Olykor a helyzetet felismerve, könnyedén kezdeményezek, a megfelelő mindsettel, néha annyira be vagyok zárkózva, hogy egy feszítővassal sem lehetne egy szót sem kiszedni belőlem. Van valami bennem, ami olykor ellenszenvet válthat ki a másikból, vagy félelmet, vagy csak a Ghosting lett 2025-re túl nagy divat - a mai napig nem tudom, mi a teljes igazság, ezzel kapcsolatban...
Mindenki azokat a mintákat tudja "legyőzni", amelyeket kapott. Így én sem állíthatom, hogy az összeset "legyőztem". Egy jó időre a család feketebáránya címet elnyertem és ezt már nem is tudom magamról lemosni. Röviden: "Ha kell a szeretetem/figyelmem, akkor márpedig úgy teszel ahogy én mondom..." Először kétségbe estem, majd amikor azt mondtam, hogy így nem kérem köszönöm, akkor nemes egyszerűséggel kitessékeltek a körből, mint egy bűnözőt. Azóta persze árnyalódott minden, de a lényeg kikerült az asztalra. Megtanultam, hogy bár az élet első szakászában sokat számít a közvetlen "család" támogatása, de később mindenki a saját útját járja. Harmónia akkor van, ha a tudatosság mellett kölcsönös tisztelet és a függetlenség megengedése is van.
8 év együttélés, ebből 4 év házasság. 2 gyermek. Bántalmazó Apa. Sérült és gyenge Anya. A vége totális káosz. Lelki, majd fizikai bántalmazás. Rendőrség, bíróság, távoltartás, válás, gyámügy, családsegítő, pszichológus, különböző terápiák. Olyan maradandó törések és traumák, amelyek már mindig benne maradnak a hátizsákba. Egy alkoholista Anya és Apa szivárvány gyermekeként, örök bizonytalanságban felnőve, követtem a mintáimat. Olyan embert sikerült választanom akinek nagyon komoly pszichés gondjai voltak. Szintén alkoholista. Utólag látom, hogy az ismerős programot futtattam. Megakartam menteni. Gondoltam ha a szüleimet nem sikerült, majd a férjemet. De kudarc lett a vége. Sok sok bántás, csalódás, könnyek, traumák és kilátástalanság. Én a Nő, nem voltam képes egyben tartani a családomat. Mindig is arra vágytam, hogy olyan családom legyen amilyenben én nem részesültem. Ennek ellenére kaptak a gyerekeim egy látszat Apát, aki nem törődve a következményekkel bántotta az Anyjukat. És kaptak egy olyan Anyát, aki nem mérte fel időben, hogy mekkora felelőssége van abban, amit átélnek, látnak ők. Nem bírtam lépni. Úgy éreztem az utolsó utáni esélyt is meg kell adjam neki, mert nem bírtam elfogadni, hogy kudarcot vallok. Nem tudom megteremteni azt, ami járna ezeknek a gyerekeknek. Bele kellett halnom. Meg kellett semmisülnöm. Amikor részegen megakart ölni egy kalapáccsal, ahogy nézett rám, ahogy maga az ördög kacsintott, rájöttem, hogy nincs maradásunk. Nincs tovább. Csak fogtam a gyerekeket és elmenekültem ebből a házasságból. A fiam azt mondta; - Anya, nem féltem annyira, csak attól féltem, hogy megöl téged! - 5 éves volt ekkor. (Tavaly) A gyermekem tartotta a legnagyobb tükröt nekem. Akkor jöttem rá, hogy nem számít az általam átélt kudarc, vagy az, hogy a város mit mond. Nem számít, hogy Isten színe előtt mondtam ki az igent. Pokoli volt. Alvás és evés zavarom lett. Az idegeim teljesen kikészültek. Persze mellettem állt a Bátyám és az Édesanyám, de annyira egyedül voltam. Annyira féltem. Emlékszem amikor elaludtak a gyerekek a paprika sprét szorongatva sírtam. Hogy lehet az, hogy akit annyira szerettünk, hogy mindenünket oda adtuk neki, most megakarjon ölni?! Miért hagytam, hogy ez idáig jusson?! Most már ennyi hónap távlatából, sok terápián és önismereti útmutatáson túl, persze még mindig a fejlődésem útján, kezdem megérteni, hogy egyszerűen annyira vágytam a szeretetre, a családi képre, hogy nem tudtam meghúzni a határaimat és ebbe bele kevertem két kicsi lelket is. A felelősség óriási és visszafordíthatatlan. Nekem csak ők maradtak és ez az ügyem. Elváltam. 30 éves 2 gyermekes Anya vagyok. Megjártam a földi poklot. Csak bízni tudok, hogy még nem késő...
Furmányos feladat a mintáink legyőzése. A pofáraesés garantált! Én legutóbb a pszichológusomat hívtam randira... Az ego és a gyermeki éned bármikor okozhat komoly meglepetéseket, ezek viszont kizökkenthetnek és mélyen elgondolkoztathatnak a miérteken. Mert több rétege-, szintje van a mintáknak és mind és sok meglepetéssel tud szolgálni. Az alázat és a hála átsegíthet a zökkenők egy részén. De utóbb garantáltan hálás leszel a nem várt zakózásodnak. Képzeld el, hogy az őszi vihar után önfeledten bringázol a fák között, és a küllődbe pattan egy erős ágacska... És az elmaradhatatlan szirénhangokat még be sem hoztam ;-)
Életetünk során nem ússzuk meg hogy ne történjen meg velünk,legalább egyszer hogy elveszítünk egy olyan embert aki közel áll hozzánk. A gyászfeldolgozás egy hosszú folyamat. Hagyni kell hogy fájjon,és lassan el kell engedni őt.
Amikor a tapasztalatok közül kellett választani, nagyjából húszfélét be tudtam volna jelölni. Legyen az válás, anya szerep, egyedülálló szülő, női lét megélése, az amazon tündöklése és bukása, ismerkedés, párkapcsolatok, szakítások, újrakezdések és a karrier útról még nem is beszéltem, az önmegvalósításról, a homeoffice és a gyereknevelés egyensúlyáról, a vezető pozícióról és az egyéni vállalkozás közötti különbözőségekről. Azt hiszem, most mégis a szülő oldalát emelném ki, mert elsősorban édesanyja vagyok két kiskamasz fiamnak, minden nehézségével és buktatójával együtt. A heti váltás csodás, de pontosan tudom mi az, amiért jó és mai az, amiért rossz választás. Ilyenkor mindig a balance a fontos, hogy merre is billen az a bizonyos mérleg. És hát társat keresni úgy, hogy legyen szabad időd – mert hobbim is sok van – legyél a gyermekeid jó szülője, legyél figyelmes, gondoskodó és közben képes legyél olyan ismerkedésre, ahol a szűrő évről-évre szűkebb. És nem azért, mert kidogozott hasban bízol a másik oldalon, hanem azért, mert döntésben bízol, hogy valaki valóban melletted teszi le a voksát.
Mert amikor megmutatja magát a ‘Nagyobb’, akkor bele kell állni… Hiszem, hogy minden okkal történik… Hányszor lepődtél már meg, és ért váratlanul valami, ami gyökeresen felborította az életed? Amikor valamit vagy valakit odatettek… oda, eléd. Na… ilyenkor tilos kételkedni és megállni. Ezt örökre megtanultam. Csak hagyd. Hagyd magad.
Egy kapcsolatban fontos a folyamatos, nyílt kommunikáció. El merem, tudom mondani a legtitkosabb vágyaimat, céljaimat, kívánságaimat a másiknak? Ha igen, akkor én már változtam és az én változásom jó eséllyel benne is változást indít.
11 évig voltam gyakorló tagaj - külföldön - egy kicsi de erős meditációs közösségnek egy karizmatikus ember körül. Ebben a közösségben meg is házasodtam. A közös értékek és a meditáció mentén egy mély, őszinte párkapcsolatom volt a feleségemmel ami végül a közösség és a vezető befolyása és nyomása miatt válással végződött. A volt feleségem jött el előbb ebből a társaságból és ő modta ki először ezt a markáns minősítést, hogy ez egy szekta amiben voltunk. Korábban egyébént külsősként (azaz nem hívőként) dolgoztam egy magyarországi vallási közösség alkalmazásában aminek szintén erős szektás jellege van. Ez az időszak is nagy hatással volt rám és befolyásolta a későbbi lépéseimet az életben...
Mindenkit kitakarítottam az életemből aki csak kihasznált és most egyedül vagyok, alig van felnőtt társaságom, hiányzik az értelmes, kötetlen beszélgetések. Teljesen jól elvagyok egyedül, szeretem a gomdolataimat, de néha magányos ám.