Erika BaloghMár a szó is riadalmat vált ki sok emberből, pedig mindennek rendelt ideje van. Annak is ha egyre több az ősz hajszál - lehet festeni de az eredeti az igazi, mint amikor a forrásnál a legtisztább a víz - szóval a testi jellemzők is jelzik az idő múlását. Nem is itt van a gond, hanem ahogyan mindezt tálaljuk vagy elutasítjuk. Lehet a különböző szépészeti műtétekkel látszólag késleltetni, vagy lemondóan legyinteni - á...az én koromban már...- és ez a két véglet között ingadozva toporgunk. De mi van ha mindezt úgy fogadjuk el hogy ezek is mi vagyunk, ahogyan a régi keleti példa is bizonyítja. Az öreg mester így szól a tanítványaihoz. - Igen, megöregedtem, mozog a műfogsorom, ráncos a bőröm, nagyot hallok, szemüvegem van, de belülről már oroszlánkörmeim vannak. Nem azt jelenti hogy a derék öreg egy mutáns lenne, hanem azt hogy bár az évek külsőleg hozták az "elvárt" mintát, de belülről egyre szebb lett és értékesebb. Ahogyan Agatha Christie mondta a régész férjéről. - Az évek múlásával, egyre érdekesebb vagyok neki. Hát valahogyan így. Az évek lehaladtával egyre értékesebbek leszünk. Ez most azt jelenti hogy roppant bölcs vagyok? Dehogy. Csak azt hogy mindennap küzdök a felszínen, és keresem a helyem abban a világban, ahol öregnek lenni lassan megtűrt jelenség. Amúgy 62 éves vagyok, és növesztem az oroszlánkörmeimet.
2
Simon ZoliMindig is mozogtam. Ez talán az általános iskoláig nyúlik vissza, ahol Emil bácsi szivatós tesi óráin olyan élményeket gyűjtöttem, hogy nem a rendszer elleni lázadás tört ki belőlem, mint a legtöbbekből, hanem a "meg tudom én ezt csinálni" élménye. Mely aztán sok más megléshez is vezetett. Szerencsés családban nőttem fel, ahol a suliban tesi tagozatos voltam, évente egyszer síelni jártunk apukámmal, a felső tagozatban pedig 10-napos kenuzós nomád túrákon vehettem részt minden évben. Igazi boldog gyerekkor, sok sok töltekezéssel. Emlékszem, a kenutúrákon nem csak az élet élvezete volt, hanem munkacsoportokra osztottak bennünket, és minden csoportnak más volt a feladata. Voltak a Fagyűjtők, a Konyhás, a Vízhordók, a Mosogatók, és a Pihenőnep. Volt ebben minden: szabad levegő, csapatépítés, minden napos mozgás, sátorállítás, esti gitározások, első, szerelmek, szóval minden, ami kell. Talán emiatt a családi és általános iskolás élmények miatt vált lételememmé a szabadban való mozgás. Valahogy mind a mai napig nem tudtam beülni egy GYM-be gyúrni. Én csak a friss levegőn élek. Gyerekként Olimpiai Ötpróbán vettem részt, ahol futással, triatlonozással,bringázással, úszással és kirándulással kellett pontokat gyűjteni, hogy olimpiai melegítőt nyerhessünk. Talán ez volt az oka, hogy már 12 évesen nagy futóversenyeken, Balatonátúszáson vehettem részt. A gimiben a futás és mountain bike volt a fő, az egyetemen az úszás. Semmit nem csináltam soha sportszerűen. Ma az alpok lábánál élek, a kertemben van egy párevezős hajó, amit, ha kisüt a nap, rápakolom a kocsim tetejére és irány az alpesi tavak. Télen a sífutás, túrasízés van, nyáron pedig főleg a kirándulás és a kocogás, ja meg a versenybringázás. Nem vagyok sportoló, sosem voltam. De a friss levegőn töltött mozgás a lételemem. Talán ezért is alakult úgy az életem, hogy tavaly egy magyar, idén egy osztrák túravezetői tanfolyamot és egy rafting-túravezetői tanfolyamot is megcsináltam Ausztriában. Mérnöki munkám mellett a túrázásra, a természettel való kapcsolatra szeretnék inspirálni sokakat. Talán a beszélgetéseink által téged is be tudlak ebbe vonni, és tudlak inspirálni :-)
- Erika Balogh
A koromnál fogva is mélyebben látok dolgokat - nem jobban, csak többet láttam - értelemszerűen van véleményem és sajnos tapasztalatom. A gyerekkorom azzal telt hogy mindenki okos csak én nem - bezzeg a szomszéd gyereke mennyivel többet tud mint én - a felnőttkor még rosszabb élményeket hozott. Nagyon hamar megtanultam hogy minden azon múlik hogy kit ismersz - ezen a téren ma is rosszul állok - és hogy ki áll a hátad mögött ha bajban vagy. Szerepek amiket kiosztanak, és vagy beleállsz vagy egyedül maradsz. Mindezeket súlyosbította hogy a férjem évekig küzdött a halálos kórral, ami szintén amortizálta az amúgy is gyér kapcsolatainkat. A halála után körülnéztem és döbbenten állapítottam meg, hogy egyedül maradtam. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy akkor tulajdonképpen ki is vagyok én? Ha a jelzőket nézem amiket a társadalom ragaszt ránk - idős nő, nagymama, özvegy - de kik vagyunk a jelzők mögött? Mennyit érünk és hogyan látjuk magunkat, illetve hogyan szeretnénk láttatni magunkat? Mennyit érünk emberileg, és hol van a helyünk? Nagy kérdések, főleg ha a bőrünkre mennek.
Eszter FarkasKislányom koraszülöttként jött világra, hallássérült. Jelenleg 11 éves. Születése óta együtt dolgozom koraszülötteket gondozó szülőkkel és szakemberekkel a Koraszülöttekért Országos Egyesület önkénteseként. Nagyon hosszú és nehéz utat jártunk be ez alatt az idő alatt. Szívesen megosztom a tapasztalataimat azokkal, akiket ezt érdekel, vagy akik az út elején járnak.
2
Fekete NikolettValahogy az utóbbi években fokozatosan rohantak meg érzések, emlékképek egy-egy jelenbéli impulzus kapcsán. Hálás vagyok a sok áldozatért és szeretetért amiben gyerekként részesültem édesanyám részéről, de ugyanakkor béklyóként is nehezedett rám a folyamatos megfelelni vágyás. A szembesülés, hogy mennyire egydimenzióban láttam a világot addig, édesanyám elvesztésekor ért több mint 6 éve. Furcsa, de mintha addig közös szemüvegen keresztül néztem volna vele mindenre. Az ő értékrendszere volt a szűrő, mégha olykor tudat alatt is. A korai és tragikus halálával aztán végtelenül magamra maradtam. Szép lassan tudatosult, hogy azt az idealizált képet amit alkottam róla, az ő életében is számtalan lelki blokk és életút elakadás árnyékolta be. A kapott mintáért és ezzel járó nehézségekért nem nehezteltem rá viszont a tudatosabbá válás után sem. Az ősszereteten túl az összefüggések megértése segített ebben és a tudat, hogy mindig a lehető legjobb szándék vezérelte. A jó akarás motiválta akkor is, amikor nem volt bátorsága kilépni az évtizede nem működő házasságából édesapámmal. Hiszem, hogy ez a mulasztás emésztette fel végül. Mai napig borzasztóan hiányzik a jelenléte és tudom, hogy milyen csodálatos nagymama lehetne. Talán szokatlan, de úgy érzem a halála után a lénye valahogy belém szervesült. Belegondolva még a halálával is engem szolgált azzal, hogy példát mutatott hogyan NE éljem az életem egy konzerválódott rossz helyzetben.
Tamás Jakab AA függőség a 21 század egyik népbetegségnek számít. Elmondom nálam, hogy történt mi is az én betegségem története: Gyerekkoromban egy elég szorongó fiú voltam, bár a mindig vicces/jópofa Tamás magában belső bizonytalansággal küzdött. Van az emberek többségeben egy közös vonás ami rám is igaz: jól akarok lenni. Már pedig a könnyebb ellenállás felé mozdultam el sok-sok éven keresztül mindig, legfőképpen azutan amikor megismertem tinédzser koromban az alkoholt. Nem is tudnám elfelejteni az első találkozást: úgy éreztem magam mint aki fél méterrel a föld felett jár. Innentől erről az érzésről szólt szinte minden hétvége néhány év után azon kaptam magam, hogy törzshelyeim vannak iskola után vagy esetleg iskola helyett kocsmazassal töltöm az időmet ahelyett, hogy mondjuk tanultam volna. Mindezek ellenére sikerült a felsőoktatásba kerüljek ahol találkoztam az igazán nagy szerelemmel: drogokkal. Az alkohol után amellyel a bizonytalanságom és félelmeimet oldottam a földtől elemelkedve megérkezett a hordozó rakéta ahol már gondolkodni sem kellett semmin. Se a felelősségeken se a jövőn se a múlton, ha nehéz érzések jöttek csak használni kellettem és minden gond elillant. Igen hamar eljutottam oda, hogy itt bizony lassan vége a bulinak: felnőttem és megy el mellettem az élet miközben drogfüggővé váltam és egy helyben járok. Menetközben megszületett a fiam később a lányom és haladtam egy karrier úton ami rajtam ragadt mint szamáron a fül. Megpróbáltam magam halálra dolgozni és egyetlen feltöltödésnek a kábítószert hagytam magamnak ami természetesen végletesen kimerítette az idegrendszeremet. A párkapcsolati meg nem értettségemre a munkahelyi feszültségekre használt tudatmódosítok benyújtották a számlát: autóbaleset, munkabaleset. Éreztem, hogy most már baj van. Itt nem én használok már hanem engem használ a szer. Segítségre van szükségem. A kocsiban ülve egy délelőtti Kossuth rádió műsorban hallottam először, hogy létezik felépülő függő aki abba tudta hagyni a használatot és megtanult szerek nélkül élni. Emlékszem azonnal elforditottam a kulcsot és oda autoztam a helyre ahol a riport készült. Ma már megmosolyogtatoan nagy egoval mentem be a szenvedély betegek nappali ellatojába, hogy szíveskednék ÉN leállni. Akkor felvilágosítottak, hogy ez nem egészen így működik, de ha úgy gondolom, hogy azonnal akarok beszélni valakivel akkor menjek el a narcotics anonymous egyik csoportjába. Ez az anonim alkoholistákhoz nagyon hasonló önsegítő csoport ahol a felépülni vágyó függők egyesszám első személyben magukról oszthatják meg érzéseiket anélkül, hogy bármilyen ítéletet vagy tanács követné azt. Elkezdtem járni ezekbe a csoportokba és abba hagytam a használatot. Nem volt egy séta galopp az eleje nem mondom, de a legnehezebb talán az volt amikor az érzéseket meg kellett éljem amit korábban rendre elnyomtam magamban. Ahogy kezdtem kitisztulni és egyre jobban lenni azt hittem minden oké. Akkor helyre jött az életem induljunk tovább, de a függőségnek ezer arca van hallottátok már a munkamániáról? Mivel nem változtam semmit és társaimra se hallgattam, hogy lassan siess Nagy sebességgel robogtam egy elég súlyos visszaesés felé. Amikor újra az alkoholhoz és a szerhez nyúltam azt hittem, hogy újra élhetem a kezdeti euforiát azt a szabadságot, de ki kell, hogy abranditsak mindenkit pont ugyanott folytattam ahol abbahagytam sőt minden csak rosszabb lett. Ismét túlterheltem magam a munkával semmi kontrollom nem maradt. Aminek köszönhetem, hogy végül megálltam az egy közúti ellenőrzés volt ahol a rendőrei találtak nálam ezt-azt és mindezek mellett bevonták a jogosítványom is. Ez alkalommal már tudtam hova kell menjek segítségért: a Narcotics anonymousba. Őszinteség nyitottság hajlandóság ennek a leállási körnek így indultam neki. A társaim mondták: Tamás ha nem megy magadtól akkor lehet jobb ha elmész egy rehabra és ott segítetenek. Így tettem, az egomat félre téve azt csináltam amit a szakemberek mondtak mint például: Tamás ön előszeretettel teremt maga köré olyan légkört ami táp talaj a drogozáshoz ezt meg kell változtatni: dolgozzon mást, töltse a szabadidejét olyan emberekkel akik nem használnak vagy legalábbis a szociális mértéken túl nem. Alakítson ki új szokásokat. Azóta megváltoztattam az életem: mást dolgozok, reális célokat tűzök ki, a szabadidőm építő közösségekben töltöm. Járok a csoportokba és segítek másoknak is tisztán maradni az úton. A legfontosabb amit ebből tanultam, hogy merjek segítséget kérni és azt elfogadni. Tamás vagyok függő nem kellett használjak 4,5éve
Kinga CserLassan 3 éve jövök ki egy szakításból. Hálás vagyok ezért a megélésért,sokat tanultam belőle,magamról,a boldogságról!🙏🥰 Egyedül,de nem magányosan (és boldogan)élem mindennapjaim a nagyfiammal!💙
1
Tünde46 éves, 10 éve szinglianyu szerepben élő nő vagyok, aki sokszor felbukott, de mindig felállt egyedül, és már nem okolja az úton levő kavicsokat, nem sajnálja a segítő kéz hiányát. Most már tudom, hogy mind tanított!
1
Anikó9 évig dolgoztam szociális területen, időseket ápoltam- gondoztam. Akkoriban váltam és a két gyerekem még kisiskolások voltak, kellett a pénz. Valahogy erre a területre kerültem, nem akartam, de így utólag vissza nézve, semmi sem volt ami akadályozott volna, sőt kiválasztottak, hivtak, később marasztaltak. Sokszor volt nehéz, mivel ebben az időben nemcsak váltam, hanem a spirituális utam, az önismeret is zajlott.Gondoltam ebben a munkakörbe is gyakorolható az alázat, mások segítse. Volt, hogy élveztem is.Sok embert, sorsot, családi viszonyokat ismertem meg. Az egyik felfedezésem az volt, hogy akkor vagyis ebbe az évekbe segítettem másokon a legtöbbet, amikor én magam is segítségre szorultam volna. Büszke voltam mennyi erő van bennem lelkileg és fizikailag.De egy idő után nem akartam erős lenni, sőt segíteni sem igazán. Rájöttem, bárki bármilyen nehéz helyzetben van , bármilyen a kapcsolata a családjával, vagy akár egyedül él, ez jár neki, ezt érdemli, megha elsőre úgy tűnik szomorú ez. Az idős emberek gondolkodása és az én gondolkodásom között nagy a távolság. Az elfogadáson és a gondozáson kívül az utóbbi évekbe már nem tudtam többet adni illetve.tudtam , hogy csak ennyit tudtam adni végig. Bár úgy éreztem a fizetésért megdolgoztam, de minden reggel egyre tisztábban szembesültem az érzéssel, hogy nem akarom már. Márciusban felmondtam.