Ez az a terület, amire igazán büszke vagyok az életemben. Két klassz fiú anyukája vagyok. Jól tudtam velük együtt menni az úton. Nem erőltettem mereven nevelési elveket. Az egész családunk olyan hátteret biztosított nekik, amitől jó útravalót kaptak. Mert a hamuba sült pogácsa bizony nagyon fontos. Két nyelven nőttek fel úgy, hogy a két hazájuk egyikében sem feltételezte senki, hogy nem ott élnek. Saját tapasztalatom alapján pl. abban tudok segíteni,hogy: Hogyan találtam meg a gyereknevelésben a középutat? Hogyan tanultak meg IGÉNYES szókinccsel 2 nyelvet egyszerre a fiaim? Jelenleg távol vannak tőlem. Ennek az én saját döntésem az oka. Nem szeretjük ezt a szituációt, de arra azért jó, hogy a gyerekek látják, hogy próbálom megtalálni a küldetésemet és az otthonomat (mint rák szülött, ez számomra fontos kérdés).
Harminc éves koromig nem is ismertem más tudatformát mint a vágyak megélését és a vágytalan helyzetek elkerülését. Szenvedéllyel habzsoltam az életet ami jó nekem az önzés magas iskolája volt. Kitűnő képességre tettem szert abban, hogy megmagyarázzam magamnak és mással is elhitessem miért ésszerű mindaz amit teszek. Akinek nem tetszett az mehetett, erős személyiségnek láttam magam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. És amikor nyeregben éreztem magam, mint menő sikeres pénzügyi tanácsadó, mérhetetlen magányban és elzártságban találtam a pszichém. Nagyon fontos erőforrás a vágy. Azt kívánom neked legyen annyira, de annyira igazad, mint nekem volt, mert az ezzel járó lelki üresség nagy tanító és továbbvihet az önazonosságod felé. Amit nem engedtem meg magamnak az a bizalom. Nem bíztam senkiben csak magamban. Ma visszatekintve tisztán látom miből alakult ki ez az önvédelmi mechanizmus. Ezt egyedül nem egyszerű transzformálni, többek között azért, mert a világ rútul visszaél a segítőkészséggel. Csökönyös makacságom ez esetben is ellenem dolgozott. A megcsalatástól és elárultságtól való elfojtott félelmemért évekkel fizettem. Amennyiben ismered ezt a poklot, segíthetek megtalálni a kivezető utat benned.
Természetesen hoztam a statisztikát, egyedül nevelem a kislányom. Lent voltam annyira amennyire csak lehet, napról napra éltem túl éveket és mindent újra kellett építenem, köztük saját magam. Mostmár szeretem magam.
Mostmár nehezen megy 🤪, néha ufónak érzem magam, amiatt, hogy jókedvű karakán Nő vagyok...rengeteg szenvedés van benne. Mindig alulválasztottam, mostmár a társamra várok, akivel megélhetem azt a békés egyesülést, amiben egymás támogatva egyszer csak megérkezünk.🙏 Ja amikor kijelentem, hogy egyedül élem le az életem, mert nem is érdekelnek már a férfiak, belép egy játszótérem egy tök ismeretlen férfi, akibe úgy beleestem mint az ágyú, de totál reménytelen. Én a kemény csaj🙃🤪😜.
Milyen helyzetben szükséges a múlt feldolgozása? Én nem tudtam szabadulni a szerelem érzésétől. Húsz hosszú évembe került mire minden kapcsolódó emlék kellemes nosztalgiává szelídült. Addig kapcsolatról kapcsolatra kísértett hol érzés, hol mérlegelések formájában. A bibi ebben csak az, hogy igazán teljesen szívvel lélekkel beleengedni magam nem tudtam egy párkapcsolatba, pedig vágytam rá, arra az érzésre arra a tudatra. Mintha kiűzettem volna a paradicsomból. Egy fontos mérföldkő ezen az úton az volt, hogy hálás tudtam lenni ezért az élményért, hogy van ilyen élményem. Elfogadni magam. Éppen ilyennek, amilyen vagyok. Ez a gyakorlat az önkép feladás. De mi lehet helyette? Hogyan csinálhatod meg? Milyen tudatformákkal, érzelmi állapotokkal jár? Tengernyi kérdést vethet egy ilyen helyzet. Amennyiben hinni és bízni tudunk egymásban elkísérhetlek a saját magad felszabadításának ezen útszakaszán. Mert ezt a munkát sem csinálhatja meg más helyetted.
Igyekszem minden nap gyakorolni. Karma-Dharma. Rendszeresen járok tanításokra, elvonulásokra. Mantrázás. TM. Nepál.
Erősen ambivalens érzésemi és tapasztalataim vannak minden vallással és általában a spiritualitással kapcsolatban, mert úgy látom, hogy sokkal inkább félelmekben illetve az azokra adott reakciókban gyökereznek mint elsőre azt gondolnánk. Számomra kétségtelen viszont, hogy van valamilyen magasabb rendező elv/erő/talán entitás (Isten) ami számára az emberi szabadság nagyon fontos alapérték (ezért van szerintem oly sok szenvedés az emberi életben).
Amikor dolgozik bennem az egyedüllét és a magány témája, arra következtetek, hogy amikor jóól érzem magam egyedül akkor harmóniában vagyok önmagammal (test, érzelem, gondololatok) és a Lelkemmel. Amikor viszont feljön a magány érzése, akkor ràjövök, ha időben tudatosítom, hogy összedölt a harmónia rendszere, valami elcsúszott, és eltàvolódtam magamtól, zűrzavar keletkezett bennem, a gondolataimban és az érzéseimben. Emiatt megszűnt a kapcsolódásom is a Lelkemmel és elhagyatottnak érzem magam. Minél hamarabb veszem elő a figyelmemet, és teszek rendet önkapcsolódásaimban, annál hamarabb jön vissza a egyedüllét öröme és annál több ember kapcsolódik körém, mert kellemes érzés ebben a társaságban lenni, mintsem a magány kétségbeesett, kontrolláló bugyrában.
Számomra a mai napig nagyon nehéz azt elfogadni, hogy 2019-ben kéthétvégi apuka lettem, és nem akkor találkozhatom a gyermekeimmel és láthatom őket, amikor csak szeretném. A mai napig van két számomra nagyon nehéz, fájdalmas pillanat, ami ráadásul folytonosan visszatérő esemény. Az egyik, amikor kéthetente vasárnap este hazaviszem őket egy együtt töltött hétvége után, és ahogy látom őket bemenni a kapun, akkor elszorul a szívem. A másik, amikor nyáron egy közös hét után, sok élménnyel gazdagodva még csak arra sincs módom, hogy együtt feldolgozzuk azokat, csak a búcsú fájó pillanata marad meg, ilyenkor nagyon nehezen tudom könnyek és sírás nélkül elengedni őket. Megmarad a remény, hogy az idő majd ezt is megoldja.
Van az a legmélyebb kötődés, amire nincsen magyarázat. Egyszerűen csak VAN. Nálam ezt a saját kovászból sütött kenyér hozza elő. Minden nap. Mert ezáltal kapcsolódon Vele. “Én vagyok az élet kenyere...” És kapcsolódom a feleségemmel is, aki ragyogó arccal hozza a kisült, illatos kenyeret. Ehhez képest, kikacsintós vágyaim is vannak, amik ez elmúlt másfél évben eléggé felerősödtek. De! Lassan fél éve járunk társastánc tanfolyamra, ami egy kovász-csoda. Rendez bennünket és ezáltal, van a kenyéren túl egy másik dolog is, amit mindketten gyermeki lelkülettel várunk. Ez nem más, mint a szombati tánc, ahol örömmel kapcsolódunk. Ez egy kiegészítés: ma furcsa volt végigolvasni az írásaimat. Olyan, mintha összegeznék, számotvetnék…