Tapasztalatok

Orsolya Demeter

Az ismerkedés eddigi életem során csak spontán ment. Soha nem erőltetve, vagy ráfeszülve. Mindig szembe jött, ott vásárolt, ott tanult, ott dolgozott, arra sétált... Beszélgettünk, megkedvelt, megkedveltem, és magától kialakult minden. Úgy vágynék erre... De valahogy most nem jön szembe senki. Lehet én vagyok az oka és a kissé még sérült, bezárkózott önmagam. Az is lehet, hogy a korom. Nem vagyok már fiatal, sokszor érzem magam láthatatlannak. A társkeresőn eddig egy napot bírtam eltölteni, nem jó élményekkel töröltem magam... A fényképeim csak a külsőt mutatják, azt aki én vagyok, szerintem egy fotó alapján nem lehet megítélni... Bár a szem a lélek tükre... Szóval hiszek a spontán dolgokban, hiszek a sorsszerű véletlenekben, amikről utólag mindig kiderül, hogy soha nem véletlen volt.. Hogy a másik okkal volt ott, akkor .. és okkal találkoztunk mi ketten.

Erika Balogh

Sokáig nem értettem hogy mit jelent az egy év gyászidő, miért pont ennyi és miért nem több vagy kevesebb. Mi dönti el, hogy ennek ennyinek kell lennie? A férjem 7 és fél év küzdelem után elment, a betegség minden téren rombolt. Kapcsolatok, emberek, barátságok anyagiak, vagyis a szó szoros értelmében a nullára vitte az életemet. Mindig annak nehéz aki itt marad, és a népi bölcsesség nem téved. Most itt vagyok egyedül, keresem az utam önmagamhoz, másokhoz de tétova vagyok és ügyetlen. Az évek vasmarokkal szakítottak le belőlem darabokat, így a hatvanon túl szinte minden irreálisnak tűnik. Persze jönnek a jó tanácsok, de ebből mennyi a valós tapasztalat, és mennyi az olvasott vagy hallott "bölcsesség"? Az idő nem gyógyít csak tompítja az élét a fájdalomnak, nem akarok hamis mondatokat mondani, olyan nincs hogy a nap 24 órájában minden spiri meg happy, nem ilyen nincs. És nincs csak fekete szemüveg amin keresztül minden sötét, hanem az érzelmek hullámzóan dobálnak naponta. Persze igyekszem nagyon, de pont a mai napon ért egy nagy felismerés, ami szó szerint megint atomokra robbantotta a nehezen összetákolt életemet. A nagynéném 300 km-re lévő kórházba került, és rádöbbentem hogy ő volt a kapocs a külvilág felé, és most ő sincs itt. Most szorított sarokba igazán a magány, és ez hozta ki belőlem ezt az írást. Hogy igenis fel kell készülni arra, hogy mi lesz azután ha valaki egyedül marad. Ez nem tiszteletlenség az elmenő felé, nem hálátlanság, hanem a túlélés egyik fontos sarokköve. Mert nem csak az eltávozott érdemel odafigyelést és méltó búcsúzást, de aki itt marad annak is szüksége van érzésekre és kinyújtott kézre. És ez a legtöbb esetben nincs. Egy messze nagyvárosban - nem írom a nevét mert nem ez a fontos - néhány egyetemista rájött hogy egy nagyvárosban sok a magányos ember. Öreg, fiatal, kövér, sovány, de valamiért egyedül van. Egy helyiséget kibéreltek - adományokból - lomtalanításból szereztek székeket, asztalokat és kinyitották az ajtót mondván: Mindenki jöjjön aki egyedül van. És jöttek és jöttek. Bárki leülhet bárkivel beszélgetni aki szimpatikus neki, de hozzá is odamennek akiknek ő az, és így születnek barátságok, kapcsolatok vagy csak beszélgetnek egy jót. jelképes adományt szoktak adni, hogy mindig legyen az asztalon süti, pogácsa vagy üdítő. És működik. Mert ha nem figyelünk egymásra akkor tényleg nagy baj van. És hogy én hogy vagyok, és hol tartok?Hát itt. Egyedül és szomorúan. De igyekszem.

Vass György

Idén tavasszal abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy 20 év munkaviszony után felmondott a külföldi munkáltatóm. Ennek következtében megoldódott a régóta halogatott munkahelyváltás problémája is, valamint a törvény szerint járó végkielégítés kapcsán nagyjából egy év fizetett szabadságra lettem bocsátva. Ez az idő elegendő arra, hogy ne kelljen azonnal munka után néznem, és kipróbálhassam magam az élet más területén is, mint ahol eddig dolgoztam. Felmondásom óta dolgoztam már lovas oktatóként, túravezetőként, és külföldi utazáson idegenvezetőként, az előbbi kettőt képesítéssel, az utóbbit amatőr szinten. Az utazásra elsősorban személyes ismerősöket, barátokat hívtam meg. Mindhárom munkakörben megtaláltam magam, pozitív visszajelzéseket kaptam a munkámmal kapcsolatban, és szerény, de nem elhanyagolható jövedelemben is részesültem. Nekem mindig gondot okozott korábban egy olyan munkahelyről továbblépni, ahol karriert, sikereket értem el, de most nagyon hálás vagyok érte az életnek, hogy ezt lehetővé tette.

Zsuzsanna Vadász

Nagyon kevés olyan emberrel találkozom, akinek a fókusza a saját életén van. Aki nap, mint nap azon fáradozik, hogy önmagát, mint működő rendszert megértse, az erőforrásait felismerje és jól kihasználja, aki a gyengeségeit elfogadja és igyekszik meghaladni azokat. Mindenhol máshol szívesebben van a fókuszunk, mint önmagunkon. Dönthetünk úgy, hogy befelé nézünk, és megfigyelhetjük önmagunkat. A saját testünket, a saját érzéseinket és a saját gondolatainkat. Szerintem ez a legnehezebb. Tapasztalatom szerint mindenki ezt hagyja a legvégére. Még a legelszántabb keresők is. Meglepő, de igaz, hogy sokkal könnyebb magunkra fókuszálni, ha valamilyen szélsőséges helyzetbe kerülünk: halálközeli élmény, baleset, betegség, nagy veszteség azok a mérföldkövek, amikor elviselhetetlenné válik a régi működés és megkerülhetetlenné válik, hogy észre vegyük ezt és valamit kezdjünk a test és lélek fájdalmával. Akkor kezdünk magunkra is figyelni, amikor már senki és semmi más nem tud segíteni rajtunk. Sokan azt gondoljuk, hogy jól ismerjük a testünket és önmagunkat, hogy tudjuk hogyan működünk. Pedig gyakran nincs hatalmunk afölött, hogy mi történik velünk, amikor a testünkben megjelenő érzések és érzelmek irányítanak bennünket. Az érzelmeink pedig meghatározzák a gondolatainkat és a cselekedeteink irányát. Amikor fájdalmat, félelmet, szorongást érzünk, rögtön beszűkül a tudatunk, s védekező vagy támadó állásba helyezkedünk. Nem számít, hogy ott, abban a helyzetben mennyire valóságos az a félelem vagy szorongás. Az érzés eluralkodik rajtunk és mi mindig újból és újból automata üzemmódban, ugyanazon érzések mentén, ugyanolyan gondolatokat generálunk a fejünkben, és ugyanolyan döntéseket hozunk. Újra és újra hasonló élethelyzetekben találjuk emiatt magunkat. Évek óta szenvedélyesen keresem és gyakorlom azokat a gyakorlati útmutatókat, melyek segítenek engem és a hozzámfordulókat az érzéseik és érzelmeik működésének világában eligazodni.

Anna Keresztes

..És megtettem. Elváltam. Az akkor 1 és 3,5 éves kislányommal. Nagyon szépen hoztam a mintákat 29 éves koromig...megvolt a jó apa, a szerető férj, a társ...a baj az volt, hogy inkább "játszó"társ..."testvér". 9 év...felemésztett. Azt hittem fel kell adnom magam, hogy kell a kompromisszum a gyerekek miatt. Boldogtalan voltam és kezdtem belebetegedni. Főleg a gyerekek után...aztán léptem. Ennek már 5 éve...és nem bántam meg. Szeretem a volt férjemet, a gyermekeink Édesapját. A mai napig nagyon szoros a kötelék közöttünk, segítjük egymást. De az egy kalitka volt nekem. Benne voltam egy kalitkában, illetőleg a minták által meghatározott, tudattalan énem volt ott...ezért volt a boldogtalanság, magány...

Andrea Rácz

Volt hogy felháborított, mikor szeretői viszonyokról hallottam. Persze ahogy lenni szokott, az élet megtapasztaltatta velem, milyen is az. Voltam függetlenként nős férfi szeretője és házasként is belekrültem egy ilyen kapcsolatba. Végül engem csaltak meg. Egyik sem könnyű szerep, de teljesen életszerű. Ma már tudom, bárkivel előfordulhat bármelyik szereposztás. És valójában senki sem "bűnös". Mert az élet ilyen. Életszerű. És időszerű. Szívesen elmondom a tapasztalataimat, ha kiváncsi vagy rá.

Hajnalka Feher

A gyermekem már lassan felnőtt, de tisztán emlékszem a szüléstől az érettségiig tartó út minden kihívására. Egy dolog vezérelt végig: azt szerettem volna, hogy boldog ember legyen. Ez nem mindig volt könnyű, de a szeretet és a támogatás minden helyzetben irányt mutatott. Ha úgy érzed, jó lenne megbeszélni konkrét helyzeteket, én itt vagyok.

Anita Weiss

Nagyon szivesen segítek anyukáknak akik a gyerekvállalás sikertelenségeivel küzdenek. 2 lélek elvesztése után úgy gondolom, hogy a környezetemben lévő nehézségekkel küzdő kismamáknak is segítettem. Nagyon sokmindent átértékeltem amikor a halállal szembetalálkoztam a kisbabáim által.

Attila Takács

Az önbizalom és a létre való jogosultság teljes hiányában éltem gyerekkoromban. Mivel árván nőttem fel gyerekként, nem volt egy erős és biztos hátteret nyújtó apa, akire felnézhettem volna, vagy egy feltétel nélkül szerető anya, aki megvígasztalt volna. Így nem volt egyszerűen alapja a világgal való kapcsolódásomnak sem. Sokat voltam magányos, elveszettnek éreztem magam. Nagyon sokáig nem volt erőm/önbizalmam ismerkedni. Küzdöttem a közeledéssel, féltem, hogy fájni fog, hiszen ezt tanulta meg a néhány éves énem.. Nagyon sok terápia, családállítások, támogató baráti kör kiépítése és felszínes kapcsolódások leépítése segített egy nagyon gyorsan javuló trendhez, amiben vagyok.

Brigitta Fessel

Meleg vagyok... A születésnapomon a fiam fennmaradt velem, miután már mindenki elment aludni. Pár nappal voltunk az ő 14 éves születésnapja előtt. ... meleg vagyok... mondta... tudom... mondtam én... tudtam, hogy te tudod, azért mondom most el neked. Sejtettem, biztos nem lehettem benne. Reménykedtem, hogy mégsem. Nem kívántam a fiamnak ilyen nehéz utat. Azóta eltelt 9 év. 15 évesen felvállalta az iskolájában is. Ezzel indult egy látszólag könnyű, majd egy brutálisan nehéz időszak az életében, ehhez illő pánikrohamokkal tarkítva, majd a Coviddal súlyosbítva. Elfogadó családban nőttem fel, elfogadó, minden másság iránt toleráns emberként, újra kellett dimenzionálnom magamban az elfogadásom igazságtartalmát. Hallgattam a fiamat, aki tanított, miközben butaságokat kérdeztem. ...mert nem ismerjük ezt a világot és ennek sokszínűségét. Egy ideje részt veszek egy FeelFree közösségben, ahol a fiatalokkal beszélgetek az ANYA nézőpontjáról. A fiam pár hete csatlakozott ehhez a csoporthoz. Ha hasonló cipőben jársz... itt vagyok ...beszálgessünk.