Én olyan családban nőttem, ahol a felek együtt maradtak. Olykor úgy éreztem, nem ez volt a jó döntés, hiszen olyan súrlódások voltaka szüleim között, hogy sosem éreztem, ez egy valódi, összetartó, egymást támogató kapcsolat, inkább szükség és társulás a gyerekek miatt. Tehetetlenség és beletörődés. Megígértem magamnak, hogy én ha úgy adódik, bátrabb leszek. Persze mondani könnyű. A férjem jól bánt velem, a gyereket szerette, így aztán mikor már nem bírtam tovább tagadni magam előtt, beadtuk a válókeresetet. S én megkönnyebbülve, különállón továbbra is szerettem az embert a férjemben, s a gyereket, mint közös vállalást, megosztottuk. Egyik nap ott, másik nap velem. Az óvoda éveiben ez könnyen ment, aztán az iskolaidő a tancuccok miatt ez hetente változott, vagy épp a gyerek aktuális igénye szerint. Az volt az elképzelésem, hogy kér boldog szülő, akik egymást támogatják, jobb, mint két egymás mellett elköteleződött ember. És a kettünk együttműködése jó volt. A mai napig az. Hisz lezárt kapcsolat volt közöttünk, egyikünk sem sóvárgott a másik után, nem kritizált, nem bünetett, megmaradt közöttün egymás tisztelete és egyfajta testvéri szeretet. A második gyermekem apjával viszon nagyon is viszontagságos volt az elválás. Korán ment el tőlünk, 3 hónapos volt a kicsi, és olyan nehéz volt a kapcsolat, s viharos az elválás, benne egy másik nővel, hogy teljesen ki akartam zárni az életünkből. Eleinte nem is kellett nagyon erőlködnöm, nem gyakran járt erre, építette az új életet. Büntetni akartam azzal, hogy nem érdemli meg a gyereket és túlsággal fájt látnom őt, s gondoltam, úgysem kell neki a kicsi sem, így reméltem, ki tudom az életünkből taszítani, miközben egészen őszintén mindig azt vártam, mint egy filmben, hogy majd észbe kap, hogy mégis kellünk neki. Így teltek évek, hadakozásban, próbálkozásban, érzelmi huzavonában és fájdalomban. Aztán a kicsi akkora lett, hogy megláttam rajta, mindig érzékeli, hogy állok épp az apjával érzelmileg, s Ő is úgy rezonál Rá. Ennek volt egy részem, mi még kárörvendett is, ám eléggé tudatos voltam már akkor, hogy lássam, ezzel a gyereknek ártok a legtöbbet. Ha eltiltom, eltaszítom az apjától, idővel úgyis megtalálja, s nehezebb lesz számára feldolgozni a kihagyott éveket. Nem lehetek oly önző, oly fájó és olyannyira áldozat, hogy a gyermekem igya meg a levét. Ekkor kezdődött az, hogy magamon felülkerekedve, nem elnyomva, sokkal inkább elmondva, megmutatva az érzelmeimet, adtam lehetősget a gyermekemnek az apjával és annak új kapcsolatával együtt lenni. Megéltem, milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt, igaznak lenni ahhoz, amit érzek, s mindezt nem rátenni az apa-gyerek kapcsolatra. Nem kivetíteni a véleményem és elvárni a gyerektől, hogy válasszon közöttünk. Nagyon sokat tanultam ezáltal az érzelmeim megengedéséről, a kommunikációról egy gyerekkel, és azt is megtapasztaltam, hogy mindig az én hozzáállásomtól függő reakciót váltottam ki az apából is. Azaz felelősségem volt tudatos lenni magamra, ami őszintén sokszor nagyon bosszantott. Hogy még ez a felelősség is az enyém :-) Nagyon nehéz elengedni a múlt család felfogását, hogy hogyan kellene anyának lenni meg apának, hogy a válás feladás. Nincs mintánk arra, hogyan kellene és ez bizony frusztráló volt egészen addig, míg ré nem ébredtem, hogy nem kell jól csinálnom. Nem baj, ha nem vagyok tökéletes anya. S nem baj, ha a másik nem tökéletes apa. Amit tehetek, hogy a saját igazságom mentén s figyelembe véve, hogy a másiké lehet más, mi igazodunk közösen a gyerek igényéhez, személyiségének szükségleteihez. S egyáltalán nem számít, hogy külön háztartásban élünk vagy együtt. Egy mozaikcsalád is lehet működőképes, ha odafigyelünk magunkra és egymásra.
Az önbizalom és a létre való jogosultság teljes hiányában éltem gyerekkoromban. Mivel árván nőttem fel gyerekként, nem volt egy erős és biztos hátteret nyújtó apa, akire felnézhettem volna, vagy egy feltétel nélkül szerető anya, aki megvígasztalt volna. Így nem volt egyszerűen alapja a világgal való kapcsolódásomnak sem. Sokat voltam magányos, elveszettnek éreztem magam. Nagyon sokáig nem volt erőm/önbizalmam ismerkedni. Küzdöttem a közeledéssel, féltem, hogy fájni fog, hiszen ezt tanulta meg a néhány éves énem.. Nagyon sok terápia, családállítások, támogató baráti kör kiépítése és felszínes kapcsolódások leépítése segített egy nagyon gyorsan javuló trendhez, amiben vagyok.
Felébredtem arra, hogy elköszönt. Nagymamám 93 évesen, kb 3 éve már önellátásképtelenül (és már mi sem tudtuk ellátni), feküdt egy öregek otthonában. Jártunk látogatni, és szörnyű, de tudtuk, hogy mit várunk - nem örömmel, hanem rettegve. Egy éjjel arra ébredtem fel a férjem mellett, hogy mindenemet elönti egy megmagyarázhatatlan, szeretetteli boldogsàg. A végtagjaimban, kezemben, karomban, ujjaimban, áramlott a melegség. Végtelen szeretetet éreztem. Fel is ébresztettem a férjemet, és annyit mondtam: “meghalt mama”. És másnap reggel 6-kor jött a telefon. Lehet, hogy ezt még nem dolgoztam föl (20 éve), és a magyarázatát sem tudom, de van tanúm rá, és most is érzem, amit akkor éreztem.
28 évesen fogalmaztam meg magamnak, hogy nem értjük egymást anyukámmal és a nagymamámmal. Nagyon másképp gondolok dolgokat. Addigi fiatal felnőttkorom élménye, hogy már-már barátnői viszonyom van vele/velük. Majd "felnyílt a szemem", és kezdett úrrá lenni rajtam az "almafáról lepottyant körte vagyok" érzés. Ezek csak fokozódtak az esküvőm szervezése, majd a gyerekeim születését követően a gyereknevelés témakörökben. Sokáig lavíroztam a mintáim és a saját világképem, megérzéseim követése között. Viták sora, neheztelések, követték egymást, feszült légkör jellemezte minden találkozásunkat. (130 km-re élünk egymástól) Nem is tudom, mi lett volna, ha a közelükben maradok....?? Női ágon 7 generáción át uralkodott anyai mintát törtem meg, szó szerint sokkoltam a felmenőimet, azzal hogy 2 gyereket vállaltam egy helyett. Ez máshol normális, azon a vidéken, ebben a családban elfogadhatatlan volt!! Számtalan felismerés után, felvállalva a konfliktusokat, kitartva a saját érzéseim/ösztöneim mellett haladtam tovább. Mantráztam, hogy ÉN más vagyok, máshogy AKAROM és TUDOM csinálni!
Annyit gondolkodtam a Miért??? kérdésen, miért vágyunk mindennek ellenére egymásra, miért keressük-, kutatjuk az alkalmat a lopott percekre, órákra, napokra? Aztán egyszer csak, a ráció segítségével rájöttem, hogy ami a Szeretői viszonyomban évek óta megjelent, az egy Minőség, ami leválasztható a személyéről! Igy már sokkal könnyebben helyén tudom kezelni ezt a területet az életemben. Sőt ez a tapasztalat jótékony hatással van minden fókuszterületemre. :-)
Az egyik legnagyobb témám jelenleg. Nagyon nehezen viselem a testem változását, a ráncok megjelenését, a változókort. Egyik nap könnyebb, a másik nehezebb. De ami bíztat, hogy minden egyes nap megteszem magamért a tőlem telhető lehető legtöbbet.
IDEGENNYELV-TANÍTÁS: Lehetsz Te is idegennyelv-tanár, ha szeretnél! Azt tapasztaltam, hogy az idegennyelv-tudás nagyon szépen hasznosítható magán-nyelvtanárként, ami akár egy nagyon sikeres egyéni vállalkozást is eredményezhet. Idegen nyelvet tanítani az egyik legkézenfekvőbb lehetőség bárki számára. Amennyiben gondoltál már arra, hogy Te magad is taníthatnád az általad beszélt idegen nyelvet, úgy nagyon szívesen megosztom Veled a saját tapasztalataimat. Én a semmiből építettem fel egy közel 20 éves karriert japán nyelvtanárként. Bizony az elején rengeteg nehézség volt. A beleállás halogatása. Anyagi nélkülözés. Imposztor-szindróma. Többszöri megújulás a szakmában. Váltások. Újrakezdések. Rengeteg kudarc, fájdalom, amin átmentem, és feloldottam magamban. Szívesen segítek! További információ rólam, mint nyelvtanárról: https://gyorkeimate.hu/japan-nyelv/
Az életünk a kapcsolatokról szól, kapcsolatokból áll. Az élet kapcsolódás, ha úgy tetszik. A kapcsolódás vélt hiánya is a kapcsolatról szól. Ha mással nem, hát önmagammal, vagy valaki nálamnál nagyobbal. A jóga is kapcsolódás. A jó Iga, Ige. Kapcsolataink válsága a világhoz való hozzáállásunkat tükrözi. Tapasztalatom szerint, ami segített, az az odafordulás és a határok. Még akkor is, ha már egy letűnt világom kapcsolatába kapaszkodtam. Az odafordulás és a határok segítettek. A továbblépésben is. Mert az odafordulás és a határok megértéshez vezetnek. Feloldozáshoz. Kényes egyensúly ez a határok és a szolgálat között. Úgy tapasztalom, ez a tánc lökdös végig az úton a fal mellett. A sziklás fal mellett (szaturnuszi analógia?), ami ledörzsöli rólunk a felesleget.
10 éve nevelem egyedül a lányom. Most már Ő 18 éves lett, de még mindig minden nap beszélgetünk "az élet nagy dolgairól", és örülök, hogy hozzám fordul. Nagyon nehéz volt nagyszülői, baráti segítség nélkül, és apa is 100km-es távolságban... de talán pont ezért szereztem olyan tapasztalatokat, amikkel szívesen segítek.
Az "Én" üzenetek fontossága; Érzések, kérések kifejezése vádaskodás nélkül. Nekem mi lenne jó, mit szeretnék, a "te" üzenetek kerülése. Mindig az őszinteség és az érzéseim felvállalasával tudtam igazán kapcsolódni, és megértést találni, ez nagyon nehéz, mert el vagyok távolodva magamtól, mert sokszor hagytam,hogy érvénytelenítsék amit érzek, hogy azt higgyem, "rosszul" érzem, amit érzek, vagy megmagyarázták, és ezért ezt tanultam meg, hogy meg kell mindent is magyarázni. Hogy hogyan lehet szívvel élni, még tanulom. A hála sokat segít, azon keresztül tudok kapcsolódni a többi érzéshez.