavai. Aztán persze kiderült, hogy szeretője van, rám írt a nő. S ahogy ez kirobbant, azt hozta fel ellenem, hogy elhanyagolom magam, nem adok már a megjelenésemre. Akkor az volt a baja velem, amit korábban ő forszírozott. X generációs minta vagy sem, mindig hajlamos voltam rá, hogy meg akarjak felelni vélt vagy valós elvárásoknak családban, kapcsolatokban, munkahelyen, mindenhol. Ma már gyakran észreveszem ezt a mintát és egyre jobban kezelem, nem rendelődök alá alapból.
0
Nagyfalusi FlóraHa lenne BÜSZKESÉG kategória, ezt az írást oda tenném legszívesebben! Mert nagyon büszke vagyok, hogy minden nap az ÖRÖMöt és ezáltal MAGAMAT VÁLASZTOM! És azt gondolom, hogy bátor is! Az én szótáramban BÁTORSÁG minden nap az örömöt és magunkat választani, és bátorság az erősségeimet és a büszkeségemet vállalni! Angol tanárként elkezdtem az utóbbi fél évben rendszeresen tanulni, továbbfejleszteni magam angolból, és kutatni a nyelvtanulás módszertant, elsősorban azt, hogy a sok nyelvet beszélő polyglot-oknak mi a titka. Mindig is kísérleteztem különböző módszerekkel a tanulásban és a tanításban is, mert számomra a kísérletezés az élet!!! De ez nem volt napi rendszerességű és folyamatos, mint most. Azt tanulom, ami érdekel, ami én vagyok, SAJÁT RITMUSban haladok, kibontakoztatom a kreativitásom, a saját tapasztalataimból tanulok a legtöbbet, és ez nem csak sikerélményt és örömet ad, hanem AUTONÓMIÁT is, azt az érzést, hogy én vagyok az, aki rendelkezik a saját élete felett. És ez az, ami megszünteti a függőségérzést. És ettől az önbizalmam is helyreállt. Ráadásul a magamon átszűrt, megtapasztalt módszereket, technikákat (és a saját tanulási élményeimet) adom át a tanítványaimnak, amikkel ők is kísérletezhetnek, megtalálva a nekik megfelelőt. Már nem gondolom, hogy nem vagyok elég jó angol tanár, meg hogy nem tudok elég jól angolul, meg hogy nem vagyok elég. És nem azért, mert többet tudok, és folyamatosan fejlődök, noha ezek is fontosak, nem fejlődök gyorsan, nem a sebesség a lényeg, sőt, nem a cél elérése, hanem az út és annak öröme. Én azt tapasztaltam már régebben is, hogy a saját ritmusban levés és az abban születő dolgok a kulcs a valódi önbizalomhoz. Azt gondolom, hogy a mai teljesítményközpontú világunkban bátorság a saját ritmusunkhoz való ragaszkodás is. Majdnem minden, ami körülvesz bennünket, sürget, és azt sugallja, hogy nem vagy elég jó. Bár fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni, ha esetleg a vállalkozásom nem fejlődik úgy, ahogy szeretném, mivel élvezem a jelent a munkámban és a tanulásban, élvezem, amit csinálok, ezért nem félek a jövőtől. A legfontosabb az egészben a rendszeresség és a tudatosság. Minden nap csinálok valamit azzal kapcsolatban, amit tanulok, minimum 15 percet, de ha több időm van, akkor többet. Nem erőltetem túl, addig csinálom, amíg flowban vagyok, amíg öröm, amíg nem fáradok el. Ehhez kell a tudatosság. Meg ahhoz, hogy észrevegyem, hogy valami nem jó, elgondolkozzak, hogy miért nem, és változtassak. Már egy hónap után éreztem a változást! Ráadásul ez kihat az életem többi területére is. Nincs olyan, hogy ha az életed egyik területén változtatsz, az ne hatna a többire is! Most vagyok igazán HÁLÁS anyukámnak, hogy sokat tanult velem, segített mindig a tanulásban, ha elakadtam, mert most látom, hogy másokkal beszélgetek róla, hogy ez nem adott minden családban, és van, akinek hiányzik. Az önálló, otthoni tanulás örömét és szeretetét, és az ebből fakadó sikerélményt, hogy tudom és értem, nagyrészt neki köszönhetem, meg persze magamnak is. Életemben először vagyok büszke arra, hogy pedagógus vagyok, és nem tudom megállni, hogy ne szólítsalak meg benneteket: 1. Emberek! Tanuljatok valamit rendszeresen! Azt és úgy, ahogy nektek jól esik! 2. Vállaljátok büszkén azokat a dolgokat, amiket jól csináltok!
AdriAz idegrendszerem a békét nem tudja értelmezni. Megteremtettem magamnak egy olyan életet, ahol nem sürget senki, nincs nyomás az életemben. Cél is csak néha. És amikor nincs cél, csak a jelen, szétesik minden. Lehetnék jelen, élvezhetném a levelekre sütő napfényt a kertemben, a lágy szellőtől ringatózó faágakat. És nagyon nehéz. Mert ilyenkor, amikor nincs "semmi", a testem feszültségbe kerül. Vajon 'mikor jön szembe a kardfogú tigris' jeligére. Mert a gyerekkorom úgy telt, hogy az anyukám érzelmi ingadozásaihoz, és az apám kiszámíthatatlanságához kellett igazodnom. Én, mint különálló személy nem jelentem meg. Állandó alkalmazkodás volt az életem. Abban a korban, amikor az idegrendszer kifejlődik. Elképesztően nehéz leülnöm ezzel az idegrendszeri zizgéssel, ami sokszor szívtájéki fájás, máskor ködös gondolkodás vagy megmozdulási képtelenség formáját ölti. Automatikus reakciók felé sordódom ilyenkor, ami a legkisebb ellenállást váltja ki. Legtöbbször a sorozatnézés felé. Ha visszatekintek, ez a "nem tudok mit kezdeni magammal" érzet mindig jelen volt. Persze mióta létezik a lehetősége a semmittevésnek, a magammal levésnek. A legkorábbi ilyen emlékem 24 éves koromból van. Most már 2 éve dolgozom ezekkel az érzésekkel, traumaterápián veszek részt. A türelem része a legnehezebb. De nagyon pici lépésekben látom, hogy oldódik. Csak sokkal lassabban, mint vártam. És azért lassú, mert sokkal mélyebben traumatizált a gyerekkorom, mint azt szeretném magamnak bevallani. A jó érzés, hogy már felfele jövök a sötétből. Már megvolt a teljes szétesés, másfél éve. Elképesztő mennyi idő, hogy évek átírni a régi berögződéseket!
Joós IstvánAz én nagy tapasztalatom húsz év "segítő praxisa" – és saját vergődéseim alapján, hogy KÉT nagy dologról nem vesznek tudomást a Hozzád hasonló módon fejben elvesző emberek. 1. hogy AZ irány (tiszta látás, világos fókusz) előtt előbb lépés-cselekvőképes KELL az ember legyen, különben lehetetlen haladnia – aki nem tudja mit csináljon, annak NEM IRÁNY problémája van, hanem ERŐ problémája: vissza kell nyerje. Az ERŐ, ha van, automatikusan talál magának IRÁNYt. (A korszakos térkép épp erre a navigációra való amúgy, a TUDATOS korszak okkal van rajta a RÉSZES továbblépés előtt... ) 2. hogy EGYEDÜL EZ NEM MEGY -- meglévő/régi/elavult közösségeik lehúzzák az embereket, lehúztak engem is, ÉS ezen MUSZÁJ változtatni. 👍🤗 Csináltam videót is: 👉 https://humania.io/challenges/videotar-1
AndreaPozitív, nyitott és megbízható embernek tartom magam. Szeretek mozogni, kirándulni, új helyeket felfedezni, de egy jó beszélgetés vagy egy közös vacsora is ugyanúgy feltölt. Hiszek abban, hogy egy kapcsolat alapja az őszinteség, a kölcsönös tisztelet és az, hogy két ember jól érezze magát egymás társaságában. Olyan társat keresek, aki vidám, intelligens, és akivel nemcsak a hétköznapokat, hanem az élményeket és a jövő terveit is szívesen megoszthatom.
0
AncsaTovábbkattintós világ Egy olyan korban élünk, ahol egyetlen mozdulat döntéseket hoz. Jobbra, balra, tovább. Egy fotó, néhány sor, egy benyomás – és máris ítélet születik. Az online társkeresés egyszerre csodálatos lehetőség és furcsa útvesztő. A jó oldala? Olyan emberekkel is találkozhatunk, akikkel a hétköznapokban talán soha nem futnánk össze. Esélyt ad új történetekre, új reményekre, arra, hogy két, egymást kereső ember végre egymásra találjon. A nehezebb része pedig az, hogy sokszor minden túl gyors. Könnyű kapcsolatot kezdeni, még könnyebb megszakítani. Egy elmaradt üzenet, egy eltűnt profil, egy újabb "talán jobb lesz a következő". Mintha néha nem embereket, hanem lehetőségeket gyűjtenénk, és a következő kattintás mindig ígéretesebbnek tűnne az előzőnél. Én mégis hiszek abban, hogy a valódi kapcsolatok nem egyetlen fényképen vagy néhány mondaton múlnak. Hanem a kíváncsiságon, a figyelmen, a beszélgetéseken, a nevetéseken és azon, hogy valaki nem továbbkattint, hanem marad. Nem a tökéletest keresem. Egy valódi embert keresek, aki tudja, hogy minden kapcsolat időt, türelmet és egymás felé fordulást igényel. Aki nem a következő profilt várja, hanem kíváncsi arra, ki rejtőzik e sorok mögött. Ha idáig eljutottál, talán te sem csak továbbkattintani szeretnél. Talán még mindig vannak, akik hisznek abban, hogy a legjobb történetek nem egy kattintással kezdődnek – hanem azzal, hogy végre valaki azt mondja: "Veled szeretném folytatni."