Őszintének lenni könnyebb, mint évekig keresgélni, ki hol és mivel rontotta el. A napokban részt vettem a férfikör beszélgetésen. 9 férfi, akik arról beszéltek, hogy most mi az az érzés ami bennük van, mi foglalkoztatja őket. Minden megszólalás után volt lehetőség kérdezni, vagy saját tapasztalatot megosztani, amennyiben úgy érzem hogy tudok kapcsolódni ahhoz amit mondtak. Egymás után beszéltek arról, hogy volt aki a bátyjával nem tudott dűlőre jutni, volt aki sok-sok próbálkozás után az összes családtagjával megszakította a kapcsolatot, és olyan is, aki nem értette miért keresik őt az ismerősei, mikor ő nem feltétlenül keresi az ő társaságukat. Ahogy hallgattam őket sorban, azt éreztem, hogy egyik mondandójához sem tudok kapcsolódni. Aztán rájöttem, hogy mennyire hálás vagyok, hogy az én életemben nincsenek ilyen kapcsolatok, és közben azon gondolkoztam, hogy mi a különbség nálam. Aztán rájöttem, és amikor már szinte mindenki elmondta a magáért, együttesen reflektáltam mindegyikre. Rájöttem, hogy a rokoni és főleg a baráti, de akár az üzleti kapcsolataimban minden egyes kommunikáció során, ha bármilyen kellemetlen helyzetet érzek, amint sikerül beazonosítanom magamban, ott és akkor beszélek róla. Mert ha nem teszem, és elviszem magammal, akkor napokig emésztgetném, és lehet hogy nem lesz következő alkalom, hogy tisztázzuk, vagy a következő alkalomra már az előző eset is rányomja a bélyegét. Ugrasszuk ki a nyulat a bokorból, és amíg nem derül ki, hogy mi a probléma valódi oka, addig nem hagyom magam. Őszintén elmondom, hogy ez mit váltott ki belőlem, miért érzem rosszul magam benne, és akkor vagyok a legboldogabb, ha azt látom a másikon hogy végre ő is elmondhatja, hogy mi feszíti, és nem kell tovább jópofiznia, terelnie, szerepeket futtatnia. Ilyenkor egy csapásra leegyszerűsödik a kommunikáció, nincsenek fölösleges körök. Eleinte odafigyelés kellett, hogy felismerjem és meg tudjam fogalmazni ami bánt, majd pedig bátorság, hogy őszintén el merjem mondani. Legrosszabb esetben megsértődik, de ha nem beszélem meg vele, akkor is ez történne. Legjobb esetben meg megtanuljuk mindketten, mennyit ér az őszinteség.
Az ebbéli tapasztalatom rövid, de hátha már a leírásával segíthetek valakinek. Évekig küzdöttem a pályaválasztás nehézségeivel. Rengeteg dolgot kipróbáltam, de egyikben sem éreztem magam igazán teljesnek, önmagamnak. Talán az előző munkahelyem volt a valaha volt legrosszabb választásom. Viszont kényelmes volt, langyos, meleg, biztonságos, mind anyagilag, mind kiszámíthatóságában. Innen volt a legnehezebb szabadulnom, hiába utáltam az egész ottani rendszert. Majd 35 évesen rheumatoid arthritist diagnosztizáltak nálam. Rettenetesen megijedtem, addigra már nagyon fájtak a talpaim, a derekam. Rövidre zárva a sztorit. Felmondtam. Az autoimmun betegségnek címkézett valami pedig nyom nélkül eltűnt. Meg voltam rekedve egy számomra méltatlan helyzetben. Utáltam, de nem tudtam lépni. Nem tudtam, merre tovább, hogyan, hova. A szervezetem lekövette a "mozdulatlanságot", megrekedtséget. Minden reggel fájt "felkelnem" és bemennem az utált munkahelyre, a lábam sem tudott fájdalom nélkül "lépni" hát. Aztán egycsapásra elmúlt minden tünet. Már akkor, amikor eldöntöttem, hogy felmondok. Ne várd meg a diagnózist! <3
Viszonylag hamar ébredtem a minták által meghatározott életből. Annál tovább tartott Amazon/Istennő korszakom. Nem voltam rest bármit és mindent is kipróbálni. Aki kellett, azt megszereztem, az ujjaim köré csavartam, hazavittem. Bármilyen nemzet "gyermekét". Miközben valójában mindig is a szerelmet, az igaz társat kerestem. Benéztem érte minden bokorba. Kipróbáltam valamennyi férfitípust. Sorban ettem őket reggelire. Persze volt, aki rajtam fogott ki. 30 évesen aztán erősen traumatizált az egyik nagyszabású kaland. Néztem magam kívülről és borzasztó volt a látvány. Akkor ott megfogadtam, hogy ennek vége. Sem gyenge hódolókra nincs többé szükségem, sem a szekszi, érzelmileg elérhetetlen vadkanokra. Megcsömörlöttem. Meghalt és egyben megszületett bennem ott és akkor valami. Egy életre jóllaktam a pasikkal. Nem volt több kaland. Rá pár hónapra megismertem a Társam.
4 éve váltam el, én kezdeményeztem. Az utolsó két évünk nem volt szép. És bár sok mindenre rájöttem az alatt a két év alatt azt is tudom hogy én ugyan úgy vétkes voltam a dolgokban mint a másik fél. Rájöttem hogy a szeretetért nagyon megalkudtam. Ezt a gyerekkoromból jövő traumák miatt tettem. És bár nagyon szerettem a volt férjem a kapcsolatunk első 10 évében, nagyon sok dologra ez miatt nem került fény. Próbáltam eltusolni hogy ő nem olyan, pedig utólag rájöttem hogy bele sem kellett volna mennem a kapcsolatba. Az előre tekintésemet sokban segíti az önismeret, aminek rögös útjait már 7-8 éve járom. Sok féle technikát már kipróbáltam, van amit évek óta csinálok és az a családállítás. Ha érdekel a téma szívesen mesélek róla. Engem egy barátnőm hívott el először és minél jobban beleástam magam a témába annál több dolog jött fel és jöttem rá önmagam hibáira.
Imádtam a nagymamám! Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a nagymamámmal, aki mindig feltétel nélkül szeretett engem és a testvérem. Az ő szeretete volt az, ami mindig melegséggel töltött el, és biztonságot adott. Ahogy teltek az évek, egyre betegebb lett, és végül egy baleset következtében eltörte a lábát. Egy otthonba került, és nem sokkal később elhunyt. Amikor meghalt, úgy éreztem, mintha az egész világom összeomlott volna. Egy rendkívül fontos és szeretett személy távozott el az életemből. Az évek során folyamatosan gyötört a bűntudat, hogy nem tettem eleget érte, hogy több időt tölthettem volna vele, hiszen ő mindig mindent megtett értem. Hiába mondták mások, hogy a halála elkerülhetetlen volt, én mégis úgy éreztem, hogy cserben hagytam őt. Évek teltek el, mire igazán megértettem, hogy a halál az élet része, és végül el kellett fogadnom. Az elvesztése fájdalmas, de tudom, hogy meg kellett tapasztaljam mindezt és a tanulás folyamata segített, hogy végül békét találjak a szívemben. Biztos, hogy a mennyországba került!😊
Teljesítménykényszer – amikor a kihívás uralja az életet Ismered azt az érzést, amikor bármit elérsz, mégsem érzed elégnek? Amikor a pihenés bűntudattal jár, mert mindig lehetne még többet tenni? Sokáig én is így éltem. A sémáim és mintáim újra és újra olyan helyzetekbe sodortak, ahol bizonyítani akartam – magamnak, másoknak, a világnak. Aztán a húszas éveim végén észrevettem, hogy a sport és a kihívások megszállottja lettem. Meg akartam találni a határaimat, kíváncsi voltam, meddig tudok elmenni. Egy idő után viszont már nem én irányítottam az edzéseimet, hanem az edzések irányították az életemet. Végigjártam ezt az utat. Ma már nem akarok senkinek bizonyítani – és ezzel sokkal szabadabb lettem. Ha te is benne vagy ebben a spirálban, vagy úgy érzed, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt, tudd, hogy van kiút. Ha szeretnéd, megosztom Veled a tapasztalataimat.
Minták... Érdekes fogalom ez. Mindenki kap valamilyet, ami pont olyan, amire valójában szüksége van. Persze, ezt utólag könnyű így látni és értelmezni. Ma már el sem tudom képzelni, hogy mi lett volna, ha nem tettem volna meg, ha nem léptem volna meg, ha nem léptem volna tovább abból az élethelyzetből, amiben már relatíve egy komoly betegséggel is küzdöttem, de annyira visszatartottak azok a gondolatok, miszerint nekem mindennel elégedettnek kellene lennem, sőt meg voltam győződve arról, hogy én ezerszer jobb párkapcsolatban élek, mint egykor a szüleim. Látszólag minden nagyon is klappolt nálunk. Tehetős, nagyon intelligens, szinte zseni aggyal rendelkező párom volt. Igazából oda voltam érte, nagyon szerettem őt. Teljes egzisztenciális biztonságban éltünk, sőt olykor mi segítettünk a családtagoknak is anyagilag. Abban a hitben éltem - egy ideig -, hogy megtaláltam a leendő férjemet. És tényleg ezt hittem! Mégsem lett belőle évekig még leánykérés sem. De valahol éreztem, hogy erre nem fog sor kerülni.... Barátok vagy inkább "testvérek" voltunk mi akkor. És mondta is ezt nekem, egy idő után, amikor nem működtünk együtt, mint férfi és nő. Mégsem akartam ezt elfogadni. Mert annyira vágytam arra, hogy mi egy valódi család legyünk! Hiszen erre vágytam már nagyon fiatal lánykoromban is. De akkor nem jött össze. Hát most tuti jó lesz! Hittem én... De amikor éjjel mellette fekve hallottam, amint a szomszéd lakásban férfi és nő élvezi egymást, akkor egyre jobban kínzott már az elfojtás, amit belül megéltem nőként. Szörnyű volt! És eljött egy pont, amikor már egyszerűen nem láttam más megoldást, és zokogva, de léptem. Végre. Leléptem. Az ismeretlenbe, a félelmetesbe, de valami másba! És ez volt akkor a lényeg! Új otthonom lett. És megnyugodtam. Egyedül. Magamban. Egy új, izgalmas, számomra és mások számára is kalandos élet kezdődött ott el.
Pályakezdő vagyok. Ez valami, ami folyamatban van az életemben. Valami, amit csinálok és meghatározó nálam. Szinte vallásos hittel járok be dolgozni. Bár Istenben nem hiszek. Tettem egy all-int a "menni és csinálni"-ra. Nem azért, mert ilyen nagyszerű vagyok, hanem mert nekem nem maradt más. Minden mást már próbáltam és belebuktam. Ez az utolsó dolog, amiben hinni tudok. Törekszem hasznos lenni, bár nem gondolom, hogy jelentőségteljes a munkám. Egy (érzelmi) Viharból jövök. Nem tudtam megoldani évekig és más sem tudott segíteni, mert nem tudtam elmondani mi a bajom. Már évek óta "megoldottam" a mentális puzzle-emet, amikor először el tudtam mondani valakinek pontosan. Ha odatettem magam valamiben, bármiben életem során egyszer egy ponton előbb-utóbb elfáradtam és jött egy Vihar. Nevezheted szorongásnak, pánikrohamnak, aminek akarod. Ez a legfélelmetesebb dolog volt, amivel valaha találkoztam. Ha ösztöni szinten reagálsz rá: menekülsz vagy harcolsz, akkor neked annyi. A menekülés az tipikusan a pornó, videojáték volt nálam, meg igazából bármi, ami tompítja a valóság érzékelésemet. A harcolás egyértelműbb, de mivel ugye eleve azért jött a vihar, mert elfáradtál, sok sanszod nincs. (Igazából ebben az esetben amúgy állandósul a vihar.) Ezt úgy képzeltem el, hogy ha van akaraterőm, akkor van erőm passzívan a háttérben elnyomni olyan múltbeli kellemetlen élményeket, amiket nem tudtam feldolgozni anno és amikor átmenetileg elfáradsz, akkor a "szörnyek" kiszabadulnak és ott vagy a Viharban. Az egyetlen mód, hogy enyhüljön, ha szembefordulsz vele, de nem azért, hogy harcolj vele. Csak besétálsz a közepére és teljesen irracionális módon leülsz valami olyasmi hozzáállással, hogy akkor tépjetek szét, itt vagyok. És szét is tépnek. De amikor elérsz egy vihar végére, a vihar "kifutja magát", akkor rájössz, hogy senki nem tépett szét, sőt erősebb vagy, mint a vihar előtt. Ahogy rendszeresen üldögélsz a vihar közepén mindig egyre rövidebb lesz a következő vihar meg gyengébb. A kezdeti több napos viharok néhány órákra zsugorodnak, majd elmaradoznak. Az egész olyan, mint egy izomláz marha kellemetlen, de annak a jele, hogy előrelépsz. Ha így kezeled, nem esel szét, ha találkozol vele. A legrosszabb az volt, hogy még a legelején azt tettem, amiről tudtam, hogy az utam és cserébe az élettől csak szorongást kaptam és azt hittem el vagyok átkozva. Vagy attól szenvedtem, hogy nem teszem a dolgom, vagy attól, hogy igen. Teljes patt. Tehetetlenség. Szégyen. Én elhátráltam félelmemben a falig mielőtt elkezdtem volna üldögélni a Vihar közepén.
Helyem elfoglalása... Sok tapasztaláson vagyok túl, hogy azt mondhassam, hogy a helyemen vagyok. Az élet minden területén. Bizonyos szempontból elfoglaltam a helyem a hivatásomban, az anyaságomban, a nőiségemben. Még sem tudom azt mondani, hogy kész vagyok, elfoglaltam az engem megillető helyet. Elbizakodottnak tartanám magam. (Volt, amikor azt mondtam. Amikor még nem tudtam, hogy milyen keveset tudok. :)))) Szerintem, ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, elfoglaltam, megértem a pozícióra, akkor megállítom a változásom lehetőségét. Mit értek ezalatt: Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint terapeuta, akkor nem tanulok, nem képzem magam tovább, minek, hiszen a helyemen vagyok. Viszont a világunk folyamatosan változik. Másként foglalkozom a hozzám forduló emberekkel, mint akár 5 évvel ezelőtt. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint anya, akkor elbizakodott lehetek, hogy mindent jól csinálok és nem nézek a mélyére a cselekedeteimnek. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint nő, azzal becsapom magam, hiszen a női minőségnek még annyi aspektusa, mélysége van, amit felfedezhetek. A párkapcsolatban meg végkép nem érzem, hogy a helyemen lennék, hiszen most nincs párkapcsolatom. Elméletben tudom, hogy hogyan működhet jól a párkapcsolat, de másoknak is azt szoktam mondani, hogy az nem tudás, az csak egy elképzelés, tehát abban egyáltalán nem mondhatom, hogy elfoglaltam a helyem. A Théta Healing tanulmányaim során találkoztam azzal, hogy jogom van itt lenni a földön. Döbbenet volt számomra, amikor megmutatkozott, hogy nem hiszem, hogy helyem van a földön. Ez azóta már rendben van bennem. Erre mondhatom, hogy a helyemen vagyok, elfoglalom a helyem, mint ember. Viszont az életterületeimen úgy gondolom, hogy a helyem elfoglalása, csak időszakos. Megélem a jutalmát annak, ahol éppen vagyok és újra keresem a helyem egy magasabb tudatszinten. Így mindig a helyemen vagyok és sosem vagyok a helyemen. Az élet paradoxonja.
Kérdezte itt valaki tőlem mailben, hogy mit írjon ki a homlokára, ha ő születő Hölgynek lenne már Társjelöltje, fárasztják az amazonok.. azt válaszoltam neki, hogy a homlokára semmit, csak szólaljon meg őszintén, kertelés nélkül in medias res, hogy mi a kihívása, és az a NŐ, aki ezért jött az életébe... ebbe rögtön beleszeret majd.. egy Nő. egyetlen NŐ lesz, akit ez megindít.. így volt ez- nálunk.. abban az egyetlen bátor, de halk mondatában eldőlt minden... olyan mélyről jövő segíteni akarás indult el azonnal bennem efelé a Férfi felé, hogy egyszerűen csillapíthatatlan, és szinte fáj, ha nem adhatok neki....mikor épp nem hagyja.. és nem hat meg semmi és senki.. sem lebeszélni nem tud róla senki, sem vissza nem tud tartani semmi és senki, még ő maga sem.. mert működik.. a segítség.. ha elfogadja.. és halad vele.. és nekem ez a boldogság