Urbánkó ReginaHárman vagyunk testvérek, én a középső vagyok, egy bátyám és egy öcsém van. Édesapám szüleivel éltünk, mikor megszülettem. Édesanyám nagyon várt engem, hogy végre élvezhesse az anyaságot, mert a bátyámat a nagyszüleim, mint elsőszülött fiú unokát, kisajátították. Édesapám csendes, zárkózott ember volt, nem volt igazából kapcsolatom vele gyermekként, inkább a szüleim válását követően kerültünk közelebb egymáshoz. Már én is házasként értettem meg sok mindent a múltban történeket illetően. Édesanyámmal volt szoros a kapcsolatom, egészen 16 éves koromig olyanok voltunk, mint a barátnők. Sokan irigyelltek érte. A szüleim szerény emberek voltak, szakmunkások. Nem sok pénzből éltünk. Állandóan spóroltunk, ez nagyon minőségen aluli volt sok esetben. Anyukám igyekezett tökéletes gyerekeket nevelni. Nagyon fontos volt mindig, hogy mit szólnak a szomszédok, vagy mások, akár idegen emberek. Ha megjegyezték, hogy milyen sápadt vagyok, csak nem vagyok esetleg vérszegény, akkor ezek után, ha szembe jött velünk valaki, nekem meg kellett harapdálni a számat, és meg kellett csipkednem az arcomat, hogy pirospozsgás legyek. Sokat sajnált a szotty hajam miatt, és a szeplőimért, amik beterítették az arcomat. Egészen gyerekkoromtól erősen dolgozott bennem az érzés, hogy így nem fogok élni az biztos. Sok mindent nem értettem, hogy miért így csináljuk, és miért nem úgy, de nem volt beleszólásom. A tanulásba menekültem. A pályámat a tanáraim egyengették, mikor a szüleim szakma felé irányítottak volna, a tanáraim megvétózták a jelentkezésemet és a gimnázium felé tereltek. Bizonyítani akartam, hogy bármi áron is, én tovább fogok tanulni, főiskolára vagy egyetemre megyek. Nagyon korán elkezdett nyílni az olló, és egyre több szempontból nem tudtuk már megtalálni a közös nevezőt. Én egy egészen más életet képzeltem magam elé, és égtem a vágytól, hogy megvalósítsam. Édesapám 27 éves koromban elhunyt. Édesanyám él még. Bizonyos szempontból már eltávolodtunk egymástól. Előjöttek gyerekkori emlékek, amikor tökéletesre akart faragni, és sokat kikaptam, de már nem emlékszem miért. Sokáig haragot éreztem, aztán megbékéltem vele. A maga módján nagyon szeret engem, és a saját korlátai okozzák a szenvedését. Szerettem volna tanítani őt, megmutatni, hogy miben lehet fejlődni, de az nem működött. Rá kellett jönnöm, hogy a nevelés iránya nem fordítható meg. Örökre az ő gyámolításra szoruló gyermeke maradok, ezen nem tudok, és már nem is akarok változtatni. Tudom, hogy nagyon sok mindent neki köszönhetek. Nagyon sok tekintetben már korán át kellett nevelnem saját magam, mert érzetem, hogy nem megfelelő, vagy elavult az eszköztáram ahhoz az élethez, amit én élni szeretnék. Csendes megfigyelője voltam annak, hogyan csinálják azok, akiket jó példának tartottam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy esélyt adtak az életre, és lehetőséget, hogy kibontakozhassak a magam által választott irányban.
4- Urbánkó Regina
#munkahelyi vezető szerepről Voltam gazdasági területek vezetője (pénzügy, számvitel, kontrolling), és voltam cégvezető 11-15 és 127 milliárd forintos vagyonú vállalatoknál. Szervezeti létszámot tekintve 65-1000 fős cégek voltak ezek. Vezetőként nekem fontos volt a szakmai tudásom, hogy bármikor tudjak segíteni a kollegáimnak, szakmai vitákban részt tudjak venni. A munkafolyamatokat is igyekeztem jól ismerni, aztán egy bizonyos méret felett már el kellett engednem ezt az elvárást magammal szemben. A belső motivációmat az táplálta, hogy szeretek hatással lenni, befolyással bírni a dolgok, a folyamatok alakulására. Hangot adok a véleményemnek, fontos nekem, hogy tudjak a fejlődés irányába mozdulni, és erre ösztönözni másokat is. Szeretek tanítani, tudást átadni, megszerettetni a szakmát másokkal. Nekem mi volt fontos vezetőként? A példamutatás, felelősségvállalás, terhelhetőség, következetesség, nyílt, őszinte kommunikáció. Szerettem a szakmámat, a munkámat, mindig szeretettel közelítek a dolgokhoz, ezért szívesen csatlakoztak hozzám segítők, támogatók az életben, akár munkavállalóként is. Igyekeztem jó hangulatot teremteni a munkavégzéshez, ezért sokszor még a munkaidő lejárta után is dolgoztak velem, annak ellenére, hogy nem volt mindenért túlóra számfejtve. Voltak nagyon terhelt időszakok, szezonálisan nagyon sok munka, amit ugyanazzal a létszámmal kellett megoldanom. Az nagyon jó érzés volt, amikor kérés nélkül követtek a beosztottaim a meredek hegyen felfelé, és mikor úgy nézett ki, hogy lejtmenet helyett egy újabb meredeken kell felkapaszkodni, akkor is jöttek velem. Nem jelentett gondot a felmondás átadása soha, pedig előfordult velem számos esetben, hogy sor került rá. Mindig megelőzte több beszélgetés az elvárások tisztázása érdekében, így egyértelmű volt már, mi vezetett végül a döntésemhez. Úgy gondolom, hogy addig voltam jó vezető, amíg ez a szerep nem rólam szólt, hanem a szervezet szolgálatáról. Nagycsaládban nőttem fel, szerény körülmények között. A szüleim szakmunkások voltak, beosztottak. Sokat hallottam otthon, hogy a főnöküket szidják. Én jól akartam csinálni, jó főnök akartam lenni. Vagyis jó vezető, annak ellenére, hogy a dolgozóknak alapvetően nem célja „jó beosztott” lenni, de ez egy másik téma. Elsőként szereztem diplomákat a családban, és lettem vezető beosztású. Nem tudtak a szüleim ezen az úton sokáig támogatni, magamra maradtam a helytállásban. Kihívást jelentett, amikor a cégeket képviseltem más vezetők társaságában, főleg amikor először jelentem meg a már megszokott összejöveteleken. Le kellett küzdenem a kishitűségemet és fel kellett vállalnom önmagam. Nem felejtem el az első ilyen alkalmat, amikor a kinevezésemet követően egyedül mentem egy szűkebb körű szakmai rendezvényre. Nem akartam a tömegben elvegyülni, a társaság krémjébe akartam tartozni. Felkészültem ennek tudatában, minden befolyásos emberhez volt egy-egy aktuális kérdésem, amivel beszélgetést tudtam kezdeményezni. A sikerhez pont elég volt ennyi és egy jól időzített pillanat, máris komoly beszélgetésbe mélyült a felületes udvarias társalgás. Szívesen csatlakoztak hozzánk mások is, így volt lehetőségem további bemutatkozásra. Először mindig én érdeklődtem, nyitott voltam és figyelemmel hallgattam másokat, így később engem is érdeklődésre méltattak. Ennyi volt a titka annak, hogy befogadjanak. Rá kellett jönnöm, hogy a vezetői szerep nagyon magányos tud lenni. Minél magasabb szinten leszünk vezetők, annál inkább egyedül maradunk a szervezetben a „problémáinkkal”, a kihívásokkal. Egyre nagyobb a felelősségi körünk is, egyre nyomasztóbb a ránk nehezedő teher, és a gyengeségeinket, az érzelmeinket sokszor el kell rejtenünk. Szakmai közösségekben, mesterelme csoportokban találtam meg a támogató közeget. Ha csoportos tapasztalatcserét igényelsz, javaslom, hogy csatlakozz #Joósistvan #Vezetőkklubja -hoz. Én egyéni tapasztalatcserében tudok segíteni.
- Urbánkó Regina
Fiatalon, az iskolapadból kikerülve az volt a meggyőződésem, hogy minél erősebb a szakmai tudásom, annál nagyobb lehetőségek várnak rám. Önmagában ez igaz is, a szaktudás valóban lehetőséget ad sok mindenre, de hogy hova jutunk el az életben, azt nem a szakértelmünk fogja meghatározni. Sokkal fontosabb képességek, készségek fognak előnyökhöz juttatni másokkal szemben. Még azt is ki merem jelenteni, hogy a mély szakértelem rettenetesen tud korlátozni, bátortalanná tesz. Két diplomával, egy halom tanfolyammal a hátam mögött, amiket felnőttképzés keretein belül végeztem el, folyamatos tanulás mellett tökéletesen látom, hogy még mennyi ismeretet ölel fel a szakterületem, és mennyi mindenről tanulhatnék. Nagy csapda ez. Hiszen minden téren az a minimális elvárás magammal szemben, hogy tökéletes és magabiztos tudásom legyen. Így léptem ki a vállalkozói világba és építenék énmárkát, de közben félelmekkel voltam, talán vagyok is tele, hogy mi van, ha nem tudom egy kérdésre a tökéletes választ. Saját magamat frusztrálom, miközben mások a szakmai tudásból morzsákat árulnak hihetetlen magabiztossággal. Biztos vagyok benne, hogy a sikeres emberek mindig szánnak arra időt, hogy a szakmai ismereteiket mélyítsék, aktualizálják, hiszen erre is nagy szükség van. Viszont akár vezetői minőségemben hosszú éveken át, akár azóta, hogy saját vállalkozás indításában láttam meg a jövőt, a komplett személyiségem, a jellemfejlődésem, az önismereti munka vezetett ahhoz, hogy a szakértelmemből értékes szakemberré váljak. A teljesség igénye nélkül említem, hogy egy szervezeten belül a megfelelő kommunikáció, a fejlett érzelmi intelligencia, a hatékony érdekérvényesítés képessége, a mások motiválásának képessége (inspirálás), a tulajdonosi szemlélet, a digitális világban való jártasság fog értékessé tenni. Egy másik nagyon fontos különbség, hogy elméleti vagy gyakorlati tudásról beszélünk. A tudásunk annyit ér, amennyit abból a gyakorlatban alkalmazni tudunk.
Poczik HajnalkaSürgős császárral megszületett a gyönyörű kislányom egy genfi magánklinikán. Micsoda indító program! Veszélyben voltunk, a műtőbe rohantak velünk, végül egészségesen megszületett. Minden ami meghitt, finom és lágy kimaradt ezekből a pillanatokból. 3 nap múlva a baba hordozóval a kórházi aulában vártam a férjemre, és emlékszem arra gondoltam: hogyan fogom őt életben tartani. Micsoda felelősség anyának lenni! Emlékszem milyen furcsa volt kimondani azt, hogy : Kislányom. Aki ismer érzi, látja, tudja, hogy ma milyen erős az anyai gondoskodó részem. A fiam 12 éves, a lányom 20. Ez nem egy nap alatt született, hanem egy folyamat volt, még akkor is, ha ott volt bennem egy ösztönös gondoskodás, megengedés, érzékenység és védelem a gyermeki ártatlanság felé de első években abból főztem, amit családilag megörököltem a nagy családi batyuból. A család megalapítói, pillérjei a szülők. Bert Hellinger egyik mélyen megrázó felismerése így hangzik: „Egy gyermek maga a szülei.” Nagy örömmel és szeretettel nézek a gyerekeimre. Máig támogatom őket abban, hogy haladjanak a saját álmaik felé. A lányomat 10 évesen diszlexiával diagnosztizálták. A válásom után akkor költöztünk vissza Magyarországra. Magamat hibáztattam, hogy talán a szülésnél miattam volt valami. A testem nem jól táplálta őt. Nem mondtam neki el a "diagnózist". Nem akartam elfogadni és nem akartam bekorlátozni őt sem. Jót tettem vagy sem, nem tudom. Fejlesztésekre járt. Minden nap erősítettem abban, hogy képes bármire, amibe elég munkát tesz, amiről álmodik. A francia iskolában 4 nyelvet tanult. Aki diszlexiás egy igeden nyelvvel is nehézsége van. Volt neki is de küzdött, harcolt, csinálta amit kellett, én pedig ott álltam mellette. Ma egyetemre jár Franciaországban. Mindig elmondom milyen csodálatosnak látom és bátornak. Nagyon sokat dolgozik az álmáért, továbbra is. Csodás ember lett. Tanulok tőle és a fiamtól. Boldog édesanya vagyok.
- Poczik Hajnalka
Ahhoz, hogy erős igent tudjak mondani először erős nemet kellett megtanulnom mondani. Munkára, ügyre, emberi kapcsolatra. Az elköteleződésünk függ attól, milyen a kötődési mintánk. Az enyém szorongó-elkerülő volt. Ahhoz, hogy egy kapcsolati MI-LÉNY meg tudjon születni és ennek akarjak része lenni vállalnom kellett annak a kockázatát, hogy ez fájhat. És ha múlik, vátozik fáj is. Ha nincs kölcsönösség, nincs harmónia. Ha van jó érzés, van rossz érzés is. A fény és árnyék együtt van. Egyek. A január 16-án induló 8 alkalmas "MI - út a biztonságos kötődés felé" Integrál Szemléletű Zárt Önismereti Csoportomban ezt a témát járjuk körbe test és érzés fókuszú módszerekkel ( bodywork, fókuszolás orientált munka, pszichodráma. Várlak szeretettel, ha attól félsz, hogy sok vagy, vagy épp kevés. Ha azt érzed veszélyes a kapcsolódás vagy fullasztó. Elnyel, ha engeded, eltűnsz benne. Ha az együtt neked zuhanás kapaszkodók nélkül. Ha félsz nyitni a szíved. Ha rejtegeted magad. Az is lehet, hogy mindig vele lennél, szinte össze olvadva és az fáj amikor ő kilép. Ezen az e-mail címen tudsz jelentkezni: poczik.hajnalka@gmail.com
Timár TiborMeg voltam győződve, hogy az vagyok aki vagyok. Most már jót nevetek magamon, hogy mennyire nem az vagyok aki a mintáimmal voltam és még mennyi mintám lehet, amire még nem láttam rá. Erről mindig egy Ram-Zu kérdés jut eszembe. "Ha nem az vagyok, akinek gondolom magamat és nem az vagyok akinek mások gondolnak, akkor vajon ki vagyok" Nekem a legtöbbet ami segített az a pszichodráma és az, hogy hajlandó voltam ami feljött, mindent kitenni magamból és talán elég őrült lenni hozzá, hogy elfogadjam, ennek sosem lesz vége, minden mintát nem fogok tudni feldolgozni és elfogadni azt, hogy vannak mintáim amiket még dédelgetek.
- Timár Tibor
Mindig is ösztönös vezető voltam, de nem mindig voltam jó főnök. Volt, hogy túl lőttem a célon, nagyon főnök lettem, máskor pedig behúztam fülem farkam. Volt bennem egy ambivalencia. Volt, hogy nagyobbnak mutatkoztam, mint amekkora vagyok, hogy felnézzenek rám. Ez viszont azoknál az embereknél ért el csak hatást, akiknek úgysem számított a véleménye, mert az igazán fontos emberek átláttak rajtam, úgy ahogyan most már én is átlátok ezeken a játszmákon. Kemény egy út volt, de nem azért mert mások mit gondoltak, hanem azért, mert szembe kellett nézzek a saját kicsinyességemmel, félelmeimmel, sérüléseimmel. Most már más életet élek, bele merek nézni mások szemébe, ki merek állni az igazamért és el tudom fogadni mások igazát. Más lett a vezetői minőségem, de még mindig nap mint nap monitorozom a viselkedésemet, biztos ami biztos.
- Timár Tibor
Megérteni és elfogadni azt, hogy a gyerekem élete nem az én életem. Megérteni és elfogadni, hogy attól, mert az én fiam, nem az én tulajdonom. Mielőtt megszületett úgy gondoltam, hogy milyen jó lesz majd együtt dolgozni, együtt űzni extrém sportokat. Csalódott voltam, hogy Ő nem úgy látja a világot ahogyan én, csalódott voltam, hogy nem olyan lesz mint én. Tudtam, hogy baj lesz belőle, elvárásaim voltak, lépni kellett, éreztem nem vele van a baj hanem velem, az én világommal, az én nézőpontommal. Nem az övé működik rosszul, hanem az enyém. Kellett a terápia, kellett a segítség. Megértettem. Elengedtem. Csak néztem figyeltem, tapasztaltam, engedtem, hogy tanítson és én támogattam abban ami Ő. Most már tudom, sokkal több mint én, nyomába sem érhetek majd, pedig az én életem sem piskóta.
- Timár Tibor
22 év házasság, nagy út és még hosszú út vár ránk. Az élet nagy kérdései merültek fel benne. Most már szép, de nem mindig volt ez így. Föltettem a kérdést sokszor magamnak, hogy vajon milyen ember az olyan, akinek a viselkedés mintája miatt a felesége sclerosis multiplex-es lesz. Vajon milyen ember az olyan, akinek a gyereke fél attól, hogy apa hogyan reagál a helyzetekre. A válaszom az lett: Egoista, gyáva, sérült. Hogy mi lett a megoldás? Elszégyeltem magam és addig mentem a belső vadonom legmélyére, egyedül és segítséggel, amíg annyira megváltoztam, hogy a feleségem kigyógyult a gyógyíthatatlan betegségből, a fiammal pedig egy nagyon szuper kapcsolatom van és ami még nagyon fontos, magammal is nagyon jó lett a kapcsolatom, most már büszke vagyok magamra, bele merek nézni a tükörbe.
- Timár Tibor
Volt erdészeti vállalkozásom, építőipari cégem,nagy telekommunikációs vállalatom, évekig voltam búvároktató, alapítottam waldorf iskolát, vezettem és vezetek embereket az önismeret útján, éltem extrém sportolóként, új dolgokat találtam fel. Volt amit elbuktam, mert azt gondoltam rám nem vonatkoznak a szabályok. Volt amit feladtam, mert elegem lett. Volt amit elengedtem a csúcson, mert tudtam hol kell kiszállni. Volt, hogy elfogyott a lendület. Tanulok, tapasztalok, változok minden nap. Szeretem a kihívásokat, járom az utam, már nem gondolkodok az ügyön, most már látom, hogy egy nagy ügy az életem. Néha elesek, majd fölállok. Van hogy túl lövök a célon, van, hogy mellé. Úgy érzem, ha kell akkor bármikor váltok, még sok minden lehetek az életbe és remélem leszek is.