Megosztások

Koltai Viki

Budapesten töltött 22 évem alatt számos multinál és nagy szervezetnél megfordultam, rendszerint a ranglétra legaljáról kezdve újra és újra, még 15 év munkatapasztalattal is. Ennek oka részben az iparágváltásoknak tudható be, másrészt egyes szervezetek sajátos előmeneteli szabályainak. A beosztotti lét legalsó fokán - talán mondanom sem kell - nem annyira a minőségi munka, a szaktudás a mérvadó, hanem a volumenen van a hangsúly, azaz ugyanazon részfeladatból kell nagyon sokat elvégezni, mintegy futószalagszerűen. Ez egyrészt hamar monotonná és unalmassá válik, másrészt 5, 10, 15, 18 év munkaviszony után minden, csak nem motiváló. Ebből a kiábrándító és sehova sem tartó mókuskerekezésből a vidékre költözéssel sikerült kiszállnom, ahol egy másik problémakörrel kellett szembesülnöm, méghozzá a fehérgalléros, magasan kvalifikált munkakörök hiányával. Döbbenetes volt megtapasztalni, hogy a 18 évnyi szakmai tapasztalatom és nyelvtudásaim (5 idegen nyelv) egyáltalán nem csillantják fel a vidéki vezetők szemeit, sőt, éppen ellenkezőleg, néma csendet eredményeznek egy-egy beadott pályázat kapcsán. Minderre végül azt a megoldást találtam ki, hogy mindaddig, amíg a saját szívbéli projektemet teljes munkaidős elfoglaltsággá és megélhetési forrássá nem fejlesztem, részmunkaidős, távolról végezhető állással, alkalmi munkákkal és nyelvtanítással töltöm ki a napi munkaidőt, hogy egyrészt ne legyen monoton, másrészt kiadjon egy teljes állást, ha már azt így egy az egyben nemigen lehet megtalálni.

Koltai Viki

Apa és apaminta nélkül felnőni és egy életet leélni nem egyszerű dolog, főleg ha hozzávesszük azokat az életterületeket, amire ez az "alapfelállás" közvetlenül kihat (pl. karrier, párkapcsolatok). Az elmúlt évtizedek során számtalanszor kaptam meg a kérdést: "Nem akarsz utánajárni, ki az?" Mintha mások számára furcsamód még fontosabb lenne erre választ kapni, mint amennyire ez engem valaha is érdekelt azok után, hogy azt éreztem, ha ő nem tett soha semmilyen erőfeszítést annak érdekében, hogy megismerjük egymást, akkor engem miért érdekeljen az ő személye. Aztán kiderült, hogy valószínűleg azt sem tudja, hogy én lettem. Ez sok mindent megmagyaráz és könnyebb is "megbocsátani" annak az idegennek, aki miatt most itt lehetek, ugyanakkor a családom, felmenőim, s így a transzgenerációs hagyatékuk is egy óriási fekete lyuk csak az életemben, ami kapcsán gyógyulni és fejlődni is nehéz. Sokkal komplexebb kérdéskör, mint amilyennek talán egy kívülálló számára tűnhet.

Katica Toth

Tizenhat évesen ismertem meg a királyfit. Akkor még úgy hittem, ez a történet az a fajta, ahol gyors egymásra találásból összeköltözés lesz, abból házasság, abból három gyerek, és abból pedig az a mesebeli „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Lehetett volna így is. Papíron akár igaz is lehetne. Csak a papír nem mutatja meg, mi zajlik belül. Az első tíz évünk tényleg olyan volt, amilyennek „kell”. Ahogy szoktak élni az emberek. Ahogy illik. Ahogy a világ nagy könyve szerint haladni szokás. És én mentem is vele, mert gyerekekre mindig vágytam, egy harmonikus nagy családra, valami olyanra, amit nekem gyerekként nem sikerült megtapasztalnom. Azt hittem, majd én megmutatom, majd én összerakom, majd nekem sikerül egyben tartani azt, ami nekem nem adatott meg. És közben valahol mélyen ott motoszkált egy kis hang, hogy ez nem az a történet, amit én magamban mindig is írtam. Nem biztos, hogy vele akarok élni. Nem biztos, hogy így. Nem biztos, hogy ez az élet az enyém. De hát az emberek így szokták… szóval hát szokjam én is. Aztán egyszer csak elkezdtek repedezni a falak. Először csak finoman. Aztán egyre látványosabban. Mintha homokra építettük volna. De azért tartottam. Tartottam több, mint 25 évig. És még ma is tartana talán, ha csendben maradnék, ha elhallgattatnám azt az egyre erősebben kopogó belső hangot, hogy „Katica, ez nem az, amire te vágysz.” Aztán jött a karrier válság. Meg az önismeret. A terápiák. A felismerés, hogy nem csak a házasságban nem vagyok a helyemen, hanem sehol. Mintha az egész életemet kívülről nézném. Mintha valaki más életét próbálnám élni jó kislányként, jó feleségként, jó anyaként, jó tanítóként — csak valahogy sehol nem találtam benne magamat. Úgyhogy elkezdtem bontani mindent. Mintákat, szokásokat, régi szerepeket, amiket évtizedekig cipeltem. Karriert váltottam. Vállalkozni kezdtem. Ráálltam arra az útra, amit mindig is éreztem magamban, csak nem mertem kimondani. És közben még mindig azt mondogattam magamnak, hogy „jó, hát a gyerekek miatt tartsuk egyben, nekik azért így jobb”. Aztán eljött a nap, amikor már nem lehetett tovább. Egyszerűen összeért bennem minden. És kimondtam: ennyi volt. Elváltam. Beborítottam mindent, ami addig az életemnek látszott. Új alapokra tettem a kapcsolatomat a gyerekeimmel. Új szakmám lett. Új munkahelyem. És új lábam a földön. Az én lábam. Egyedül. És szárnyaltam, fellélegeztem. Sokáig azt mondtam: semmi nem változott a válás után, csak most már egyedül fizetem a számlákat. És én viszem az autót szervizbe. De valójában minden megváltozott. Mert én változtam meg. És hiába jöttek új férfiak, új kapcsolatok, a magány mélyen bennem maradt. Fájdalmas volt ráébredni, mennyire egyedül éreztem magam akkor is, amikor valaki átölelt. Elfáradtam erősnek lenni. Elfáradtam abban, hogy mindent egyedül vigyek, hogy a hegy tetején álljak, és bizonyítsak — olyasmit, amit már senkinek nem kellett volna bizonyítanom. Közben megérkezett az a vágy is bennem, hogy én is be szeretnék állni valaki mögé. Hogy ne egyedül tartsak meg mindent, hanem legyen valaki, akivel egymást lehet támasztani. Akivel lehet valami közöset építeni. Aminek részese lehetek. És közben kialakult körülöttem egy olyan közösség is, amiben tényleg jól érzem magam. Ahol megtapasztaltam, milyen az, amikor tartanak, amikor számítok, amikor van helyem. Mégis, valahogyan ez sem volt teljes. Mintha belül érezném, hogy valahol még van tovább. Megérkezett bennem a nyugalom is. Időnként olyan erősen, hogy bele tudok simulni a mindenségbe. Hogy érzem, milyen pici vagyok benne és milyen jó így. Hogy szeretnék a nagy egésznek a része lenni. Egy pici fogaskerék, ami csendben, stabilan működik. Ott, ahol dolga van. Ahol helye van. A közösségben ezt már sikerült megtapasztalnom. Azt, hogy valami nálam nagyobbnak részese lehetek. És most már csak arra várok, hogy megérkezzen az, aki mögé jó beállni. Akivel együtt építhető egy élet. Akivel valami közöset alkotunk, aminek a része lehetek. Akivel én a helyemre kerülhetek.

Régen, amikor még volt egy próbaüzemelésű hely, és tesztmódban működött elég sokáig. Ott találkoztunk és leveleztünk. Nem tudom hány év távlata ez. Ott más volt a rendszer. Itt is más. Még nem igazodom rajta ki. Ott már akkor több fiú táncolt. Én is. Nagyon köszönöm, hogy leírtad ezt. Én hastáncoltam, aztán szalsza. Nekem az zene az szerelem benne. Az ellentartásról írt részlet elgondolkoztatott, mert engem nagyon könnyű vezetni. Jóformán nem okozok sikerélményt a férfi alanynak. Igy most összeállt nekem, hogy nekem a hozott mintám mintám és túlélőkészletem az alkalmazkodás volt. Ezt játszottam el a táncban is. Majd próbálom máshogy. Jobban odatenni magam. Köszönöm

Ezer alakba rejtőzhetsz előttem, Csupa-kedvesség, látom, mind te vagy; futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten, s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

Katica Toth

Gyerekkorom óta volt egy kimondatlan parancs a levegőben: siess. Nem úgy, hogy valaki minden nap rám szólt volna, hanem úgy, hogy a ház ritmusa ebből volt. Apa és anya mozdulatai, a gyors léptek, a kapkodós csörömpölés, a folytonos “még ezt is, még azt is” sürgése… ebben nőttem fel. Azt tanultam: az a jó ember, az a hasznos, az a szerethető, aki csinálja, intézi, megoldja — gyorsan. És én ehhez igazodtam. Siettem. Rohantam. Előre estem az időn. Meg akartam előzni a pillanatot, csak hogy biztosan jól csináljam. Sokáig hittem is, hogy türelmetlen vagyok. Hogy ez a természetem. A türelmetlenségem leginkább vezetés közben mutatta meg magát: mintha ott sűrűsödött volna össze minden régi parancs, minden gyerekkori „gyorsabban, siess már”. És igen, teljesen beépült: azt gondoltam, akkor vagyok értékes tagja a világnak, ha idő előtt készen vagyok, ha rohanni látják rajtam, hogy „dolgom van”, hogy „használom az időmet”, hogy „nem pazarolok”. Aztán egyszer csak elkezdtem tanulni, milyen az, amikor nem a fej irányít. És igen, sokáig tartott megtanulni, hogyan lehet kilépni a fejnehézségből és megérkezni önmagamban. Manapság már egyre többször sikerül — több alkalommal, mint nem. És ez nagy különbség. Aztán jött egy kapcsolat, amiben megkaptam azt a mondatot, hogy ilyen lustával, mint velem, még nem találkozott. Először persze vérig sértődtem. Hogy lehet ilyet mondani rólam, aki évtizedeken át ezerfelé futott? Aztán egyszer csak megálltam, és elgondolkoztam. Hogy ja… valójában ő is lusta, pont úgy, pont annyira, mint én. Tükör vagyok neki. Aztán azon is elgondolkoztam, hogy milyen jó is együtt lustának lenni. Olyan reggeleken át, amikor a semmittevés nem hiány, hanem puha, összebújós ajándék. Amikor nincs cél, nincs rohanás, csak jelenlét. Ez persze szembe megy mindazzal, amit belém építettek: a „légy hasznos”-szal, a „mutasd, hogy csinálsz valamit”-tal, a „ha nem rohansz, lemaradsz”-szal. Ma már tudom, hogy ami felháborodást váltott ki belőlem, az nem is az ő mondata volt. Hanem a régi reflex: a bennem élő gyerek, aki azt tanulta, hogy csak akkor lehet békében, ha siet. És ha nem siet — akkor baj van. Mostanra viszont megtaláltam a saját “lustaságomat”, ami valójában lelassultság. Megtaláltam a méltóságát, az ízét, a lélegzetét. A naptáramban külön bejegyzés a „reggeli bambulás”. Igen, így, szó szerint. Mert ez nekem szent idő. Ott ülök, nézek kifelé a fejemből, figyelem, hogyan táncolnak a levelek a szélben, hogyan csorog az eső az üvegen, hogyan mozdul a fény. És ott, abban a fél órában érzem, hogy ez nem „semmittevés”. Ez a legmélyebb kapcsolódás önmagammal, a világgal, a mindenséggel. Elmélkedem mindenről, ami éppen jön, olvastam, foglalkoztat, hallottam — gondolatokról, érzésekről, képekről, apró belső rezdülésekről. Sokszor írásba is öntöm őket, hogy maradjon nyoma — jó néha visszanézni, hogyan mozdult tovább bennem valami, ami akkor még csak halk suttogás volt. És ez nagyon jó. Ma már azt mondom: igen, lusta vagyok. A szó legszebb, legbékésebb, legemberibb értelmében. Imádok lelassulni. Szükségem van rá. Táplál. Megtart. Helyretesz. És ebben a van a békém, a nyugalmam, az erőm, mert ez a lélegzetem, ez az én tempóm.

Katica Toth

Szeretőnek lenni furcsa kettősség. Egyszerre ott van a csípős fájdalom, az állandó szélén-lét érzése, hogy sosem te vagy az első, csak ellopott percek, fél árnyékok, félmondatok jutnak. És ugyanabban a térben ott a borzongó izgalom is: valami tiltott, valami játékos, valami olyan, amit máshol nem kapsz meg így. Csak a jót, csak a fényt, csak a szenvedély legédesebb részét, anélkül hogy rád dőlne a hétköznapok súlya. Ezt a kettőt együtt viselni néha fárasztó, néha fájdalmas, és néha elképesztően élő. Ha őszinte vagyok, én hálás vagyok ezért a tapasztalásért. Mert pontosan azt tanította meg nekem akkor, amivel dolgom volt. Hogy tudok csábítani. Hogy tudok játszani. Hogy képes vagyok megjelenni abban a nőben, akit mindig is éreztem magamban, csak nem mertem ilyen hangsúllyal előléptetni. Ő ott volt bennem mindig – csak nem ennyire kimondva, nem ennyire vállaltan, nem ennyire szabadon. És jó volt. Jó volt megélni azt a fajta erőt, azt a finom hatalmat, amit egy nő akkor érez, amikor látja, hogy hatással van. Persze fájt is. Minden szeretői viszony fáj valahol. Nem ugyanott, nem ugyanúgy, de mindig van egy rész, ami csíp, ami emlékeztet arra, hogy ez eredendően félig adott, félig elvett történet. És mégis, az a fajta szenvedés rengeteget adott hozzá ahhoz, aki ma vagyok. Megtanított jelenben maradni. Megtanított nem a hiányt nézni, hanem azt, ami tényleg ott van. Megtanított meglátni a pillanatot önmagában, nem egy elképzelt jövő árnyékában. Olyan kapukat nyitott ki bennem, amelyek létezéséről sem tudtam. Olyan részeimet hozta felszínre, amelyeket addig talán féltem volna megmutatni, vagy túl sötétnek gondoltam volna. És közben megtanított szeretni azt a verziómat is, aki akkor kibukott belőlem. Azt a NŐ-t, aki nem fél attól, hogy vágyai vannak. Aki nem fél az erejétől. Aki nem fél a szenvedéstől. Aki nem fél attól, hogy az éjszaka néha elviszi valahova nagyon mélyre, nagyon ősihez, nagyon igazhoz. Nem csinálok ebből erkölcsi kérdést. Az élet tele van olyan helyzetekkel, amelyek kívülről ítéletet hívnak, belülről viszont nagyon is emberiek. A munkámból tudom, mennyi réteg van a felszín alatt, mennyivel összetettebbek ezek a történetek, mint ahogy az emberek képzelik. Ez is egy kapcsolódás volt - törékeny, tiltott, és mégis valahogy nagyon valós. Ma már nem vágyom ilyenre. Úgy érzem, megéltem belőle mindent, amit lehetett. Nincs bennem késztetés visszamenni ezekhez a dinamikákhoz, mert ismerem a széleit, a mélységeit, a varázsát is. És megvan bennem az erő, hogy kijöjjek belőle, hogy lezárjak, hogy tisztán lássak. És azt is tudom, hogy mindez hozzátett ahhoz a nőhöz, aki ma vagyok. Ha egyszer majd öreg leszek, a teraszon ülve, pléddel a lábam körül, talán elmesélem az unokáimnak – a saját szavaimmal, a saját bölcs, kicsit kacér mosolyommal –, hogy volt egy korszak, amikor ilyen volt az életem. És talán pont ez tanított meg arra, hogyan legyek az a nő, akivé végül váltam.

Tiszta Lap

Sokáig azt hittem, készen vagyok: terápiák, önismeret, fejlődés. Aztán mégis újra szembetaláltam magam ugyanazokkal a körökkel. Közben lassan megértettem valamit: nem a szeretetem volt sok. Csak a másiknak nem volt még elég biztonsága, eszköze vagy segítsége ahhoz, hogy akkor is maradni tudjon, amikor közelebb kerültem. Most már látom, milyen könnyű félrehallani egy kapcsolati próbálkozást. Én azt éltem meg, hogy amit közös építésnek szántam, azt a másik számonkérésnek érezte. És ezt nem rosszindulatból – egyszerűen így működött benne a védekezés. Azt is felismertem, hogy ebben nem én vagyok a megoldás. A maradást, a felelősséget, a biztonságos kötődést mindenkinek magának kell megtanulnia. Lehet, hogy nekem is volt még dolgom, és lehet, hogy neki is lett volna, ha egyszer segítséget kap hozzá. Ma már nem hibáztatom magam, és őt sem. Csak két ember voltunk, akik más ponton tartottak a tanulásban.

Fanni Németh

Érdekes az, amikor bekapcsol az "automata" valakinél, aki már évek óta önismereti úton van. Pont mostanában történt meg, hogy így jártam. Életem egy olyan szakaszában vagyok, ami teljesen új számomra, ebből kifolyólag eluralkodott a káosz. Bennem, és körülöttem is. Kielemeztem és tudatosítottam az okokat, a lehetséges miérteket, és a tudatom felujjongott: hiszen én ezt tudom, én ismerem magamat ennyire, vannak eszközeim is. No igen, tényleg. Csak a zsigeri, belső vágyak is beszéltek: de én akkor is azt akarom. Azt, ami eddig megnyugtatott a káoszban. Azt, amit ismerek, és mint a gyereknek a rongyi, hozzásimulva automatikusan bekapcsol a biztonság érzet. A reakcióim csiszolódtak, de a belsőmnek valahogy hosszabb idő az, mire utoléri a fejemet...

Tamás

Különélő szülőként legnagyobb vágyam, hogy minél többet a kislányommal lehessek. Ennek ellenére 3,5 év után nem tudom tovább ráerőltetni magam a lányomra. Meg kell várnom, meg kell engednem, hogy Ő is akarjon velem lenni. Ez az életem eddigi legnagyobb probatétele!