AnikóRómai katolikus vagyok, a nagymamám volt aki imádkozni tanított, akivel templomba jártam, amiért hálás vagyok neki, bár az ő hite inkább Istenfélő volt. Anyukám is jár templomba, már így idősebb korára, talán ő is félelemből. Gyermekkoromban és még fiatalkoromban is hittem, hogy az imadságom elérhozzá, de akkoriban nem tapasztaltam meg a válaszát, de megnyugvás volt hozzá szólni. Mikor nagymamámat eltemettük, és a spiritualitás sem adott teljes megnyugvást, kértem Istent, hogy valahogy mutassa meg magát, és bár minden idegszálammal figyeltem, nem éreztem őt. Jézushoz könnyebb szólnom. mikor kérem legyen velem, mikor úgy gondolom valamit nehéz megoldani, megtenni és mindig sikerül, jól alakul.Már nincsenek formális imáim , csak elmondom mik a félelmeim, hogy nem tudom a megoldást.Van , hogy megfeledkezem Jézusról, sőt egy egy jól hangzó teremtésről, manifesztációról szóló videó elviszi a gondolataimat, hogy majd én tudom hogy kellene, és tudom mi lenne jó. De nem, az én akaratom sosem hozta azt az érzést vagy csak rövid ideig ami valójában boldoggá tett volna.
2- Anikó
9 évig dolgoztam szociális területen, időseket ápoltam- gondoztam. Akkoriban váltam és a két gyerekem még kisiskolások voltak, kellett a pénz. Valahogy erre a területre kerültem, nem akartam, de így utólag vissza nézve, semmi sem volt ami akadályozott volna, sőt kiválasztottak, hivtak, később marasztaltak. Sokszor volt nehéz, mivel ebben az időben nemcsak váltam, hanem a spirituális utam, az önismeret is zajlott.Gondoltam ebben a munkakörbe is gyakorolható az alázat, mások segítse. Volt, hogy élveztem is.Sok embert, sorsot, családi viszonyokat ismertem meg. Az egyik felfedezésem az volt, hogy akkor vagyis ebbe az évekbe segítettem másokon a legtöbbet, amikor én magam is segítségre szorultam volna. Büszke voltam mennyi erő van bennem lelkileg és fizikailag.De egy idő után nem akartam erős lenni, sőt segíteni sem igazán. Rájöttem, bárki bármilyen nehéz helyzetben van , bármilyen a kapcsolata a családjával, vagy akár egyedül él, ez jár neki, ezt érdemli, megha elsőre úgy tűnik szomorú ez. Az idős emberek gondolkodása és az én gondolkodásom között nagy a távolság. Az elfogadáson és a gondozáson kívül az utóbbi évekbe már nem tudtam többet adni illetve.tudtam , hogy csak ennyit tudtam adni végig. Bár úgy éreztem a fizetésért megdolgoztam, de minden reggel egyre tisztábban szembesültem az érzéssel, hogy nem akarom már. Márciusban felmondtam.
Mariann NagyMa rájöttem arra, hogy nagyobb kihívást jelent számomra a bizalom kérdésköre, mint gondoltam. Társaságban a férfi-női viszonyulások nehéz érzéseket keltenek bennem. Sokáig körülöttem ezt féltékenységnek bélyegezték, de én tudtam, hogy nem az. A mostani eset ezt megerősítette bennem. Nem érzek ilyenkor féltékenységet. Árulást, veszélyt, bizonytalanságot, elhagyatottságot viszont igen. És bezárkózok, falakat emelek, nem engedek közel...bekapcsol egy önvédelmi mechanizmus. Kezdetben nem voltak ilyen érzéseim, bíztam. Àm az első megtapasztalásom a gyerekkori sérülések után az árulás, kihasználás volt. Bizalmatlan lettem. Mindenkivel. Pillanatnyilag nem tudom pontosan a kiutat, de azt hiszem, tudom merre keressem. Dolgozom azon, hogy elfogadjam, ez is én vagyok. Az árnyoldalammal is szembe nézek. Úgy érzem, kudarcot vallottam saját magammal szemben, most sem sikerült felülkerekedni. Viszont sikerült jobban kezelni, kimondani nyugodtan, nem mást hibáztatva. Ez is siker, amit észre tudok venni, tehát még egy siker. És mint tudjuk, sok kicsi siker sokra megy. Addig gyakorlom, próbálom, míg egyszer a többi is sikerül...
Kinga MátéOnline ismerkedés világában 5+ viszonylag intenzív évet töltöttem különböző platformokon. Sok mindenre megtanított. Korábban minden erőmmel szerettem volna elkerülni ezt a korszakot, de azt tapasztaltam végül, hogy egyrészt a mai világ velejárója és tulajdonképpen kár kihagyni ezt a lehetőséget, másrészt számtalan olyan találkozásom, ismerkedésem volt, melyek által sokat kaptam és tanultam magamról és meggyőződésem, hogy a való világban ezek a találkozások nem jöttek volna létre. Az online társkeresésnek köszönhetem, hogy sokkal nyitottabb lettem, elfogadóbb, ugyanakkor sokkal tisztábban érzékeltem, hogy mire vágyom igazán. Bizony nem elhanyagolható az a mennyiségű "gyakorlás" a férfiakkal való kommunikációban, amit a valós életben nem tudtam volna megtenni, de az online térben igen. Sokféle stratégiával igyekeztem szűrni az algoritmikus megközelítéstől kezdve az intuitív-ig, hogy a számomra legmegfelelőbb jelölteket a lehető leggyorsabban megtaláljam, illetve gyakoroltam a saját profilom kialakítása által, hogy mit üzen egy kép vagy szó. Átmentem különböző korszakokon az évek alatt és arra jutottam, hogy igazuk volt azoknak, akik azt mondták nekem anno, hogy olyan férfi jön, ahol épp tartok az úton. Ezt megtapasztaltam sokszorosan! Hálás vagyok a "nincs egy normális férfi" korszakomért is így utólag, de főleg az igazi nagy találkozásokért, akikért mindig hálás leszek.
Sándor Attila1992-től úgy éreztem, ideje van annak, hogy a nép megtudja az igazságot: a vallás (anno a katolikus vallást értettem alatta) az nem más, mint szemfényvesztés. Volt bennem akkoriban némi csalódottság = motiváció. Az a lány, akinek akkor udvaroltam, hirtelen feketelyuk mélységű vallásosságba süppedt bele. Még Tibetbe is vittek ki Bibliát, hogy az ottaniak, akik mit sem sejtenek az Istenről, hát azok is részesüljenek már valami jóból, ebben kis kurta, egyszeri életben. Rövid úton, arra jöttem rá, hogy csak okoskodással, nem győzhető meg senki, hogy miért badar dolog a vallás. Főleg templomba járni...!!! Tehát jött a felkészülés. A hitelesség érdekében elolvastam az Újszövetséget (és sokat a másikból, de nem több). Még ennyi ellentmondással soha addig nem találkoztam annak előtte, tehát tudtam, hogy nagyon jó úton járok. Erről mindenkinek tudni kell! Hajrá! (Azért, azt csendesen megjegyzem, hogy a "Nagyszakállúval" vagy a "FellegekenÜlővel" jóban voltam. Tudtunk egymásról. DE A VALLÁÁÁÁS???!!! ) Sokat perlekedve - valójában magammal, de mindig másokon keresztül-, eljutottam oda, hogy azok, akik bemelegítés nélkül is simán túlélik az okfejtésem, azok egyszerűen HISZNEK. Mindegy, hogy mi van a Bibliában leírva, nem számít a kuszaság, nem érdekes a tonna ellentmondás... Hisznek. Bizarr Ekkorra érzetem rá arra, hogy itt azért több kell legyen annál, mintsem valaki összedob egy vaskos könyvet, feketével keményfedi és jelzi az értéket egy arany felirattal: Biblia. Mi van akkor, ha az én kedves láblógató barátomat, akivel nagyon korán összebariztunk, az nekik is megvan, csak Jézusnak, meg Máriának, meg Jóistennek, meg Szentléleknek hívják...??? Oszt akkor méltóztattam lenyugodni. Van Isten és Jézus is van. Ha Jézus van, akkor Mária pláne, hogy van. A Szentlélek pedig itt lebzsel körülöttünk, csak nem látni kell, hanem érezni. Olyan mint a kalácsillat. Ha nem látod, csak beszippantod, akkor is tudod, hogy emögött valami komoly dolog van. Minimum egy kalács :-) Telt - múlt az idő. Jöttek egyéb könyvek is. 2008-2011 között Igaz Magyar Emberré szentültem magam előtt, Vass Albert, Nyírő és egy mozgalom által, amit Magyarok Szövetségének hívtak. Ennek a szervezésében voltam nyakig, önkéntes minőségben. Mint akkor és ott mindenki! Ennek okán vert oda egy másik, egy újabb, egy mindent felülíró, határtalan erő, amit innentől hívjon mindenki annak, aminek akar, annak tapasztalása okán, ahogyan azt megélte. Egy mélyszegénységben élő asszony kérte a segítséget, hogy egy asztalkát ácsolnánk neki össze, mert a 2 napos rendezvényen Ő is meg szeretne jelenni. (Sok vásározó volt, hiszen ingyen jöhettek.) Oszt mi volna az nénnye? Hát, hogy arra gondolt, hogy biztosan lesznek a rendezvényen olyanok, akinek nem lesz pénze ennivalóra és milyen jó lenne, ha egy szelet zsíroskenyeret, egy karika hagymával testté tehetnének magukban. Ő két hónapja spórol, hogy tudjon venni 2 darab 3 kg-os Lipóti kenyeret. Nem főz azóta zsiradékkal, így van egy befőttesüveg zsírja és a kertből SAJÁT lilahagymát hozna... Most is odaver ... A rendezvény előtti napon, befogadtunk ismerős ismerőseit, egyéb árusokat. Aludjanak nálunk. Pirkadatkor arra ébredek, hogy valaki hagosan szól hozzám. Sándor Attila! Felriadtam. Morgok magamban rettenetesen, hogy valamelyik árus kelteget, de nem mer benyitni a hálószobánkba, pedig az ajtó tárva. Ismét hallom, most hangosabban: Sándor Attila. JUUUJJJJ az Isten barma! Várjál már! Csak gatyát húzok! Mindenki alszik! (3 gyerek+sokaság) És ismét!!!! Sándor Attila! Kipirulva durrogok kifelé, keresem, hogy ki szól... Mindenki alszik még. Az ég alja rózsaszínbe csap át. Ne sunyíts!!! Megtalálom, hogy ki szólt....!!! 10 perccel később, festékkel, fűrésszel, létrával felvértezve, már suhantam a rendezvény helyszínére, mert ígértem, hogy a Kettős Keresztet aranymetszésbe formálom, a sebet, amit a fűrészeléssel ejtek rajta, azt pedig lazúrral begyógyítom. A létra tetején állva, éppen az utolsó ecsetvonással végezve, a felkelő Nap élesen retinán talált. Megszédültem bele és dobtam a világba az ecsetet, a festék maradékát, kapaszkodót kerestem. A kereszt megtartott. Még azon a napon átéltem életem egyik legdurvább szakrális borzongását - talán máskor írok erről is-, és attól kezdve be vagyok kötve ezer fonállal. Benne vagyok a folyamban. Eleinte csak annyi, amit szerintem itt is sokan értenek: ha "szólnak" hogy indulnom kell, akkor elindulok. Ilyenkor pontosan érek oda, van parkolóhely, éppen zöldet kapok stb... Az van, hogy kiderült: TÉNYLEG mindenki aludt azon a hajnalon.... Dolgom volt...
Szabó BrigittaMiután elkezdtem önismerettel foglalkozni megváltozott minden. Felismertem a saját mintáim és elkezdtem újraépíteni magam, de ezen az úton könnyű elakadni. Most is egy ilyen érzéssel szembesültem, mert miután ráébredrem arra, hogy 12 évet áldoztam az életemből egy nárcisztikus kapcsolatra kiléptem belőle és felfordítottam az életem. A nulláról kezdtem újra és ezután, ahogy elkezdtem ráébredni a saját értékeimre és a megfelelési kényszerem okozta megalkuvásaimba, már a munkámban is elkezdtem megérezni, hogy nem vagyok jó helyen. Először csak területet váltottam, utána teljes munkahelyváltás következett, de már az első napon azt éreztem, hogy nem vagyok a helyemen itt sem és keresem magamban az okát, hogy miért érzem ezt mostanában mindenhol. Jelenleg erről még nem tudok beszámolni, de ha járt már más is hasonló cipőben, akkor szívesen venném a tapasztalatait. Mindig valami olyan kihívással szembesülök az életem során, amit nehéz megfejteni, hogy miért sodorja elém az élet. De azon vagyok, hogy fejlesszem magam és azt az egyet tudom, hogy szeretnék másoknak is segíteni az elakadásaikban. De erre akkor leszek képes, ha a sajátomat meg tudom fejteni. Ebben a közösségben remélem, hogy találok másokat is, akikkel egymásnak tudunk segíteni. Az eddigi tapasztalatom pedig az, hogy nagyon nehéz tiszta lappal kezdeni és lerombolni az eddigi nézőpontokat és berögződéseket, visszanyerni saját erőből az önbizalmunkat. De tudom azt is, hogy az akadályok eközben azért jönnek, mert valamire tanítani akar az élet. Nem lehet könnyű egy ilyen út, ha kilépünk a komgortzónából az sose egyszerű. Nekem jelenleg nagyon nehéz, olyan, mint egy érzelmi hullámvasút, mert fejlődtem, de közben küzdök is. Saját magam taszítom a gondolataimmal a mélybe és utána húzom fel magam újra. Ki kell tartani, mert ezután csak jobb jöhet. Érzem, hogy meg fogom találni a helyem.
AZ ÜGY*ek feleségeKétszer volt vállalkozásom főállás mellett. Kétszer sem hoztam ki belőle, amit lehetett volna. Kétszer fárasztottak le a működési feltételek, és rájöttem, hogy miért nem éreztem jól magamat a rendszerben. Az egyoldalú kommunikáció miatt. Most eljutottam oda, hogy beleadjam az anyait. A kérdés, hogy egyedül, vagy azokkal, akik hiszik, hogy lehet mégjobb is vállalkozni, mint eddig. A reményem, hogy akik hisznek bennem, azoknak létrehozok egy csoportot, amiből országos szervezet, vagy cég nő ki.
István ViroveczA régi idők, mint fehérre meszelt falak, görnyedten disztányérok óhatatlan menedéke. Mik szivárványos márvány-zománcos tekintetében, szürkén tükrözödöm, magam törmeléke. Pernyék peregnek és halkan suttogják azt, mit e káprázat rejt maga alatt, hogy feledve nem dicsér az elmúlás, de e szikár öntudaton túl feleszmél a megbocsátás. Hol húzódom a táj határán és hol a túlvilág, mit képembe vág olykor a magány? Ki értheti, hisz e táj oly elhagyott s lelkem nem ily honos. A tarlók közt is lebegő, halkan suhanó lelkek férkőznek összepréselve s csak donog. Talán a vágy, vagy egy felröppenő gondolat sodort ide, hol keresve remélek új szerelmet hiába. Az értékrenden túl teremtő mivoltom temetve rég korok énjét ősidők elhantolt sírjába. Ezzel a gondolattal az esendőséget, mint olyat szeretném megosztani, ami egy természetes folyamat a fejlődés során. Hiszen számos elbeszélés és tapasztalat erősíti meg azt, hogy ez az út egy görbe, amiben vannak kilengések és mindenkinél más és más amplitúdó jellemzi. Az élet pedig maga a haladás és sok esetben fájdalmas léptekkel karöltve lehet csak megtenni a távolságot. Ebben van a szépség, hogy a tökéletes csak a tökéletlen által áhított idealizált világkép, ami egy tükör dimenzióba vezet és rávilágít a lényegre, hogy ez így van rendben. Nem kell hősnek lenni, ha nem muszáj. Időnként megengedhetjük és mondhatjuk önmagunknak, hogy “elfáradtam”. Lehetünk dühösek, frusztráltak és félhetünk is. Ezek azok a “válságok”, amik erősebbé tesznek és megformálnak. A kellően nagy válság szükségszerű, aminek a leküzdésében ott a bennünk rejlő teremtő erő és a közösség. Adok, ami által egy nagyobb Ügy körforgásába helyezem az erőforrásom, amely idővel megtérül hozzánk kamatostul. Hiszek ezekben a kompenzációs törvényekben és abban, hogy a karmának nincs humorérzéke.
- Sándor Attila
Megannyi próbálkozás után, 2023 novemberben úgy döntöttem, hogy alkoholista leszek. Sok apró és sok nagy tüske szúrta ekkorra már a szívecskémet. Hogy rettenet messzire menjek vissza, 2013-ban becsődölt az anyacég és ez rántotta magával a nagyon jól prosperáló ungarisztáni irodát is. Egyetlen alkalmazottként, elsőpört a változás. Sok időm lett és a nagy szabadságban meglepődtem, hogy én nem is abban a családban élek, mint ami a buksimban létezett. Nosza, igyekeztem a képemre formálni a környezetet. Volt rá időm és kitartó vagyok. 5-6 év alatt sikerült elérnem, hogy pár alapvető élelmiszerből már csak a minőség került az asztalra. pl. tartósítószer nélküli sonkák, kovászosnak hitt "kovászos" kenyér stb... Észrevettem, hogy a fiúk csak “picit”játszanak a telefonon és csak “keveset” játszanak a laptopon stb... Azért írtam ezeket le - bővebben, most nem színezve-, mert ezek és egyebek is, csodaszép és stabil fundamentumai lettek az állandó feszültségnek. Még ma sem értünk egyet a feleségemmel a gyermeknevelés azon részével, hogy mennyi időt szabad eltölteni a gyereknek a kijelző előtt. A tartalomig pedig még el sem jutottunk. Az átlagcsaládban, az átlaggyermekek az átlagosnál is többet játszanak. Miért rekesztenénk ki a gyermeket, a végre egymásra találó közösségből? Neveltem volna a fiúkat, többször meg is állapodtunk az alapokban az asszonnyal, de valahogy mindig az lett a vége, hogy állandó vita alakult ki gyerekek és közöttem, valamint a feleségem és közöttem. Ezen viták mellett, szerencsére maradt minden a régiben... A harc alatt voltam kedves és megengedő, de goromba és despota is. Sokféle szerepet kipróbáltam, de egyik sem működött. Ekkor döntöttem úgy, hogy az annyit emlegetett "átlag család" ütőkártyához nyúlok. Alkoholista leszek! - jött a nagy gondolat. Napi két üveg bor, pici pálinkával, néha sörikével elkísérve. Telt az idő. Tudomásul vették, hogy nem veszek részt a család életében, ha van csöpp időm, akkor egyedül, vagy cimborákkal, de iszom. Napi két, mindegymilyen filmet is megnéztem. De, csak egy dolog változott. A súlyom. 107kg lettem. Egy meseszép márciusi napon, 2024-ben, úgy döntöttem, hogy elviszem a kutyát sétálni ez erdőbe. Kell néha egy kis friss levegő. Már ballagok vagy 350m-t megtéve, amikor érzem, hogy a dombon csak lihegve tudok felkapaszkodni. Ejszen, régebben ezen futva zúgtam fel. A kb. 2 km-es sétám alatt megértettem, hogy én az ivással a lassú, de biztos öngyilkosság felé vettem az utamat. Belém hasított, hogy DEMINEKIS? Ettől kezdve, minden nap vittem a kutyát sétálni. Amennyit bírtam, belefutottam, akár 50-60 méterek is mentek!!! Áprilisban plátói szerelembe keveredtem egy kolléginával, ami tovább motivált a megkezdett úton. Májusra már ledobtam 15 kg-ot, és nyárra egy régen nem látott, 87,2kg-ig vittem le a súlyomat. Ekkor már stabilan heti 3-4 alkalommal lefutottam az 5-6 km-t. Teszteltem magam, vajon bírom-e a 8km-es köröket? Az is ment. Időközben, a csüngőhasú, alkoholista disznóból egy fittipaldi jóképű 50+-os lettem. Nyáron berántottam az úszást is. Középiskolás koromban minden nap a strandon lógtam és rengeteget úsztam, csak úgy a magam megnyugtatására. Azonnal 2km-es távval kezdtem, majd emeltem 3km-re... Ez is a férfivé válás útja. Idén, februárban kezdtem újra a futást. Február 10 és május 10 között, a rögzített futások és úszások összege 201,7km volt. A reménytelen szerelem és sportolási hajlam megmaradt. A gyerekek annyit játszanak, amennyit akarnak. Annak érdekében, hogy az asztalra a lehető legtöbbször, csak minőségi ételek kerüljenek igyekszem résen lenni és ha valami elfogy, akkor én (is) elmegyek bevásárolni. Mivel itthonról dolgozom 2013 óta, így sportot űzök abból, hogy ha kisüt a nap, akkor kimosok, kiteregetek, ha kell, akkor főzök, vasalok, takarítok. Ez is az eltöketlenedés útja?
- Sándor Attila
Saját, kis makacs elhatározásomból - nomeg, mert a helyi, kihelyezett rendőr indította-, kb. úgy 11 évesen elkezdtem dzsúdózni. Csak úgy falusiasan, mackóban. Nehéz volt, mert nem ment elsőre tökéletesen minden gurulás és gáncs. Nem ehhez voltam szokva, de mint mondom, makacs kis jószág voltam, így órákon át gyakoroltam edzések után a gurulást, a helyi füves focipályán. A kocsma teraszáról, aki arra fogadott, hogy be fogok hányni, mire elérem a másik oldal 16-os vonalát, még biztatott is. Ettől, még nem lettem rosszul. A baj akkor kezdődött, amikor a szüleim eldöntötték, hogy a dzsúdó az veszélyes üzem, mert mire hazaérek, addigra besötétedik és biztonságosabb lenne, ha inkább balettozni járnék. Onnan hazaérni sötétben, biztonságosabbnak tűnt számukra. A következő napon, már a kerékpár hátsó ülésén bőgtem végig a mintegy 1 km-es hosszú, és veszélyes, falusi poros utat. Az egész úton szirénáztam, hogy én nem akarok balettra járni, mert én dzsúdózni akarok!!! A nagy menetszélben édesanyám ezt nem hallotta meg. Sem aznap, sem soha .... Fordult a világ. Egy idő után már magamtól maradtam, mert beleszerettem egy városi, szöszi kislányba, akit a nagyapja hozott át minden balettórára. A gurulásokat önszorgalomból tovább gyakoroltam a művelődési házban és a balettal is haladtam. Én voltam a legtehetségesebb balettozó fiú a faluban. Ketten jártunk oda fiúk. Őt is a szülők kényszerítették, de ő ráadásul szokatlanul kövér is volt... A záróvizsga és egyben bemutató, a Művelődési Házban zajlott le, a fél falu jelenléte előtt. A balettoktató ígérte, hogy hoz nekem a városi színházból a szerephez illő - enyém volt a főszerep és a szöszié -, ruhát. Rendben, gondoltam. Eljött hát a nagy pillanat, a bemutató napja. A műsor kezdése előtt kb. 5 perccel, kiderült, hogy én még nem öltöztem át. Vártam, hogy megkapom a ruhát, de a "mester" el volt foglalva szervezéssel, nem adta a ruhát. A függöny libbentése előtt vette észre, hogy a dzsúdós ruhámban vagyok és egy picit bele van törve a fű a térdénél... Előrántották jóanyámat, hogy hol a ruhám? Hamar kiderült, hogy nem Ő ígérte meg a "fellépő gúnyát", hanem a mester, aki erről - mint kiderült-, jóhiszeműen megfelejtkezett... Szerencsére a szöszinek éppen ott volt a mindkét combban, tenyérnyi lukas, gyakorló harisnyája és az alulgombolós, kék tornadressze, amit közös erővel rámerőltettek. Két pofon terhe mellett, önként bevállaltam a mindent jelentő deszkákat és beléptem a színpadra. A zene megindult, szépen csengő zongora hangját kellett volna hallanom, de csak a mélyről feltörő röhögés ért el hozzám, ami a nézőtér felől lopakodott felém, mindent elárasztó hang-árvízként. Végig táncoltam, becsülettel. Soha többet nem mentem balettozni. A napköziből természetesen elkéretkeztem, de többé nem mentem a balett és a tánc közelébe sem. Tavaly nyáron, egy népzenei táborban a zenetanulás mellett, este beálltam a táncházba, hogy megtanuljak pár lépést. Azonnal begörcsölt a vádlim. Kérdezték, hogy mi a gond, mondom a tényeket: görcs van. Hamar egy kedves hölgy ugrott, hogy Ő egyébként civilben masszőr és gyorsan talpra állít. Hozzam a pokrócot, feküdjek hasra és a többi az Ő dolga... Később, egy másik hölgy is érdeklődött hogylétem felől. Megkérdezte, hogy szokott-e görcsölni a lában máskor is? Mondom, hogy nem. Kérdi Ő, hogy nincs-e egyéb oka a görcsnek, mert Ő pszichoterapeuta vagy mi és a masszázs után feltenne pár kérdést nekem. Hamar eljutottunk a balettig. Sosem gondoltam volna, hogy 56 évesen ekkorát bőgök és még mindig a balett miatt.... Innen szép a győzelem. Idén, beiratkoztam a feleségemmel egy társastánc tanfolyamra. Már bő fél éve járunk, talán ha egy alkalom maradt ki a tánc. Nem tudom, hogy sikerült-e már legyőznöm a múltnak ezt a kedves ajándékát, de egy éve belefér minden, sőt kívánatos minden, amire korábban nemet mondtam. A nemek ajtói mögött lapulnak az igenek, de benyitni egy ilyen ajtón, nagyon nehéz. A táncot azért kezdtem el, mert megértettem, hogy a férfivá válás útja tánccal (is) van kikövezve. Ezt a részt talán egy másik helyen fejtem ki...