OlivérSzervusz! Szerintem bizarr ez a játék, amit leírtál. Nem a te hibád, hogy nem "érezted", emberek vagyunk, nem állatok, vagy radarkészülékek, hogy minden ellenkező nemű forma felismerésétől azonnal izgalmat érezzünk. Fordított esetben én se hiszem hogy éreztem volna, és szerintem ez a normális. Pusztán ez alapján még nincs veled semmi baj. Az intimitásnak éppen az a lényege, hogy nem egy bárkivel tudjuk és akarjuk megélni. Azt fel kell építeni. Nem azért akarok valakivel intím viszonyba lépni, mert én méhecske vagyok, ő meg a legközelebbi virág, hanem mert megismertem, és ő is megismert engem, és mindkettőnknek annyira tetszik amit a másikból tapasztalunk, hogy szeretnénk még többet kapni belőle. Egy ponton túl ez eljuthat odáig, hogy tényleg fontos lesz nekem, és szeretnék neki valóban örömet szerezni. Jobb esetben azért, mert pontosan vele akarom megtapasztalni a testi-lelki egybeolvadás csodáját, szerényebb esetben, ha nem vagyok ilyen mély, akkor meg azért, hogy neki is jó legyen, és mellettem maradjon. Szóval szerintem nem a te készülékedben volt a hiba. Csak tartsd fejben, hogy minden ilyen új szituáció vagy élmény után 1-2 nappal határolódj el egy pillanatra az érzelmi töltettől, és amennyire csak tudod, objektíven gondold végig mi történt, és hogy miért azt érezted akkor, amit. Fontos, hogy mindig legyen egy ilyen visszaellenőrzésed, a nélkül ne fogadd el végleges eredménynek, amit akkor éreztél, vagy mások gondoltak rólad. A legtisztábban csakis te láthatod magadat, csak gyakorolni kell a nézést. Fel a fejjel.
1
Hajnalka MucsiNem érzem a férfit. Ma Belső gyermek programon voltam,apasebet oldottunk. Amikor a játék közben csak feküdtem, hogy átérezzem a nyugalmat, a vezetőnk kérdezte, hogy érzem-e a férfit, aki kapcsolódna hozzám, odafeküdne mellém. Nem éreztem. Pedig a játékban ült ott valaki, aki a férfit jelképezte, simogatva jelképesen a fejemet, de némi bizsergésen kívül nem éreztem semmit. Nem éreztem, hogy engedném magam mellé, hogy rábíznám magam. Pedig vágynék rá,.vágynék kapcsolódni, vágynék dőlni, talán agyban el is tudnám képzelni, hogy ott van mellettem. Vágynék az intimitásra is. De zsigerileg nem érzem, hogy beengedném, hogy oda merném bízni magam. Nehéz elhinnem,.hogy valaki csak önmagamért akar, szeret, és adni akar, valódi örömet szerezni és nemcsak magának "elvenni", hogy nemcsak addig és azért kedves, amíg a saját vágya kielégül, aztán megy tovább. Ami tanulság, értékelnem és szeretnem magam megtanulninl annyira,.hogy érezzem, és elhigyjem,.másnak is lehetek érték. Ez most a feladat. Nem kicsi. Köszönöm, ha elolvastad l.
- Olivér
Egyszer nagyon fiatalon, éppen a 18. születésnapom előtt pár héttel közel voltam hozzá hogy megfagyjak negyedmagammal a Grossglockner-en, Ausztria legmagasabb hegyén. Erről az élményről színesen tudnék írni, de nem az a lényeg benne, hogy pontosan hogy történt. Elég annyi, hogy egy roppant felelőtlen vállalkozás volt, amibe vak hittel belementem apámat követve. A fontos az az, ahogyan ez az élmény megváltoztatott. Nem rögtön, ahogy a filmekben, de szépen lassan, hiszen ez a megélés azóta is itt van velem, és itt is fog maradni örökké. Először is rádöbbentett, hogy az alibi az élethez kevés. Az, hogy a felelősséget átadom másnak és csak követem, morálisan talán felmenthet, de a következményeket ugyanúgy én viselem. Én is megfagyok. Ez megtanított felelősséget vállalni önmagamért, a döntéseimért. Másodszor megmutatta, hogy a várható élettartam egészséges fiatalként is pár óra leforgása alatt lezuhanhat minimum 60 évről maximum 6 órára... Apránként, évek alatt kiforrott bennem egy olyan elgondolás, hogy úgy kell élnem, ha másnap meghalok, akkor is azt mondhassam, jól töltöttem ki a rendelkezésre álló időt. Ez nem azt jelenti, hogy napi 16 órában csakis szuper fontos és hasznos dolgokat teszek, de azt igen, hogy rendszerint minden nappal hozzáteszek valamit magamhoz, a céljaimhoz, a családom jövőjéhez, és ezek a céltudatos napok hosszú távom újra és újra eredményeket hoznak. Harmadszor megerősített abban, hogy bármilyen kiszámíthatatlan fordulatot is tud venni az élet, bármennyire is negatívnak tűnik az aktuális helyzet, akkor is a jót kell keresni, mert másnak egyszerűen nincs értelme, a rossz általában adott. Ahogy fent a hegyen elment felőlünk végre a hóvihar, csodálatosan kitisztult az ég. Ettől persze még hidegebb lett, és a csurig átázott hálózsákban egész testtemmel borzalmasan remegtem. Mind az oldalunkon feküdtünk egy néhány négyzetméteres viszonylag egyenes kőpárkányon, szorosan egymáshoz bújva. Én ott nagyon sokat gondolkodtam, hisz aludni úgyse mertünk. Valószínűleg gondolatban beszéltem Istenhez és alkudoztam vele, megígérve mindenféle jót arra az esetre, ha megkímélne. Erre már nem emlékszem igazán, de arra igen, hogy órákon keresztül csak néztem a vihar után kitisztult csillagos eget, és életemben ennyi csillagot én még soha nem láttam se előtte, se azóta. Beleégett a lelkemben az a fagyott pompa amiről úgy képzeltem, hogy életem szép lezáró képe lesz. Gyönyörű volt és megnyugtó. Elszámoltam magammal, és levontam a mérleget: Ha rövid volt is, legalább tetszett, nincs semmi nagy, amit úgy igazán bánnék. Ez a harmadik dolog ebben a felsorolásban, amit a halál közelségétől kaptam: Bármilyen gond nyomasszon, bármilyen kilátástalan legyen az aktuális pillanat, a csillagok akkor is ott vannak a fejem felett, és nekem ragyognak.
Ildiko BarcsaiAngliaban elek, igy ekezet nelkul irok magyarul. Nem tudom hol kell atalakitani ezt az "izet"🙃. Valahogy nem is erdekel, nem szeretem ezt a gepi vilagot. Idegen szamomra. A narciszok, tulipanok es a ragyogo napsutesben azonban mindent megtalalok. Egy fanak a lombkoronajaban megtalalom az egesz vilagegyetemet. Tudom, hogy a fahoz tartozom, a fa hozzam. Szeretem ezt az isteni tokeletesseget! Sokat dolgoztam magamon az elmult evekben. Mely es hosszantarto fajdalommal birkoztam meg... de most mar szabab vagyok. Szabad es egesz! Mar nem faj, hogy egyedul vagyok. Tisztelettel es szeretettel tekintek magamra... es ez annyira jo! Szoval, parasztlany keresi parasztpasijat paraszthaz jeligere.🙃🙂🙃🙂 Ez vicces!!😁😁 Egy kis paraszthazat szeretnek kover, kacago viragokkal, lepkekkel, mehecskekkel.... es ez az egyszeruseg kozos ut legyen. 56 eves vagyok, egyedulallo anyuka. Vagyom haza! 🏡
Ibolya VargaHiggy magadban és ezáltal mindenre képes vagy! Nekem sikerült! Hegyeket tudnánk mozgatni, és nem is sejtjük hogy mennyi erő lakozik bennünk!
0
Mónika JuhászMindig lesz hiány, mindig lesz többlet. Egyensúlyozzuk ki egymást 😉 A lelkek megtalálják egymást 🤗
0
AdriAz utóbbi hónapban energiagyógyászatot tanultam. Nem volt teljesen ismeretlen a téma, hiszen korábban 10 évig voltam egy hasonló szakmájú, csak nem tiszta szándékkal dolgozó férfi mellett. Nagyon szép energiákat tudok lehívni, és már tapasztalom is, mennyire segít ez másoknak és önmagamnak. Mégis, beaktiválódott az elmúlt 10 év kihasználása, megvezetése, manipulációja is. Félelmek, pánikok. Túl sok volt ahhoz, hogy ebben a témában ne triggerelődjek be. A fő kérdés: valóban léteznek tiszta, isteni erők a másik oldalon? A démonit már tapasztaltam. De az istenit még csak most kezdem. Annyira hihetetlen, hogy bár TAPASZTALOM, mégis küzdök azzal, hogy elhiggyem: létezik. Mindenfélét kitalál az agyam, hogy elhitesse, nem ez az irány: be fog záródni a csatornám felfelé, nem is tiszta az energia, amit kapok, nem hallom őket - akkor honnan tudom, hogy léteznek stb. És mindennek ellenére gyakorlok, nem adom fel. De sokszor kételkedem, bizonytalanodom el. És az utolsó pillanatban az Élet felkap, és visszasegít az emelkedés útjára. Általában kapok külső segítséget. De tapasztalom: csak úgy működik, ha átadom az irányítást Fel, ha egyfajta önátadásban élem az életem. Ha megengedem, hogy bármi történjen. Amint visszajön az agyam, és megpróbálja megoldani a dolgokat, már megint NEM MEGY. Billeg a libikóka, hol ez, hol az van felül. Nagyon sok nehéz pillanattal jár mindez. Állandó érzelmi triggerelődésekkel a múltból, sírás, majd rájövök, hogy ez csak a múlt, és megyek tovább, igyekezve pozitívnak maradni, és bízni a felsőbb erőkben, hogy mindez csak a tisztulási folyamat, és fokozatosan minden egyre jobb lesz.
PetrobDetermináció és szabad akarat, a terhek , a saját tökéletlenségem fölött érzett szégyen elviselése és annak másokkal való megosztásának az aránya. Mikor és hogyan jön el valaki számára, számomra a változás megélésének a lehetősége és miért csak most? Visszatekintve, gyenge voltam, nem tudtam igazából felvállalni semmit magamból, sőt azt sem tudtam, hol is kellene keresnem azt a "magam", vagy keresnem kellene egyáltalán! Csak "futottam" a világban, fizikailag is a sportban, ezáltal próbálva egyensúlyt teremteni, meg képletesen is. Annyit láttam, hogy gyerekeknél, óvodásoknál is már látszanak a személyiség csírái, irányai, valami benyomás, hogy kik, nekem nem volt ilyen, mert nem lehetett. Mindegy, persze, de mégsem. A belső színdarab, az elutasítás vég nélküli körbe - körbe történő visszajátszásától, mások hibáztatásától eljutottam odáig, ami korábban sohasem ment: megtanultam relaxálni, meg tudom teremteni a belső ( időnként csak viszonylagos ) nyugalmamat. Korábban egy pszichológus a légzésre koncentráló meditációs(?) technikát próbálta megmutatni teljesen sikertelenül. Milyen kár, hogy nem légzés technikákat tanított - 4 - 7 - 8. Bár, nem tudom, akkor ez ugyan így működött volna-e. Most legalább időlegesen le tudom rakni amit korábban sosem. Elegem van, hogy időnként egyesek kivetítenek rám olyasmiket ami nem vagyok, aztán kigúnyolnak amikor kiderül ez a számukra, nem keresek párt, hanem igazából egy olyan társaságot, ahol elfogadnak úgy ahogy vagyok és jól érzem magam.
PéterA tegnapi Humania estén elhangzott egy ilyesmi mondat, ami nagyon betalált: "a szeretetéhség minden szabályt felülír". Rájöttem, hogy amikor egy kapcsolatban már nem érzed a szeretetet, amikor nem lehet beszélni a nehézségekről, amikor ketten vagytok, de mégis magányos vagy, akkor az ember óhatatlanul kapaszkodót keres. Nem a szex hiánya fáj ilyenkor. Hanem az, hogy eltűnik a kapcsolódás. Most azt tanulom, hogyan halljam meg időben a saját szükségleteimet, és hogyan maradjak jelen akkor is, amikor nehéz.