Tapasztalatok

Kata S.

Isten-kapcsolatra gondolok, csak ilyen címkét nem találtam. Olyat sem, hogy HIT. Talán ez írná le legjobban a témámat. Szerencsés vagyok, mert hittel születtem, még mielőtt tudtam volna, hogy léteznek vallások, egyházak. Mindig is tudtam, hogy van nálunk nagyobb rendezőerő. Sosem kellett azon gondolkodnom, hogy van-e - az ateizmus fogalmát nem is értettem. Szóval szerencsés vagyok. Beszélgettem nemrég egy református lelkésszel, értette. Ő is így született, azt mondta. Általános iskolában keresésben voltam, vágytam az Isten-kapcsolat erősítését. Magam mentem hittanra, keresztelkedtem és konfirmáltam. Gimnázium, egyetem alatt, fiatal felnőttként nem kerestem. Nem ezt kerestem. Jött 15 év masszív apiritualitás. Biztos voltam, benne, hogy ez kísér majd életem végéig, mert végtelen a fejlődési lehetőség. És tényleg annyira sokmindenben segített a csoport és a vezető, akikhez jártam. Aztán egyszer csak elhallgatott ez a vágy. Egyszerűen csak elhallgatott. Csend lett. Nem bántam. Jött egy kapcsolat, a vége felé ő kezdett épp belekúszni a spiritualitásba. Sok egyéb miatt és többek közt emiatt is, vége lett. Ő valamit épphogy elkezdett, amin én biztosan túl voltam. És aztán jött a zsidóságom. Intenzív kíváncsiság, csoport találás, sőt, egy design márka alapítása, ami ennek a fajta Isten-kapcsolat erősítésnek, Isten felé való közelítésnek a gyermeke. Aztán egyszercsak óvatosan belém hasított - akármilyen anomália is, de pont így volt -, hogy hol van Jézus? Minden klassz a csoportban és a közegben, csak épp ő hiányzik. Én kíváncsi vagyok rá, nem ér, hogy eltakarják a szemüket és nem néznek rá. Ekkor jött a református közösség, amiről már írtam a templomos kihívásban. Nem életem közössége, de kellenek hetente, naponta a gondolatok vele. Jézussal. Nehéz, hogy szeretném az időm minden pillanatában és ez még nagyon távol van.. Szeretném a hétköznapjaimban. Sokat, nagyon sokat adnak a Reggeli Merengések videók. Egyelőre itt tartok, a többi "csak" vízió.

Berni

Több, mint 4 éves vezetői munkakör lelkileg kimerített. Valószínű, nem ismertem fel a rám negatívan ható belső programjaimat, s így nem is tudtam megfelelően kezelni. Mindenesetre az ELFOGADÁS mindig lelki segítséget ad. Elfogadni, hogy a lélek mutatja a helyes utat, még akkor is, ha kilátástalan. S HINNI az életben, s abban, hogy minden fejleszt, s a fejlődéssel minőségibb, könnyedebb életben lehet részünk. Tehát, csak előre. Nekünk semmit nem kell kiagyalni, az érzés a lélek irányít a helyes utunkra…. Én a lelkemre hallgatva az ismeretlent választottam, s imádom. Meggyőződésem, hogy azt tovább folytatva belebetegedtem volna.

Napsugár

Amikor először meghúztam lélekben a határaimat, elkezdett megváltozni MINDEN.. A környezetemben élő idegesítő, mindenbe belemagyarázó és okoskodó, sokszor lehúzó családtagok, emberek... (Ugye neked is ismerős az ilyen?!) Egyszerűen mintha kicserélték volna őket! Kevesebbszer zaklattak, nagyobb örömmel, nyitottsággal fogadták az új ötleteimet, elkezdtek adni a szavamra, kikérték a véleményem, jókat beszélgettek velem, önálló FELNŐTT-ként kezdtek kezelni... Fontos, hogy nem az volt a lényeg hogy kimondjam, kikérjem magamnak, vitatkozzak velük...hanem hogy belül meghozzak magabiztosan, bátran egy döntést: Idáig, és ne tovább. Egyébként onnan tudom hogy kibillentem, hogy rögtön megérzik a kételyeim... és elkezdenek bombázni, próbálkoznak sokmindennel: manipuláció, agresszív ötletzápor, kéretlen tanács, rémisztgetés ... Ilyenkor mindig visszavonulok, hogy újra megtaláljam az egyensúlyt. Hisz csak én tudom, mi a jó nekem.

Apró Andi

HR területen dolgozom közel 20 éve. Az interjúk során sokkal többször ültem a vállalati oldalon, mint az álláskereső oldalon. Így is többször kerestem már állást, mint szerettem volna. A legtanulságosabb időszak az volt, amikor úgy mondtam fel, hogy nem is volt másik munkahelyem (2024. nyarán). Ezt a nyugis időszakot egyúttal az önismeretem fejlesztésével töltöttem, (családállítás, sématerápia, coaching tanulmányok, stb.), kiolvastam és kijegyzeteltem néhány könyvet (Carol S. Dweck: Szemléletváltás és Füredi Juli: Csúcsragadozók c. könyve óriási hatással volt rám, de hasznos volt a Hogyan legyünk vezetők c. könyv a hvg The School of Life sorozatából). Persze közben munkát kerestem. A szokásos profession.hu, LinkedIn pályázatok nem működtek, mint utóbb kiderült. Fél év alatt Kb. 50(!) helyre adtam be úgy, hogy mindenhol testre szabtam a kísérő levelem (mi tetszik abban a cégben, hogy tudnám ott elképzelni magam), néhol a CV-mben is a releváns területet domborítottam ki. A statisztika: kb. 50 pályázat (ebből igazán kb. 10 tetszett), 3 helyre hívtak be személyesen, abból kettőre felvettek. A legnehezebb az volt, hogy tartsam magamban a hitet, hogy igen, a világnak szüksége van rám és valahol egy munkahely rám vár. Az segített, amikor emlékeztettem magam, hogy milyen eredményeket értem el és hogy miért szerettek velem dolgozni a munkatársak. És én miért szerettem velük dolgozni. A főnökeim meg olyan voltak, amilyenek, és igyekeztem levonni a tanulságot a velük való együttműködésből. Volt, ahol túl sokáig maradtam, volt ahonnan túl korán eljöttem. Ezek is hasznosak voltak, még ha sokáig fájtak is. Summa summárum, a tanulság az, hogy felesleges beadni olyan helyre a pályázatot, ami már az elején sem tetszik (persze, nekem is kellett már a munka). Valahol tudják, érzik, hogy mégsem én vagyok az igazi, vagy a telefonos interjún kiderül, hogy mégsem tetszünk egymásnak. Bármennyire nehéz, ki kell várni azt a pár lehetőséget, ami tényleg nekünk szól. Addig meg tartani magunkban a lelket. Ja, és még egy: barátokat, ismerősöket bevonni, megszólítani,mert sok állás ki sem kerül az internetre, betöltik ismerőssel vagy fejvadásszal. Végül engem is egy ismerősöm (fejvadász) helyezett el az egyik megbízójához. Mondhatnám, hogy felesleges volt az 50 pályázat és a sok idegeskedés, de nem igaz. Az energiát beletettem, megdolgoztam érte, és végül összejött. Így vagy úgy, de jóra fordult minden :) Szívesen megosztom a tapasztalatom mind HR-esként, mind álláskeresőként.

Toth Ibolya

Anya lánya kapcsolat. „ A Pénz” Édesanyám és én kapcsolat – napról napra engedem el kezét látva, hogy értelmetlen, nyugszom bele, mindent megtettem amit csak tudtam, tudok érte állapot a MOST állapotom. Napi beszélgetésünk témája” A Pénz”. Azt mondja nincs pénze. Édesapám lassan 1 éve hogy meghalt. Édesanyám mellette bilincsben tartva élt 58 évet. A halál választotta el őket. Anyu egy nap megkérdezte tőlem joga van neki élni? Te mit válaszolsz magadnak. Mondtam neki . Azt hogy igen, akkor tedd azt. Mondtam. Rájött hogy szabad neki élni, szabad lehet. Végre szabad. De nincs pénze hozzá, állapotban van. Maga megteremteni nem képes rá ,inkább a számlákat nem fizeti, de amit akar megvesz. Mondja. Szerény nyugdíja van amely nem elég. Soha nem is volt elég. De kinek elég. Szüleimet, most már csak édesanyámat lassan 2o éve segítem anyagilag hónapról hónapra. De még mindig nem elég. Én lázadok először reakció, majd engedek és végül elengedem, hogy a pénz amit küldök egy feneketlen kútba megy. Látom magam a tükörben amit teszek vagy nem teszek semmi értelme, tudom, tapasztalom, tehetetlen érzés fog el. Lázadok, sírok, őrjöngök. A férfi tart, támaszt, segít, ott van mellettem, mosolyt csal arcomra. Mondja : Most nekünk a pénzünk ide megy egy feneketlen, értelmetlen kútba. A másik ember máshova költ mi ide a feneketlen kútba öntjük pénzünk. Meg nyugszom , majd újból lázadok,sírok folyamat folytatódik még eljött a nap : Menj PÉNZ ahova menned kell : se pénzel , se pénz nélkül , Ibi sehogy nem tudsz már édesanyádon segíteni. Értelmetlen ,belefáradtam, nem akarom tovább érzés van bennem. Mint mikor egy ember harcol egy sárkánnyal, bármit tesz nem tudja legyőzni. A sárkány még erősebb ha támadok ,erőt kap. Ahogy jobban "engedek" annál erőtlenebb a sárkány, s majd csak úgy el is tűnik állapotba érkezek Most meg.

Kabai Barbara

Kiskoromban utáltam sportolni, mindig csak kényszerből jártam edzésre, még a tesiórákat is utáltam, a tanárt is.. mindent, ami ezzel járt. Mindig mozogtam valamit, de inkább csak azért, mert mindenki más is, vagy csak azért, hogy megfeleljek a világnak. Ez valahol 10 éve kezdett el megváltozni, és ha őszinte akarok lenni, akkor összefüggött az önismereti utammal. Ahogy kezdtem egyre jobban megszeretni magamat, úgy egyre inkább figyeltem a testemre is. És ez valahogy párhuzamosan változott bennem. Érdekes, hogy minden az önismeretből indult, és azzal, hogy foglalkoztam a lelkemmel.. Tavaly már a lelkemmel is besokalltam, az elmúlt években annyi könyvet olvastam, podcastet hallgattam, terápiára jártam, önismereti csoportban, családállításon, pszichodrámán, önfejlesztésen, tréningeken stb. hogy úgy döntöttem, hogy abbahagyom, legalább egy időre. Teljesen besokalltam... (persze az önismeret a világom része, így soha nem tudnám teljesen elengedni) A lényeg, hogy idén úgy döntöttem, hogy a testemmel foglalkozom, és arra fókuszálok. A standard heti 3-4 edzésem mellett (TRX, cross training, spinning stb) el kezdtem boxolni és balettozni is, mindkettőt imádom csinálni. És ráadásul most még személyi edzőhöz is járok. Jelenleg tehát imádok sportolni. Egyre jobban érzem magam a bőrömben, egyre elégedettebb vagyok, és egyre pozitívabb visszajelzéseket kapok az edzőimtől is. Ez a sok pozitivitás pedig nyilván visszahat a lelkemre. Hiszem, hogy test és lélek együtt mozog, legalábbis az én világomban mindenképp. Ha jól vagyok, akkor lelkileg és testileg is jól vagyok, és folyamatosan egymást erősítik.. Ha viszont rosszul, akkor a lélek jelez a testnek, vagy pont fordítva, a test a léleknek...

Magdi

30-as éveimben kezdtem el intenzívebben mozogni (szinte csak otthoni edzések) és odafigyelni arra, hogy a testem még sokáig egészségben vigyen az úton. Azt hiszem a kitartásnak, a fegyelemnek köszönhetően most 45 évesen mondhatom, hogy bomba formában érzem magam. Nagyon szeretem, hogy sok 40 feletti nőt (pasikat is) tudok motiválni (ezt a visszajelzést kapom) és inspirálni arra, hogy még nem kell bedobni a törölközőt…és próbálok segíteni nekik, ahol tudok.

Faragó Tímea

Minták... Érdekes fogalom ez. Mindenki kap valamilyet, ami pont olyan, amire valójában szüksége van. Persze, ezt utólag könnyű így látni és értelmezni. Ma már el sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha nem tettem volna meg, ha nem léptem volna meg, ha nem léptem volna tovább abból az élethelyzetből, amiben már relatíve egy komoly betegséggel is küzdöttem, de annyira visszatartottak azok a gondolatok, miszerint nekem mindennel elégedettnek kellene lennem, sőt meg voltam győződve arról, hogy én ezerszer jobb párkapcsolatban élek, mint egykor a szüleim. Látszólag minden nagyon is klappolt nálunk. Tehetős, nagyon intelligens, szinte zseni aggyal rendelkező párom volt. Igazából oda voltam érte, nagyon szerettem őt. Teljes egzisztenciális biztonságban éltünk, sőt olykor mi segítettünk a családtagoknak is anyagilag. Abban a hitben éltem - egy ideig -, hogy megtaláltam a leendő férjemet. És tényleg ezt hittem! Mégsem lett belőle évekig még leánykérés sem. De valahol éreztem, hogy erre nem fog sor kerülni.... Barátok vagy inkább "testvérek" voltunk mi akkor. És mondta is ezt nekem, egy idő után, amikor nem működtünk együtt, mint férfi és nő. Mégsem akartam ezt elfogadni. Mert annyira vágytam arra, hogy mi egy valódi család legyünk! Hiszen erre vágytam már nagyon fiatal lánykoromban is. De akkor nem jött össze. Hát most tuti jó lesz! Hittem én... De amikor éjjel mellette fekve hallottam, amint a szomszéd lakásban férfi és nő élvezi egymást, akkor egyre jobban kínzott már az elfojtás, amit belül megéltem nőként. Szörnyű volt! És eljött egy pont, amikor már egyszerűen nem láttam más megoldást, és zokogva, de léptem. Végre. Leléptem. Az ismeretlenbe, a félelmetesbe, de valami másba! És ez volt akkor a lényeg! Új otthonom lett. És megnyugodtam. Egyedül. Magamban. Egy új, izgalmas, számomra és mások számára is kalandos élet kezdődött ott el.

Bábel Andrea

Helyem elfoglalása... Sok tapasztaláson vagyok túl, hogy azt mondhassam, hogy a helyemen vagyok. Az élet minden területén. Bizonyos szempontból elfoglaltam a helyem a hivatásomban, az anyaságomban, a nőiségemben. Még sem tudom azt mondani, hogy kész vagyok, elfoglaltam az engem megillető helyet. Elbizakodottnak tartanám magam. (Volt, amikor azt mondtam. Amikor még nem tudtam, hogy milyen keveset tudok. :)))) Szerintem, ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, elfoglaltam, megértem a pozícióra, akkor megállítom a változásom lehetőségét. Mit értek ezalatt: Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint terapeuta, akkor nem tanulok, nem képzem magam tovább, minek, hiszen a helyemen vagyok. Viszont a világunk folyamatosan változik. Másként foglalkozom a hozzám forduló emberekkel, mint akár 5 évvel ezelőtt. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint anya, akkor elbizakodott lehetek, hogy mindent jól csinálok és nem nézek a mélyére a cselekedeteimnek. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint nő, azzal becsapom magam, hiszen a női minőségnek még annyi aspektusa, mélysége van, amit felfedezhetek. A párkapcsolatban meg végkép nem érzem, hogy a helyemen lennék, hiszen most nincs párkapcsolatom. Elméletben tudom, hogy hogyan működhet jól a párkapcsolat, de másoknak is azt szoktam mondani, hogy az nem tudás, az csak egy elképzelés, tehát abban egyáltalán nem mondhatom, hogy elfoglaltam a helyem. A Théta Healing tanulmányaim során találkoztam azzal, hogy jogom van itt lenni a földön. Döbbenet volt számomra, amikor megmutatkozott, hogy nem hiszem, hogy helyem van a földön. Ez azóta már rendben van bennem. Erre mondhatom, hogy a helyemen vagyok, elfoglalom a helyem, mint ember. Viszont az életterületeimen úgy gondolom, hogy a helyem elfoglalása, csak időszakos. Megélem a jutalmát annak, ahol éppen vagyok és újra keresem a helyem egy magasabb tudatszinten. Így mindig a helyemen vagyok és sosem vagyok a helyemen. Az élet paradoxonja.

Marina dr. Varga

Az életünk a kapcsolatokról szól, kapcsolatokból áll. Az élet kapcsolódás, ha úgy tetszik. A kapcsolódás vélt hiánya is a kapcsolatról szól. Ha mással nem, hát önmagammal, vagy valaki nálamnál nagyobbal. A jóga is kapcsolódás. A jó Iga, Ige. Kapcsolataink válsága a világhoz való hozzáállásunkat tükrözi. Tapasztalatom szerint, ami segített, az az odafordulás és a határok. Még akkor is, ha már egy letűnt világom kapcsolatába kapaszkodtam. Az odafordulás és a határok segítettek. A továbblépésben is. Mert az odafordulás és a határok megértéshez vezetnek. Feloldozáshoz. Kényes egyensúly ez a határok és a szolgálat között. Úgy tapasztalom, ez a tánc lökdös végig az úton a fal mellett. A sziklás fal mellett (szaturnuszi analógia?), ami ledörzsöli rólunk a felesleget.