Apró AndiA szüleim házassága, mint minta Rengetegszer mondtam anyukámnak az elmúlt években, hogy én a helyében már réges-rég elváltam volna... Sok idő eltelt, mire rájöttem, hogy nagyon hasonló házasságban élek, mint ő (talán annyira nem durva). A szívósságot, a kitartást anyukámtól örököltem. De azt, hogy én is fontos vagyok magam számára, hogy megtanultam szeretni magam, azt már magamnak köszönhetem. Felismertem, hogy nem kell feláldoznom magam, úgy, mint ő. Hogy csinálhatom másképp. Jobban. És egyedül még mindig jobb, mint társas magányban élni.
3
Toth IbolyaSziasztok „Oda megyek ahova és akihez tartozom”. „A vihar verte Zsoltimhoz." Ezt írtam 2o22.o9.27- én. Igen, a vihar verte Zsoltimhoz. A kép ami bennem élt hosszú évekig egy férfiról és akire vártam ,kerestem, sóvárogtam nem az volt külsőleg ahogy Zsoltim kinézett , de belsőleg amit ő mutatott találkozásunk napján az mind valahol bennem élt egy férfi aki emberséges. Erre vártam 53 évig. Ez fogott meg, ahogy kinyitottam neki lakásom ajtaját. Istenem egy ember jött hozzám aki az első percben is önzetlenül önmagát adta úgy az élet viharai által összeverve állt előttem. Átöleltem ez volt az első reakcióm rá. Hirtelen megijedtem. Ibi te mit csinálsz mondtam magamnak. Így kezdődött közös MI életünk. Amit akkor már éreztem ez valami más ezt a férfit egy hatalmasabb erő, Isten küldte számomra. Megkérdezve Zsoltim később honnan tudtad hogy én vagyok az akit eddig kerestél azt válaszolta „mikor a fényképedet megláttam már akkor tudtam, de amikor a lakás ajtót kinyitottad tudtam hogy a feleségem leszel.“ Ma boldog házasok vagyunk . Napjaink szeretettben, békében, nyugalomban és egymás tiszteletében teljesedik ki. Közös életünk megpróbáltatások sorozatán ment , megy keresztül amit már MI oldunk meg.
3
Gere OrsiSziasztok! Én az elmúlt néhány évemet mesélem el dióhéjban. Hogy álltam dolgokhoz és most hogy állok. Nem vagyok szakember, csak egy magánember, aki értékeli, hogy gondolatainak felvállalásával lehet egy közösség rész. 3 éve, hogy nincs már komoly kapcsolatom. Addig mindig függésekbe estem. Ez úgy értésétek, hogy vagy én támaszkodtam, vagy rám támaszkodtak, vagy én kéregettem szeretetmorzsát vagy ők tőlem. Sok időt töltök pszichológia, társkeresés témákról könyvek podcastok hallgatásával, amik azért persze csak formáltak. Hónapról hónapra több mindent értettem meg ezügyben. Nyílt a szemem pl önelfogadás témakörben.. de ez egy állandó úton levés. Régen sokkal tudattalanabb voltam abban, hogy milyen kapcsolatba sodródok bele, azon belül támaszkodok e vagy nem. 3 éven belül pedig akárhogy is vágytam tartalmas kapcsolatra, főleg lelki jellegűre, nem találkoztam megfelelő férfival. Többről derült ki, hogy csak időtöltés vagyok, csak testiség és ezeket már akkor szívfájdalom nélkül tudtam lezárni. Onnan tudtam, hogy tényleg nem kár lezárni, mert nem harcoltak azért hogy folytassuk. Nem akartak lehetőséget se adni, hogy mentsük. Nem viselt meg úgy, mert tudatosabb voltam a témán belül. Jobban ismertem már a határaimat, hogy meddig önazonos és honnantól nem közös az utam a másik féllel. Nem ragaszkodok olyan férfihez, aki nem akarja az elakadásainkat megoldani, nem dolgozik össze velem a kapcsolat fejlesztése miatt. Több önismereti könyvet, szakembert hallgattam önazonosság témában, rajtuk keresztül gondolom át én mit is keresek, mi fér bele egészséges kapcsolódásba és mi nem. Tavaly nyáron éreztem egy változást. Éreztem, hogy egy változás végbement a lelkemben. A hozzállásom változott ahhoz, hogy magányosnak vagy egyedül jól ellevőnek érzem magam. Már utóbbi. Az előtt én is görcsösebben kerestem a megfelelőt magam mellé. Most jobban érzek nyugalmat, türelmet, nem érzem a görcsös keresést nyár óta. Nagyon érzem azt, hogy meg kell érni erre, hogy ne görccsel ismerkedjen az ember. Lefoglalom magam önfejlesztéssel, kimozdulással a szabadba, filmezéssel, tanulással (mivel én most épp új szakmát tanulok) És ha már nem Akarom úgy a társ megtalálását, akkor a tartás is más, és sokkal tudatosabban válogatok. Figyelem, hogy az ismerkedéses beszélgetésnél mit hogyan fogalmaznak meg a férfiak, hogy mit keresnek. A saját tapasztalataim alapján az ő szavaik hatására létrejön bennem egy érzés, hogy mennyire közvetlen, jön egy intuíció, hogy engedhetem e a lelkem fele, mert én valóban Társra vágynék. Nem csak testire, hanem lelkire is. Ez utóbbihoz viszont a lelkednek kell a másikat "ismerösnek" éreznie. Most nem gond már, ha jön egy férfi, kiderül, hogy nem egymást keressük. Ha olyan értékeket fedezek fel benne, ami nem passzol az enyémekkel, engedem hadd menjen. Nem egymást keressük. Tudatosan állok már úgy hozzá, hogy nem akarok senkit megváltoztatni. Tudjuk, hogy ez a nőknek egy nagy hibája. Reménykednek, hogy majd mellettük másmilyenné válik a másik fél. Tudjátok mit figyelek már ismerkedés során? Hogyan teremt nekem helyet az életében, hogyan rendezi át a szabadidejét, hogy beleférjek, tudjunk találkozni. Tiszteletben tartja e a személyiségemet, hogy mik fontosak nekem az életben és a párkeresésben milyen társat érzek passzolónak. Folytatás később..
3
Varga AnnaEz egy nagy dilemmája a lelkemnek. Szentül hittem, hogy mint a régiek (nagyszüleink) igen is meglehet és meg is kell javítani azt, amihez (amibe) hűséget fogadtunk. Testemmel- lelkemmek akartam. Ez volt a baj. Függtem tőle. Egy olyan traumatikus kötésben voltam, ami egy torz képet mutatott. Annyira ragaszkodtam az idealizált képeimhez (csalàd), hogy nem láttam meg a fától az erdőt. István egyik gondolata pont ide vág, "még nem szenvedtem eléggé". Mert hogy ugye az egy nagy igazsàg, hogy aki már nagyon szenved az lesz képes vàltozàsra/vàltoztatàsra adni a fejét. Takargattam a sebeket, foltozgattam, vezekeltem, bizonygattam. Közben pedig elfelejtettem, milyen az ha megdicsérnek és viszont megdicsérhetek. Nem tudtam alkalmazni a szeretet alapvető eszközeit. Nem érintettem, nem csodàltam, nem voltam támasz, nem tudtam megnyugodni. Folyamatosan azt éreztem, nem vagyok elég jó. Nem tudtam olyan jó lenni, hogy ne bántson. Ez a dinamika igaz volt az alkoholista szüleimnél is. Nem voltam elég jó gyermek, hogy miattam "letegyék" az alkoholt. Hirtelen ugyan abban a fekáliában úszkáltam, csak épp nem a szüleim mellett, hanem a (volt) férjem mellett. Ismerős az a kép amikor egy katona keresztül halad egy teleszórt taposó akna mezőn?! Az állandó kiszámíthatatlanság, bizonytalanság, folytonos félelemben és stresszben tartott. Hiába lett szép autónk, szép házunk, két csoda szép gyerekünk, hiába készültek csalàdi fotók nagyon szépek, ha közben megsemmisült minden amiben hinni akartam. Elgyengültem. 8 év foltozgatás és állandó probléma leplezés után, borult az a bizonyos "bili". Ha újra kezdhetném, nem játszanék színdarabot. Csak és kizárólag magamat adnàm. És csak és kizàrólag olyan Férfihoz kapcsolódnék, akinek már meg van az ügye/küldetése és kölcsönösen építhetnénk egymást. Mert a le építés is ugyan annyi vagy még több energia, mint a fel építés.
3
Kollár ErikaSokáig működtem robot üzemmódban, annak tudta nélkül, hogy mit miért is csinálok. Csak sodródtam az életemben, annak mentén, amit a társadalom, a család várt tőlem. Megfelelési kényszer, perfekcionizmus jellemezte a mindennapjaimat és rendkívül ügyeltem arra, hogy a jókislány szerepemből ki ne essek. Aztán egyszer csak, egy váratlan esemény hatására borult minden, amiben addig hittem az életben. Hirtelen egy új világba csöppentem, ami rengeteg felfedeznivalóval és a szabadság ígéretével csábított. Rácsodálkoztam az új énemre, és kérdések sorozatára kezdtem el keresni a válaszokat: Ki voltam eddig valójában? És ki vagyok most? És hogy jutottam egyáltalán ide? És hova vezet ez az út, amit most járok? Sok idő, és mélyebb önismeret kellett ahhoz, hogy megértsem, a mintáink mennyire meghatározzák azt, hogy miként indulunk el az életben. Szerencsésnek érzem magam ezért a válságért, ami megtörtént velem. Ez kellett ugyanis ahhoz, hogy újjászülethessek, és a vágyaim mentén kezdhessem el élni az életemet.
3- Fanni Koósz
Akinek van gyereke, az tudja igazán, hogy a gyereket nem lehet nevelni. A szó soha nem elég, ha nincs összhangban vele a tett. Az első gyerekemet 28 évesen szültem, nagyban benne egy pánikbetegségnek titulált pszichés nehézségben, ami mentén a segítség tablettákon keresztül érkezett, s vezetett egyfajta állandósult éber kómához...Szóval nem igazán voltam tudatos magamra úgy, ahogy most..meg ugyebár 14 évvel fiatalabban, s kevesebb tapasztalattal még abszolút a külső tekintélyre támaszkodtam anyaként. Semennyire nem tudva azokat, amiket aztán pont a lányom miatt elkezdtem felfedezni, s alakított ki egy egészen más látásmódot az élettel kapcsolatban. A kisebbik lányommal sokkal tudatosabb voltam, viszont érzelmileg életem mélypontját élve, neki is adtam csomagot, ami összességében elég nehéz, hogy tudom, mivel indítottam őket az életbe. Viszont tisztában vagyok vele immár, mi az, amivel tudok számukra segítség lenni. Látni Őket. S látni bennük magam, s ezt leválasztani. Hogy saját maguk élhessék. S a másik, amit nagyon fontosnak érzek a gyerekkel kapcsolatban, hogy ha megengedem magamnak, hogy boldog, örömteli legyek, akkor megengedik maguknak Ők is. Ezzel nagyon sokat adhatok szerintem Nekik. Valakik mentén létre jövünk, s ahová születünk, dolgunk van azzal, ebben hiszek, s ez ad számomra megnyugvást bűntudat helyett, amiért nem voltam az a tökéletes anya, aki nem ejt anyasebet gyermekein. Azt tapasztalom, a gyermek az, aki nagyon nagy motiváció ahhoz, hogy az ember saját minpségét emelje, mert ennek fényében nő a gyermek, ha hagyják, s bont virágot az, amit elültetett magjában erre az életre. Én nagyon figyelem a gyerekeim minőségét, hogy ne azt adjam, ami szerintem nekik kéne, hanem azt, ami számukra fontos, ami hozzájuk illik, nekik való... Nem vagyok jó anya. Időnként magát az anya szerepet se szeretem hangsúlyozni, mert olykor úgy érzem, ezt a szerepet túltoltuk, belekapaszkodtunk, s ennek fényében feredünk mi nők, s ezáltal ragasztjuk magunkhoz azokat, akik gyermekünkként jöttek ugyan világra, de azért, hogy megéljék saját magunk. A nagyobbik gyermekemmel időnként nagyon elcsúszik közöttünk az összhang. Kiskora óta. Csodás gyerek, okos, szép, nem deviáns, csupán nem vagyunk egy hullámhosszon, vagy épp túl sokmindenben mutat engem, amit szeretném, ha nem ismételne, immár tudva, nem lesz jó neki. De nem vehetem el tőle a tapasztalás jogát. Annyit tudok tenni, hogy nem állok ellent, s ott vagyok, ha kéri, ha kellek. A kicsivel ketten voltunk sokáig, abszolút közel állunk egymáshoz, mintha kis matrica lenne. Ám Ő nagyon erőteljesen mutatja meg nekem azon dolgokat, amivel nem vagyok meg magamban könnyen. S én érte, által meglépem. Ő tanít engem. Nem hiszek a gyermekek nevelésében. Irányadó lehetek. Háttér. Korlát, mi megtart, véd, ha kell. Kiindulás és megérkezés. A család a legjobb gyakorló terep, de ha kötelezettség, elveszíti lényegét. Szerintem.
3 
ZsaniLányom iskolai bántalmazás áldozatává vált, ezzel egyidőben depressziós lett. A legnehezebb időszakom volt: látni a gyerekem ahogy ki sem akar mozdulni az ágyból. Meg akart halni, vagdosta magát. Nagyon nehezen tudtam elvinni orvoshoz, de végül gyógyszerrel olyan állapotba került, hogy el tudtam vinni terápiára. Hetek, hónapok voltak nekem is a félelem, kihívás- anyaként helyesen mellette lenni. Itt kezdtem újra felvenni a Mindenséggel a kapcsolatot. Ez a mélypont volt az, ahol már csak az ima maradt a kilátástalanságban.
3
Beáta SebesHázasság után (mert ugye azt úgy illik ;) ) hozzáfogtunk párommal a "gyerek projektnek". Pár hónap hiábavaló próbálkozás után rájöttünk kell majd hozzá segítség. Annak idején (2009-et írunk) létezett egy OGYEI (Országos Gyermek-egészségügyi Intézet) nevezetű intézet ahová nagy reményekkel jelentkeztünk és különféle vizsgálatokon és egy sikertelen inszemináción estünk át. Fizikai okot a sikertelenségre nem találtak. Aztán sorra következtek a CIRIS, BMC, Mens Mentis, Kaáli intézetek ahol 2011 és 2017 között konzultációk, kivizsgálások, beavatkozások hada következett : méktükrözés, 2 inszemináció, méhsövény eltávolítás, genetikai kivizsgálás, alloimmun kivizsgálás, sperma dns fragmentáció és 6 lombik (rengeteg hormon injekció után 10 embrió). Röviden összefoglalva: 9 év házasság, 6 lombik, 10 embrió és 0 gyerek, ez az egyik tapasztalatom. Ehhez kapcsolódik a következő tapasztalat 2018-ban, a VÁLÁS. Ha ebben a cipőben jársz és tudok segíteni valamiben szívesen mesélek részletesebben. Köszönöm, hogy elolvastad. Ölelés! Bea :)
3- Barbara Mitter
Számos sikertelen párkapcsolatot követően 30-31 évesen találkoztam A Férfivel. A Férfivel, aki akkor hosszú évek óta jegyben járt. A fél világ próbált lebeszélni erről a kapcsolódásról. A másik fele csendesen figyelt. S csupán 1-2 barát bízott bennem annyira, hogy szorítson kitartóan. De én mindvégig nagyon határozottan tudtam, hogy ez a kapcsolódás az Igaz, a Lélekből jövő, és ebbe senkinek semmilyen beleszólása nincs. Sosem fogyó lelkesedéssel vártam két évet az ajtóban és zokogtam minden egyes távozásnál. Közben felnőttem, változtam, Érett Nővé váltam. És amikor én magam készen álltam a 100%-os befogadásra, a Férfi többé már nem ment sehova. Együtt nőttünk fel, 30-40 évesen. És még nem vagyunk ennek a folyamatnak a végén. Együtt kezdtük levágni magunkról a mintáinkat, a társadalmi elvárásokat, a téves hitrendszereket, hazugságokat. Együtt vagyunk, most már több, mint öt éve. Fél éve házastársakként. És bizton állíthatom, hogy ez már így is lesz örökké. Mert a kapcsolódásunk lelki, ezáltal szétszakíthatatlan. Még mindig vannak kihívásaink, de erről majd egy másik tapasztalatban. :)
3
