Tapasztalatok

Mariann Nagy

Egyre többször találkozunk azzal a gondolattal, hogy egyetlen állandó dolog van az életben: a változás. A változáshoz való alkalmazkodás képességét tartjuk manapság az egyik leghasznosabb kompetenciának. Azt hiszem, ennek gyakorlása folyamatosan az életem része. Fontossá vált számomra, hogy megtaláljam a kiutat az áldozati szerepből, amibe a traumáim és negatív gyermekkori mintáim folyton vezettek, és hogy én legyek az első magam számára. Ahhoz, hogy ezeket elérjem, el kellett kezdenem nagyon erősen meghúzni a határaimat. Sok esetben az okozta a legnagyobb belső feszültséget, hogy olyan módszereket kellett alkalmazni, olyan "erősen" kellett beleállnom, ami az én alaptermészetemmel szinte ellentétes volt. Ezek voltak az én kihívásaim, sokszor családtagokkal is... Nem volt más választásom, hiszen olyan mértékben voltak gyakran verbálisan vagy érzelmileg erőszakosak, hogy egy idő után felismertem, hogy magamat kell választanom, különben elveszek... Nagyon nehéz volt, és még nincs vége. De sikerült! És ezt az élet minden területén kamatoztatom, minden emberi kapcsolatban. Sok leckét kaptam: érzelmileg elérhetetlen szülők, bántalmazó kapcsolatok, lelki bántalmazás a munkahelyen, érzelmileg kihasználó emberek... Egy ponton elhatározásra jutottam. Nem hagyom többé, hogy olyan közegben legyek, ahol hosszútávon negatív, bántalmazó hatások érnek. És nem foglalkozok azzal, mások hogyan ítélnek meg emiatt, hiszen azt lát meg belőlem, amit tud és akar. Jónéhány munkahelyet megjártam emiatt, ahol sok embernek segítettem rálépni erre az útra, akinek túlzás nélkül megváltoztattam az életét. Továbbra sem adom fel, hogy megtalálom az emberséges munkahelyet, és addig is kitartóan segítek egy új szemlélet elterjedésében, amely fontosnak tartja a munkavállaló jóllétét a szó komplex értelmében. A jó működés mindig kölcsönösségen alapul, így mindkét félnek tenni szükséges azért, hogy a cél megvalósulhasson.

Zsuzsanna Vadász

Nagyon kevés olyan emberrel találkozom, akinek a fókusza a saját életén van. Aki nap, mint nap azon fáradozik, hogy önmagát, mint működő rendszert megértse, az erőforrásait felismerje és jól kihasználja, aki a gyengeségeit elfogadja és igyekszik meghaladni azokat. Mindenhol máshol szívesebben van a fókuszunk, mint önmagunkon. Dönthetünk úgy, hogy befelé nézünk, és megfigyelhetjük önmagunkat. A saját testünket, a saját érzéseinket és a saját gondolatainkat. Szerintem ez a legnehezebb. Tapasztalatom szerint mindenki ezt hagyja a legvégére. Még a legelszántabb keresők is. Meglepő, de igaz, hogy sokkal könnyebb magunkra fókuszálni, ha valamilyen szélsőséges helyzetbe kerülünk: halálközeli élmény, baleset, betegség, nagy veszteség azok a mérföldkövek, amikor elviselhetetlenné válik a régi működés és megkerülhetetlenné válik, hogy észre vegyük ezt és valamit kezdjünk a test és lélek fájdalmával. Akkor kezdünk magunkra is figyelni, amikor már senki és semmi más nem tud segíteni rajtunk. Sokan azt gondoljuk, hogy jól ismerjük a testünket és önmagunkat, hogy tudjuk hogyan működünk. Pedig gyakran nincs hatalmunk afölött, hogy mi történik velünk, amikor a testünkben megjelenő érzések és érzelmek irányítanak bennünket. Az érzelmeink pedig meghatározzák a gondolatainkat és a cselekedeteink irányát. Amikor fájdalmat, félelmet, szorongást érzünk, rögtön beszűkül a tudatunk, s védekező vagy támadó állásba helyezkedünk. Nem számít, hogy ott, abban a helyzetben mennyire valóságos az a félelem vagy szorongás. Az érzés eluralkodik rajtunk és mi mindig újból és újból automata üzemmódban, ugyanazon érzések mentén, ugyanolyan gondolatokat generálunk a fejünkben, és ugyanolyan döntéseket hozunk. Újra és újra hasonló élethelyzetekben találjuk emiatt magunkat. Évek óta szenvedélyesen keresem és gyakorlom azokat a gyakorlati útmutatókat, melyek segítenek engem és a hozzámfordulókat az érzéseik és érzelmeik működésének világában eligazodni.

Bábel Andrea

Helyem elfoglalása... Sok tapasztaláson vagyok túl, hogy azt mondhassam, hogy a helyemen vagyok. Az élet minden területén. Bizonyos szempontból elfoglaltam a helyem a hivatásomban, az anyaságomban, a nőiségemben. Még sem tudom azt mondani, hogy kész vagyok, elfoglaltam az engem megillető helyet. Elbizakodottnak tartanám magam. (Volt, amikor azt mondtam. Amikor még nem tudtam, hogy milyen keveset tudok. :)))) Szerintem, ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, elfoglaltam, megértem a pozícióra, akkor megállítom a változásom lehetőségét. Mit értek ezalatt: Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint terapeuta, akkor nem tanulok, nem képzem magam tovább, minek, hiszen a helyemen vagyok. Viszont a világunk folyamatosan változik. Másként foglalkozom a hozzám forduló emberekkel, mint akár 5 évvel ezelőtt. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint anya, akkor elbizakodott lehetek, hogy mindent jól csinálok és nem nézek a mélyére a cselekedeteimnek. Ha azt mondom, hogy a helyemen vagyok, mint nő, azzal becsapom magam, hiszen a női minőségnek még annyi aspektusa, mélysége van, amit felfedezhetek. A párkapcsolatban meg végkép nem érzem, hogy a helyemen lennék, hiszen most nincs párkapcsolatom. Elméletben tudom, hogy hogyan működhet jól a párkapcsolat, de másoknak is azt szoktam mondani, hogy az nem tudás, az csak egy elképzelés, tehát abban egyáltalán nem mondhatom, hogy elfoglaltam a helyem. A Théta Healing tanulmányaim során találkoztam azzal, hogy jogom van itt lenni a földön. Döbbenet volt számomra, amikor megmutatkozott, hogy nem hiszem, hogy helyem van a földön. Ez azóta már rendben van bennem. Erre mondhatom, hogy a helyemen vagyok, elfoglalom a helyem, mint ember. Viszont az életterületeimen úgy gondolom, hogy a helyem elfoglalása, csak időszakos. Megélem a jutalmát annak, ahol éppen vagyok és újra keresem a helyem egy magasabb tudatszinten. Így mindig a helyemen vagyok és sosem vagyok a helyemen. Az élet paradoxonja.

Krisztina dr. Teubel

Párkapcsolati válságunk válásba torkollott. 23 év, melyből 15 év házasság, 3 gyermek, 22 év harmónia. A kapcsolat javításába fektettünk energiát, ami egy idő után egyoldalú volt a részemről. Nem adtam fel, ő adta fel. A férjem elköltözése után még erősebben belfelé kezdtem figyelni. Ezzel kapcsolatos élményem, hogy bár a csendemben talált válaszaimnak nem örültem maradéktalanul, de a saját békém felé sokat haladtam. És hosszú távon így jártam, meggyőzödésem, hogy így járok jól: elhagyott egy magát őszintén nem vállaló ember, ami bár fájdalmas volt, de jó ez így. A saját részemet látom benne, szembe néztem vele, dolgoztam rajta és nyugalmam van vele. (A következőnél majd jobban csinálom!) Azóta rendeztem, rendezem az életem más területeit: a jelenlegi hivatásomban stabilizálódok, új célokat tűztem ki és részben értem is már el, a gyermekeimmel megerősödött a kapcsolatom, harmonikusabb az anyaságomhoz való viszonyom, letisztultak a baráti kapcsolódásaim, megerősödtek a nagycsaládiak. Helyrebillentettem a nőiességem. Készen állok és kíváncsian várom a továbbiakat. Szeretettel várom megkeresésed, ha párkapcsolati válságkezelésről, a válás megéléséről, süllyedésről és emelkedésről, női újjászületésről beszélgetnél.

Krisztina Császár

Volt egy nagy felismerésem, ami számomra sokat jelent: több éve van rosacea az arcomon. Hol erősebben látszódik, hol halványabban. És természetesen zavar. Persze a tüneti kezelés okán már rengeteg-féle kozmetikumot kipróbáltam, orvosi segítséggel. Nem tudtam rájönni, hogy mitől múlik, mitől nem múlik. Zen gyakorlóként a meditáció, a gyakorlatok hozzásegítenek a helyes látáshoz, így az ezzel kapcsolatos kérdéseket számtalan meditációs gyakorlat előtt már feltettem: mi az oka a rosaceámnak (tehát mi a szenvedésem oka)? és hogyan lehet megszüntetni (megszüntetés oka)? Vártam a válaszra, nem egy napot, nem kettőt. Aztán egyszer csak bekopogott hozzám a felismerés ajtaján keresztül: "de hát ragaszkodsz a rosaceádhoz. Azon keresztül, hogy folyton el akarod tüntetni". Tehát hol van a fókuszom és a gondolatom? Hát a betegségen! Aztán érkezett a másik felismerés: "ez a lelkiismeretfurdalásból és szégyenből táplálkozik". Ez egy nagyon nagy AHA élmény volt...nagyon nagy figyelemmel kell lennem, hogy ha ezek megjelennek bennem, ne tápláljam őket, azaz ne azonosuljak velük. Csak hagyjam, hogy megjelenjen, de ne éljem meg. Így történik a transzformációm... másképp látom az arcom a tükörben. És miközben írok, az ablakon át beáradó napfény süti az arcom. Egy jel, hogy az úton vagyok...Hála érte!

Attila

2005-Ben tértem meg. Fogadtam Jézust a szívembe. Erősen magával ragadott a hit. Mint az első szerelem. Környezetem gyerekkoromtól lehúzott. A hit irreális bátorságot adott. Az ige szerint mindenkinek van valamire elhívása. Én ezt úgy elhittem, hogy addigi fizikai munkásként gondoltam egy nagyot és 2007 Ben mikor az építőipari vállakozások nagyrészt csődt jelentettek ekkor nyitottam egy pici építőanyag kereskedést. A könyvelő akit akkor választottam meg is jegyezte:”Most akarsz vállalkozni? Most mindenki tönkre megy.” Én annál bátrabb lettem. Akkor harminc éves voltam. Idén április 11.-én lessz tízen nyolc éves a cég. Az akkori óriás ok (konkurencia) már valóban nem működik. A 2010 és évek elején el bíztam magam, nem foglalkoztam annyit a vállalkozással és az eredmény: rám nyitottak. Nem veszélyeztet de veszítettünk az ügyfelekből. Folytatás: Házasság , hűtlenség, szetetői viszony , hitbéli bukás tapasztalati kategóriában várható.

Agee

A másik bénázás. Mióta is vagyok egyedül? Már magam sem tudom, de az tuti, hogy több, mint 3 év. Pont egy másfél éves ért véget akkor. Pont arra jó volt, amire akkor kellett. A mai napig beszélünk, persze ő folyton újra akarja kezdeni, én meg visszafele nem lépkedek. Minek. A tindert már nagyon unom, semmi sincs ott csak a felszínes jobbra balra huzogatás. Agysejtromboló. Az elittárs meg. Minden van ott, csak elit nem (akármit is jelentsen ez). Rapidrandi. Haha, az egy tömény egyórás kínszenvedés, tudnék mesélni róla. Aztán vannak a nős férfiak, akiknek az ajánlkozásaival már tele a padlás. Na kiket hagytam ki. Ja, a kollégák, hát az is egy no-go. Szóval nincs előre. Néha zavar, néha nem. Így telt el 3+ év.

Pallér Zsuzsanna

Egy nap, amikor már tíz éve dolgoztam a cégemnél, stresszkezelési és kiégés elleni tréninget szerveztek nekünk. Akkoriban vevőkapcsolatokkal, gyártásütemezéssel és beszerzéssel foglalkoztam back office munkatársként – mindennapjaimat határidők, e-mailek és folytonos problémamegoldás töltötte ki. A tréning alatt azonban valami megérintett. **Rájöttem, hogy milyen érzés lehet igazán értelmes munkát végezni.** A válás és az értékrend átrendeződése Addigra túl voltam a válásomon, amely gyökeresen megváltoztatta az értékrendemet. Fiatalon diplomásként azt hittem, a boldogsághoz az anyagi biztonság vezet: munka, ház, család – és természetesen minden, ami ehhez tartozik. De a válásom után mást kezdtem keresni: **belső békét, jó kommunikációt és kooperatív kapcsolatokat. A tréningen megfogalmazódott bennem a vágy, hogy olyan munkát végezzek, amely nem mások anyagi céljait szolgálja, hanem a lelki és mentális fejlődésüket támogatja. Ez az irány magával ragadott. Az első lépések az új úton Elkezdtem keresni a lehetőségeket, milyen képzések segíthetnének ezen az úton. Hétvégenként – egyedülállóként – 400 kilométert utaztam Budapestre, hogy coachnak és mediátornak tanulhassak. Ez az időszak nemcsak új tudást adott, hanem belülről is átalakított. Az önismereti munka során egyre tisztábban láttam, hogy változásra van szükség az életemben. A tanulmányaim elhozták magukkal a munkahelyváltás igényét is. Hasonló munkakörben helyezkedtem el, de egy új közegben. Eleinte felemelő volt az új munka, az új kihívások, a friss környezet. A belső konfliktus jelei Az idő múlásával azonban újra megjelentek a figyelmeztető jelek: migrénes rohamok, amelyek egyértelművé tették számomra, hogy belső konfliktusban vagyok. Miközben látszólag elégedett lehettem volna, valójában tudtam, hogy az új munkahely sem az én utam. Ekkor döntöttem el, hogy ugrok. Amikor a cég leépítési hullámot jelentett be, éreztem, hogy az élet támogat ebben a döntésemben. Amint lehetőség nyílt rá, boldogan váltottam a vállalkozói létre. Az élet megtartott A váltás óta azzal foglalkozom, amit igazán szeretek. **Nemcsak a tudásomra, hanem a saját belső utamra is támaszkodva segíthetek másoknak fejlődni, változni, megtalálni önmagukat.** Az élet megtartott, és nap mint nap emlékeztet arra, hogy ha követjük a szívünket és hajlandók vagyunk ugrani, akkor a világ is támogat minket. 🌟

Zsuzsanna Oláh

Hogy fogynak el mellőled a jó barátok, ha baj van, ha már éppen nem tudsz az a szórakoztató, erős és mindig jókedvű partyarc lenni, akit megszoktak (akármennyire is próbálkozol)? És hogyan tudod mégis megérteni őket és megbocsátani nekik? Becsapottnak, kihasználtnak, “már nem vagy jó semmire, tehernek meg nem kellesz”-nek érzed magad, elég hamar. Néhány hétig még jönnek, látogatnak, bátorítanak, de egyszercsak azt érzed, hogy lemondtak rólad. Már nem vagy értékes, és semmiképpen nem vagy használható. És ezt ne értsd rossz értelemben, bár az elején úgyis úgy éled meg. Az én esetem: egyszerűen csúnyán kifordult a bokám, aztán ettől szép lassan begyulladt a térdem, végül 2 évig egyáltalán nem tudtam járni. A jó hír: ma valami csodának köszönhetően tudok járni, és bár nem 100%-os a gyógyulás, és nem valószínű, hogy fogok síelni vagy korcsolyázni, de a futásig eljutottam. hosszú évek és nagy akarat kellettek hozzá. És kellett hozzá egy db ember, aki végig kitartott mellettem, és kellett hozzá a saját hitem: az, hogy sosem gondoltam, hogy úgy fogok maradni. Hogy az ágyat nyomva is végig azt terveztem és konkrétan szerveztem is, hogy jövő nyáron hogyan fogok angoltábort csinálni. És meg is szerveztem, de nem jött össze, mert azon a nyáron még mindig ugyanolyan nagy sz@rban voltam, mint előtte, csak továbbra sem foglalkoztam vele 🙄🙃😊. Megműtöttek, ha lehet, még rosszabb lett. Az egész országot bejártam, kuruzslóktól a legfelkapottabb orvosokig. Semmi javulás. De, és ez a lényeg: soha ne add fel!, mert 2 évig hatalmas fájdalmakkal nyomtam az ágyat, mindent is megpróbálva, amikor elvitt a párom egy újabb - állítólag jó - gyógymasszőr+csontkovácshoz, és láss csodát, hatalmas kínok árán ugyan (de nekem akkor már minden is mindegy volt - ha fáj, az biztosan segít, ha meg ront, hát…, azt nem tud sokat - alapon 😀), hagytam, hogy csináljon, amit akar. Egy egyszerű, nagyon kedves, idősebb nő volt. Teljesen rábíztam magam. És két hét múlva a járókeretből két mankó lett (persze erőltettem is), utána egy mankó, utána mindenféle térdfogó segédeszközökkel-járás, (persze közben hetente jártam hozzá), míg végül tape és lassan futás, majd biciklizés. És hogy hogyan jön ide a barátok lemorzsolódása? Hát úgy, hogy nagyon nehéz megélni, hogy nem tudsz menni velük, nem tudsz akár inni velük, hogy látod rajtuk, hogy ijesztő számukra az, hogy egyik pillanatról szinte a másikra mivé váltál -miközben te meghívod őket, és mindent beleadsz, hogy jófej legyél, nem számít a fájdalom sem. És ők ezt nem értik. És te sem érted. És nagyon lassan kezded felfogni, hogy a világ, amiben élünk, az egy hierarchián működő élet, és igen, muszáj nyújtanod valamit ahhoz, hogy értékes légy, és két-háromig évig szinte senki nem marad melletted. Akik mégis, azokon már magad is csodálkozol, hogy vajon miért. De nagyon lassan felfogod, hogy ilyen az élet rendje: vagy erős vagy, és a többiekhez is tudsz hozzátenni valamit, vagy alulmaradsz. És ez így van rendjén, mert nekik is menniük kell előre. És ők is jól akarják érezni magukat, és nem szánakozni vagy depresszióba esni a te sorsodon. És ha bíztál, és hittél, és valamelyest jobban vagy, akkor igenis, fogd magad, és keresd azokat, akik a baj elején még melletted álltak. Mert ők egyébként visszavárnak, csak akkor éppen nem volt több erejük téged támogatni, mert megvan a saját életük, ami mindenkinek nehéz.

K

A trauma egy megállítás. Vagy több. Mit akar megmutatni? Mi az, amit nem tudok elfogadni? Nekem azt, hogy nem lehet mindig enyém az irányítás. És hogy mindennek ideje van. Az elmúlás nekem a megengedés tanítója. Megengednem,hogy fájjon, megengednem, hogy érezzem, emlékezni a jóra, a rosszra. És hogy ott is van velem és itt is, mert a részemmé vált. Ezzel megyek tovább.