Emese DóraSziasztok! Nem tudom pontosan mit várok attól, hogy ide regisztráltam, de jelen pillanatban magamtól sem tudom teljesen tisztán mit szeretnék, nem annyira volt még olyan, hogy ezzel az érzéssel együtt lehettem, van pár cél, de még lehet, hogy túlzottan összenyomott tudat állapotból lövöm a célokat is. Most itt elakadtam az írásban, mert tudom, hogy ezt majd valaki olvasni fogja és nem akarom üres locsogással más idejét lopni :D Ja szóval most így lebegek a semmiben, két éve szétesett az életem ( megcsaltak, elhagytak az amúgy mint utólag rájöttem érzelmileg és pszichológiailag bántalmazó párom, 19 év után.... csak alegjhobb év eim no problemo...) és folyamatos ego deathekben vagyok, már meg tudok állni és figyelni, de nem tudom, hogy tudok önbántalmazó minták nélkül működni, hogyan jutok el célokig. Az élet majdnem összes területén újra / vagy most először fel kell építeni magam és sokszor félelmetes az egész, mert mint mondottam most épp se bántalmazóm nincs, sem magamat nem bántom ( jó ez nem teljesen igaz, mert az elmúlt két évben dohányzom, amit amúgy utálok... stb ), de így meg az üresség van, amivel nem tudom mit csináljak és hogyan jussak el, addig amit már látok. Az egyik, egy teljes életmódváltás kéne, mert egyre több fizikai bajom kezd lenni, meg még sosem éreztem magam jó csajnak, mindig a nyomi a fura, a duci a stb... , szóval van ez, amire pénzem sem igen van, haaa mert második dolog amit szintén építek az anyagi függetlenség. De még a fizikaihoz, az önismereti út irdatlan energiákat vesz ki, fizikailag is, szóval erőm is sokszor leginkább nincsen. Jó lenne, ha létezne ilyen életmódváltó mentor, aki nem kerül egy vagyonba, mert épp egylőre minuszban sikerül zárnom folyamatosan. Szóval van az anyagi függetlenség, ami jó lenne azért valami jobb lét, legyen egészségre, utazásra, stb. A környezetem is folyik szét, kicsit olyan érzés mintha egy elkorhadt csónakban ülnék, amiben betömök egy lyukat de a víznyomás egy új helyen kilukasztaj és ugyanúgy süllyed és ebben asüllyedésben kell nyugodtan ülni, mert ha vergődök szét is barmolom a csónakot nem csak kilyukasztom... de ennek a nyomása meg nagy így ülni és lamentálni, hogy mit cxsináljak a lukakkal. Hát ez most kicsit kaotikus de elsőnek jó lesz :D
1
István ViroveczA mai modern férfi válsága tapasztalatim szerint abban rejlik, hogy a számos felénk támasztott elvárások zuhatagában nem tudunk hatékonyan ellavírozni. Egy férfi legyen céltudatos, határozott, magabiztos. Tartsa az irányt és legyen érzelmileg elérhető, intelligens, jó humorérzéke. Rendelkezzen érzelmi intelligenciával, legyen a legjobb férj, szerető, coach, pszichológus és érzelmileg stabil. Legyen sikeres és gazdag, legyen meg a kellő egzisztenciája, ami megadja a biztonságot. Egy olyan ember, aki kiszámítható és RENDben van. Önazonos, meg van az identitása, meghaladta az egóját és megfejlődte a személyiségét. A nő, aki ezeket az elvárásokat támasztja a férfival szemben, mint termékre tekint. A 90-es évek szerelmét váró, fogyasztói társadalomban szocializálódott, jobbra-balra huzogató, eldobható kapcsolódások tengerében lavírozó, az aktuális igényeket éppen kielégítő opciót keresi. Ha valami nem stimmel, sebaj, van tartalék terv, tartalékos. Természetesen tisztelet a kivételnek; ezek a saját mikrokörnyezetem megélései és az elmúlt másfél év tapasztalásai mutatják. A férfi érzelmi alapon szeret. Lojalitást, felelősségvállalást, következetességet, tiszteletet és megbecsülést keres. Nyugalmat, ahol elvan ismerve, mint férfi, és a hibáival együtt is elfogadják, tolerálják és szeretik. Ellenben az a férfi, akinek megvan a belső nyugalma és képes irányítani az érzéseit, nem izgalmas. Nem triggereli a fájdalompontokat, nincs toxikus jellemzője, viselkedése, érzelmileg nem elérhetetlen és lehet rá számítani, az unalmas. Ambivalens igaz? Ezért csodálkozunk, hogy a legtöbb férfi, aki az útján van, inkább az egyedüllétet választja. A csendet, a nyugalmat és a békét. Az a férfi, akinek kevés barátja van, nem pózol a social médiában eszméletlen szerepekben, nem billenthető ki az egyensúlyából, az a legveszélyesebb. Ő az, aki már nem fél, mert tanúja volt annak, hogy miképpen omlik össze egy élet munkája, hogyan foszlik semmivé a társ, mint státusz jelentése. Miképpen hervad el a virág, amelyet öntöztek, és hányszor hagyták cserben azt, aki mindig ott volt és segített. Hogyan tűnik el lassan a lojalitás és a felelősségvállalás az életünkből, de ő tartja az irányt... Személy szerint abban érzem a személyes fejlődésem, hogy olyan emberek igyekeznek kapcsolódni hozzám, akik értéket közvetítenek a világnak. Hazudnék, ha azt írnám, hogy egyedül megoldom. Hiszen olyan emberekkel kell körülvennem magam, akik az én hiányosságaimat kiegészítik. Egy közösség, akikkel egy az irányunk. Nincsenek illúzióim, ami a modern kapcsolódásokat illeti. Szeretem megtapasztalni, hogy mit tükröz a másik bennem. Ahogy igyekszem ezekből a beszélgetésekből eltenni a jót és a szépet. Azonban az intimitás még nem érkezett el, ami azt is mutatja, hogy a fókuszomat a saját ügyemre kell tennem 100%-ban. Ehhez pedig majd érkezik az a nő, aki képes kapcsolódni hozzám a küldetésemen keresztül. Viszont egyelőre az a megélésem, hogy összességében elvált, kétgyermekes férfiként nem igazán vagyok "parti képes". Nem játszmázom, nem fogom triggerelni a régi traumákat és nem tűnök el nyomtalanul. Bármennyire is igazságtalannak tűnik az élet, én a legnagyobb sötétségben is tartom a helyes irányt. Azt üzenem férfi társaimnak, akik ezzel tudnak rezonálni, hogy tartsanak ki. A teremtéshez hosszú idő kell.
AdriMa észrevettek. Amikor finoman változik valami a térben körülöttem, megfogalmazni is nehéz, de valami könnyebb, boldogabb, önazonosabb. Még mindig nem könnyű leülni és semmit csinálni, még mindig jólesik túlpörgetni magam, vagy belecsúszni egy-egy sorozatba. De a lényeg ott a mélyben változik. És ez már észlelhető. Hogy a 80 éves idős hölgy miért mellém ül le a kolostor vendégházának teraszán pihenni, majd beszélgetni? Vagy a fiatal észt férfi a kávézóban - látva, hogy nincs szabad hely - miért tőlem kérdezi meg, hogy rendben van-e, ha leül hozzám? Vagy az idős nepáli bácsi, aki interjúkat készít, miért hozzám jön és kérdezi meg, hogy készíthet-e egyet velem is? Jólesett. És tudom, hogy elmúlik. Mindig elmúlik. Ez valahol a szépsége is. Ettől értékelhető. Még mindig sok a nehéz energia, napról napra meditálok, gyakorlok, húzom magam felfelé belőle. És sokszor dőlök bele, mert még nem megy. De valami megváltozott. Köszönöm Nepál, megkaptam, amiért jöttem!
Katalin GamboÜdvözlök mindenkit! 😊 Elvált, kétgyermekes anyaként keresem a boldogságot és a harmóniát az életemben. Nem adtam fel azt a reményt, hogy egyszer megtalálom azt a társat, akivel őszinte szeretetben, békében és biztonságban öregedhetünk meg egymás mellett. Voltak időszakok, amikor elkeseredtem, és azt éreztem, talán ez már nem adatik meg nekem. Néha arra gondolok, lehet, hogy most még „csak” a gyermekeimre kellene koncentrálnom. De a szívem mélyén mindig ugyanarra jutok: hiányzik a másik felem. Hiszem, hogy egy szeretetteljes, harmonikus kapcsolatban tudnék igazán kiteljesedni. Sokáig a hozott családi minták miatt tudattalanul nem a hozzám illő embereket választottam. Ma már dolgozom önmagamon, a sémáim felismerésén és átalakításán, valamint azon, hogy egy egészségesebb, boldogabb életet teremtsek magamnak. Hiszem, hogy semmi sem véletlen, és talán az sem, hogy most ide sodort az élet. Jó lenne kapcsolódni olyan emberekhez – akár baráti, akár mélyebb szinten –, akik nyitottak az őszinte emberi kapcsolatokra. Az elmúlt években sok barátot elvesztettem, a családom is eltávolodott tőlem, ezért gyakran érzem magam magányosnak. Mégis szeretnék önmagam legjobb verziójává válni – elsősorban magamért és a gyermekeimért. Szeretnék egy boldog, kiegyensúlyozott, szeretettel teli anyuka lenni. Nyitott és befogadó embernek érzem magam, ezért szeretettel várom az életembe a jó dolgokat és a jó embereket. 😊
Hajnalka HalászSziasztok! Nőként a Férfi mellett élni a legnagyobb kihivásom 4 évvel ezelőtt az volt, hogy nem csak hogy halkuljak le, hanem a természetben élve akkori szerelmemmel, az volt, hogy a természettel szimbiózisban csendben legyek. Órási feladat volt ez számomra, egy évembe telt átálni a nyüzsgő városi attitűdömből, a gyors életből a gyógyító csendbe. A Férfimmel jelenlétben, a csendben meghallani Őt és a magam zaját, egy egi varázs. Hálás vagyok a volt Páromnak, hogy bevezetett engem a Jelenlét csodájába! Kinyilt bennem a Férfi megértése egy síkon, a kreativitás kapui és a leggyönyörűbb, Istennel való találkozás. Tovább nyíltam és nyíltam a Vele és Istennel együtt megélt égi szerelem és szeretkezés varázsába. Ez számomra a legnagyobb ajándék, mit kaptam a válásom óta. 🙏🌹 NŐvéreim, szívből ajánlom ezt a NŐi létformát!❤️🌹
Györkei MátéÖnismereti téma, avagy szélsőséges radikalizmus... Budapesten születtem, a 9. kerületben, a Bakáts téren, az Assisi Szent Ferenc templom mellett... Ez a tény máris sokat elárul az én életemről, a sorsomról, de ezt nem osztom most meg... Szóval, budapesti vagyok, bár talán több évet éltem vidéki településeken... De azért mégis budapesti vagyok. Amikor 2018-ban tanyára költöztem a jászságba, akkor én Géczy Gábor szellemiségét követtem. Az imént elkezdtem hallgatni az egyik előadását a YouTube-on... Nagyon-nagyon szeretem ezt az embert. Nagyon. Meg is könnyeztem, ahogy hallgattam, annyira közel áll hozzám. Talán még mindig nem dolgoztam fel, hogy olyan váratlanul elment... De a könnyeim most inkább annak az érzésnek szólnak, hogy én magam mennyire elkurvultam, elmocskolódtam. Mert 2023-tól már újra Budapesten élek, és ez az elmúlt két és fél év elég volt arra, hogy totálisan elveszítsem önmagam. Persze talán túl szigorú vagyok most magamhoz. De az biztos, hogy Gábornak igaza van. Nem tagadom, én egy radikális ember vagyok. Szélsőséges. Radikális. Fanatikus. Sokak számára elviselhetetlen. Vagy őrült. Talán nem helyes, ahogy működök. Talán vannak "megvilágosodott bölcsek", akik szerint majd kinövöm egyszer. De az igazság az, hogy én szeretem magamat radikálisan. A potméter szélére tolva. Középen nekem unalmas, és kiégek tőle, vagy idegbeteg leszek, és depressziós. Én őrültnek szeretek lenni. Szeretem a forrót, szeretem a hideget, de a langyosat kiköpöm - ahogy egy nagy Tanító mondta volt. Ez türelmetlenségben is megmutatkozik. Vagy AZONNAL mozdulok, vagy sose. Ez a temperamentumom "sajnos" rávetül a környezetemben élő emberekre is. Szeretem a végletes embereket, és a "középen" ballagók untatnak, idegesítenek, nem találok szót velük... Visszatérve az eredeti témához: Géczy Gábor. Ő is egy szélsőséges radikális ember volt. Talán ezért is szeretem annyira. És mert mélyen tudok kapcsolódni az ő szellemiségével, lelkiségével. De most azt érzem, elvesztettem önmagam. Így magamra nézek, és azzal szembesülök, hogy "Basszus, én nem ilyen ember volnék!". És ez eléggé megrázó tapasztalás. Ez így nem mehet tovább...
Alexandra WierlKülső szemlélőként írom ezt, és talán pont ezért látom ennyire tisztán. Az ember kívülről sokszor jobban észreveszi azokat a működéseket, amelyekben a társadalom már teljesen benne él, és amelyeket idővel természetesnek kezd el nevezni. Egyre inkább azt látom, hogy a gyerek lett a cél, a központ, a teljes identitás. Mintha egy család minden működésének körülötte kellene forognia. És közben észre sem vesszük, hogy ezzel mekkora érzelmi és lelki terhet rakunk rájuk. Szerintem ebben a nőként nekünk van a legnagyobb felelősségünk. Nem csak abban, hogy mit adunk a gyereknek, hanem abban is, hogy milyen mintát élünk előtte nap mint nap. Szerintem az egészséges anyaság nem önfeladásból születik, hanem abból, amikor egy nő emberként is teljesebb, élőbb és önazonosabb életet él. A gyerek nem lehet egy család egyetlen központi tengelye, mert akkor olyan súlyt kap, amit valójában nem neki kellene hordoznia. Ezt az anyáknak nagyon fontos felismerniük. A „mindent a gyerekért” működés mögött sokszor nem tiszta szeretet van, hanem félelem, kontroll, bűntudat vagy önazonosság-vesztés. Attól még, hogy valaki mindent feláldoz a gyerekért, nem biztos, hogy egészséges mintát ad neki. Ezt úgy mondom, hogy a túlszeretés nálam is jelen volt. Megkaptam azt a szeretetet, amit sokan talán irigyelnének is. De közben volt egy nagyon fontos különbség: láttam az egységet. Tudtam, hogy része vagyok egy rendszernek, egy szervezetnek, egy családnak, ahol mindenkinek megvolt a maga helye és szerepe. Viszont voltak időszakok, amikor a rendszer körülöttem kezdett forogni. És ennek a következményeit a mai napig érzem és dolgozom magamban. Mert amikor egy gyerek túlzottan központi szerepet kap, azt nem tudja egészségesen hordozni. Nem is neki való. A túlszeretés szerintem az egyik legkevésbé kimondott probléma. Maga a szeretet nem árt, de amikor túlvédésbe, túlkompenzálásba vagy önfeladásba fordul át, akkor a gyerek nem az élethez kap erőt, hanem egy mesterségesen kipárnázott világhoz szokik hozzá. És emiatt később a való élet pofonjait sokkal nehezebben fogja viselni. A gyerek az egység része, nem a központ. Egy család akkor működik jól, ha minden szereplőnek megvan benne a helye és szerepe, nem pedig akkor, amikor minden energia egyetlen ember köré szerveződik. Ahogy az emberi testben sem egyetlen sejt fontosabb a teljes szervezetnél. És itt van az anyák valódi felelőssége. Nem az, hogy tökéletesek legyenek. Hanem az, hogy merjenek önazonosan élni. Hogy merjenek fejlődni, kapcsolódni, hibázni, újra felállni, szeretni és közben embernek maradni, nem csak szerepnek. Mert a gyerek nem azt tanulja meg igazán, amit mondunk neki, hanem azt, ahogyan élünk. Ha azt látja, hogy az anyja folyamatosan feladja önmagát, akkor ezt fogja természetesnek venni. Ha azt látja, hogy az anyja él, fejlődik, felelősséget vállal önmagáért és képes boldogan létezni, boldog társa egy férfinak akkor ebből sokkal egészségesebb felnőtt tud születni. A tökéletlenség önmagában nem trauma. Sokkal inkább az elfojtás, az önelvesztés, a hamis működés és az, amikor valaki egész életében csak szerepeket próbál túlélni.
