17 évesen, ugye tiniként elültött egy busz amikor biciklivel mentem be egy faluba. Gyorsan ment a busz, csodával határos módon úsztam meg a dolgot. Annyira ütettem meg a bordán hogy az addig foci kapus karrieremet ott kellett hagynom, de addigra már volt egy álom hivatasom a fotózás amire szükségem lett volna X mennyiségű pénzre. Már volt eg listám pontosan mit szeretnék venni, és mit ad Isten a baleset után kaptam biztosítás pénzt ez volt az első nagyobb összegem ami az enyem lehetett és pontosan annyi volt ami a listán szerepelt. Azt a boldogságot amikor erre rájöttem soha nem felejtem el. Után kezdtem bele a fotos karrierbe amit már 10 éve csinálok. Semmi sem volt véletlen.
A régi idők, mint fehérre meszelt falak, görnyedten disztányérok óhatatlan menedéke. Mik szivárványos márvány-zománcos tekintetében, szürkén tükrözödöm, magam törmeléke. Pernyék peregnek és halkan suttogják azt, mit e káprázat rejt maga alatt, hogy feledve nem dicsér az elmúlás, de e szikár öntudaton túl feleszmél a megbocsátás. Hol húzódom a táj határán és hol a túlvilág, mit képembe vág olykor a magány? Ki értheti, hisz e táj oly elhagyott s lelkem nem ily honos. A tarlók közt is lebegő, halkan suhanó lelkek férkőznek összepréselve s csak donog. Talán a vágy, vagy egy felröppenő gondolat sodort ide, hol keresve remélek új szerelmet hiába. Az értékrenden túl teremtő mivoltom temetve rég korok énjét ősidők elhantolt sírjába. Ezzel a gondolattal az esendőséget, mint olyat szeretném megosztani, ami egy természetes folyamat a fejlődés során. Hiszen számos elbeszélés és tapasztalat erősíti meg azt, hogy ez az út egy görbe, amiben vannak kilengések és mindenkinél más és más amplitúdó jellemzi. Az élet pedig maga a haladás és sok esetben fájdalmas léptekkel karöltve lehet csak megtenni a távolságot. Ebben van a szépség, hogy a tökéletes csak a tökéletlen által áhított idealizált világkép, ami egy tükör dimenzióba vezet és rávilágít a lényegre, hogy ez így van rendben. Nem kell hősnek lenni, ha nem muszáj. Időnként megengedhetjük és mondhatjuk önmagunknak, hogy “elfáradtam”. Lehetünk dühösek, frusztráltak és félhetünk is. Ezek azok a “válságok”, amik erősebbé tesznek és megformálnak. A kellően nagy válság szükségszerű, aminek a leküzdésében ott a bennünk rejlő teremtő erő és a közösség. Adok, ami által egy nagyobb Ügy körforgásába helyezem az erőforrásom, amely idővel megtérül hozzánk kamatostul. Hiszek ezekben a kompenzációs törvényekben és abban, hogy a karmának nincs humorérzéke.
Mindig is ösztönös vezető voltam, de nem mindig voltam jó főnök. Volt, hogy túl lőttem a célon, nagyon főnök lettem, máskor pedig behúztam fülem farkam. Volt bennem egy ambivalencia. Volt, hogy nagyobbnak mutatkoztam, mint amekkora vagyok, hogy felnézzenek rám. Ez viszont azoknál az embereknél ért el csak hatást, akiknek úgysem számított a véleménye, mert az igazán fontos emberek átláttak rajtam, úgy ahogyan most már én is átlátok ezeken a játszmákon. Kemény egy út volt, de nem azért mert mások mit gondoltak, hanem azért, mert szembe kellett nézzek a saját kicsinyességemmel, félelmeimmel, sérüléseimmel. Most már más életet élek, bele merek nézni mások szemébe, ki merek állni az igazamért és el tudom fogadni mások igazát. Más lett a vezetői minőségem, de még mindig nap mint nap monitorozom a viselkedésemet, biztos ami biztos.
Ebben talán haladok. Válásom után 3 hónappal jöttem rá, hogy át kell alakulnom, ha új párkapcsolatot szeretnék. Persze a külsőmmel kezdtem. Elégedett voltam magammal, de nem tudtam kapcsolódni. Önkéntelenül kutatni kezdtem mi bennem az akadály. Tudom, hogy nem a megjelenésem. Tudom, hogy nem a képesség hiánya. Elhatároztam, hogy nem akarok olyan kapcsolatot, amilyenből kiléptem. Ehhez viszont nekem kell változnom. Így jutottam el a múlt feldolgozásának fontosságához. Belekezdtem. Nem a párkapcsolatomat elemeztem, hanem visszamentem a gyermekkoromba. Sőt vizsgáltam nagyszüleim, dédszüleim életét. Döbbenetes. Apróságnak tűnnek, de kísérnek. És ahogy felismerem és helyre rakom őket változom. És ezzel együtt változik a kapcsolat a családtagjaimmal. Nehézségeken át, de alakul. Munkahelyi, baráti, egyéb társas viszonyaim is. De néha nagyon hülye helyzetekbe kerülök. Iszonyú égő 50 évesen úgy élni, mint egy tinédzser. Mert most szerzek olyan tapasztalásokat, amiket már 30 éve kellett volna. Rengeteg a felismerés, de érzelmileg megterhelő. Még segítőkkel is. De csinálom, mert szeretném megtalálni a TÁRSAMAT. Azt már tudom, hogy előbb önmagammal kell, hogy békét kössek.
Hosszú évekig éltünk őszinteség nélkül. Végül jött a "csodaszarvas". Minden dühöm ellenére pár nap után már annak örültem, hogy végre beszélhetünk őszintén. Ajánlottam, hogy a lerombolt falak helyébe őszinteségből építsünk együtt új falakat. Már nem akarta. Hosszú hónapokon át vizsgáltam a múltat. Megértettem az okokat, a saját részemet is. Saját történetemből többek között talán érdekes lehet számodra: Milyen idegen nyelven házasságban élni?
Spirituális élet és spirituális felfogás ! 18 éve használom a meditációt az elmém, testem kiürítésére a negatív energiáktól… Több utat kipróbáltam, több vallásról tanultam. De arra jutottam hogy a legtisztább a Hinduizmus. Azt amit magamévá tudok belőle tenni gyakorlom, amit nem ( pl: vegetáriánus étkezés ) azt nem erőltetetem. Egyszerűen csak el fogadtam magam annak aki vagyok. És próbálok segíteni embereknek ugyanebben.
Amikor nem tudok kilépni egy olyan párkapcsolatból, ahol nem vagyok fontos, nem tisztelnek, és nem vagyok értékes, akkor valójában egy önmeghazúdtolásban élek, ahol ezt gondolom, én is magamról, hogy ezt érdemlem meg, és nem többet. Amikor a fejem tetejére is állok, hogy ez az ember annál jobban szeressen, valójában feladom önmagam és kompenzálok egy hiányosságot, hogy megfeleljek neki. Igazából nem ő az, akinek meg akarok felelni, hanem egy férfi mintának, akire ő emlékeztet és nem éreztem, h megkaptam volna tőle akkor a szeretetet, csak, ha bizonyítok, megfelelek. Amint helyreteszem magamban ezt a mintát több megközelítésben is, oldom a férfiakkal való blokkázsaimat, és nem fogok több, számomra méltatlan kapcsolatokban időzni, mert szeretetlenül vagy értékeltelennek, érdemtelennek érzem magam a férfi mellett, vagy jelenléte nélkül.
Lassan egy éve, hogy visszaköltöztem Magyarországra. 20 év házasság és külföld után tranzit zónában érzem magam. Megyek tovább..... Kapcsolódási pontokat keresek. A válásom okán úgy éreztem, hogy most a régi és mély kapcsolataimra van szükségem. Vegyesek az érzelmeim, keresem a helyem. Ha érdekel, szívesen megosztom a tapasztalataimat arról, hogy: - Milyen Németországban az élet? - Nekem hogyan sikerült beilleszkednem? - Hogyan éltem meg idegen nyelven a mindennapokat?
"Hiszek az EGY ISTENben" Gyermekkoromban keresztény katolikusnak neveltek, onnantól hivatalosan is, hogy a tanárok gyermekei is járthattak hittanra. Viszonylag fiatal voltam, de az számomra is logikátlan volt, hogy a tanárság hogy nem egyeztethető össze a vallással, főleg hogy anyám apácáktól tanult, apám meg lelkes ministráns volt fiatalon...De a rendszer szerint tantárgyuk volt hitvallásuk, így csupán a rendszer váltás engedett minket hittanra járni, áldozni... S őszintén utólag, talán jobb lett volna, ha marad. Mert mindaz, amit hallottam a keresztény világképről és ahogy láttam a keresztény embereket, számomra egyáltalán nem volt összeegyeztethető. Csak most, ahogy írom, ugrik be, rá 30 évre jártam egy egészen más vallási közösségbe, ahogy ugyanezt tapasztaltam meg, s döbbentem rá, az ember ha hordozza is az isteni minőséget, nem a vallás keretei azok, amik mentén ezt bizonyosan meg is testesíti. Sőt, időnként óvodának láttam azokat, akik a szent ember körül döngicsélve igyekeznek a mennyek országába jutni. Az Isten keresés azonban számomra igenis komoly és fontos dolog volt. Jézus élete, annak szimbolikája, szavai és a musical, Jézus Krisztus Szupersztár, betöltötték a fiatalkorom. Kerestem Istent Karithy Előszójával, azaz : "gyermekkoromban elszántam magam, hogy szólok istennek, ha van, de Ő nékem égő csipkefenyérben meg nem jelent, se borban és kenyérben, hiába vágytam sóvár irigyen, nem méltatott rá, hogy őt higgyem"... Félreértették, világosodott meg bennem egyre jobban,s ahogy ez is megnyílt bennem, találtam hangokat, melyek végre megadták azt az Isten képet, ami bennem mélyről, szinte öntudatlanul élt, s voltam hálás érte, hisz a világom kikerekült. Jézus kálváriája egyfajta szimbóluma a földi életnek és a szellemiség kereszteződésének. S mint mindenben, ami emberi, ebben is alacsony tudatosságú kezek és szájak hirdettek évszázadokig hamis igét, amit úgy érzem, ideje új nézőpontból is megvizsgálni, s így a nagyvilág elé tárni. Ami a bigott hívők számára, akik berögzül gondolatiakat kétségbe vonni egyáltalán nem hagyják, bizonyára sértő...Mégis. Szeretem Istent magunkban látni. MAGunk vagyunk isten egy szülött fia, egy énenként. S mindannyian azzal a lehetőséggel jövünk világra, hogy megváltsuk saját világunk. Ehhez azonban lázadnunk kell a múlt világrendje ellen, de legalábbis megkérdőjelezni. Számomra nagyon sokat adott Adyashanti műve, Jézus és a felébredés, melyben Jézust szembeállítja az akkori tömegtudattal, s ezt a nézőpontot láttatva egy új szemléletmódja nyílik az értelmezésnek, ami a szabadságot mutatja meg az egyén számára s nem birkaként követő tömegtudatosságot ígér mennyek országaként. Hiszem és vallom, hogy a szimbólumok sokrétűsége lehetőség mélyebb és komplexebb felismerések felé, amik aztán mind ugyanoda vezetnek végül a legmélyén. Istenhez.