Latinovics TamásAzzal, hogy aktív életet élek, erőt veszek magamon, amikor nehéz és tevékenykedem, keresem a lehetőségeket, tanulok, beleállok bátran új helyzetekbe, olyanokba is, amik elsőre nagyon nem komfortosak, megélem, hogy mennyivel több vagyok, mint amit el tudtam képzelni. Folyton mozgásban van az életem. A vágyaim, a motivációim, a tevékenységeim, hogy miben akarom újfent felfedezni önmagam, igen szerteágazó és változó. Mindig van új helyzet, új érzés, új kihívás és az út folyamán egyre közelebb kerülök ahhoz, aki vagyok és akivé még inkább válni akarok. Fontos számomra, hogy több szinten ismerjem meg magam (saját csönd, természet, vezetés, közösség, önkéntesség, önkifejezés számtalan formái (sport, zene, ének, tánc..), így kerülök egyre közelebb a helyemhez. Nagyon jó érzés egyre inkább ott lenni!
8
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsFőleg a viszonylag kései életkorban jött, az érintettek által már nem remélt házasságom hozta el ennek szükségességét, illetve a férjem és a testvéreim közötti ellentétek folytán adódott pszichoszomatikus betegséget öltött szorongásaim. Ezeknek a hosszúra nyúlt kellemetlenségeknek és szenvedéseknek a végére érve láttam meg, hogy e felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.
8
Pallér ZsuzsannaVoltam már barátnő, menyasszony, feleség, élettárs – és voltam olyan kapcsolatban is, ahol nem vállaltak fel. Mindezek között a legfontosabb felismerésem az, hogy ha önmagamhoz hű vagyok, a hűtlenség fogalma szinte értelmét veszti. Mert ha nem azt követem, amit a szívem és az értékrendem diktál, akkor valójában saját magamat csalom meg. Hiszem, hogy nincsenek véletlen találkozások. Amikor két ember érzelmileg már nem teljesen elkötelezett egymás iránt, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy megjelenjen valaki, aki azt a hiányt tükrözi vissza, amit a kapcsolatban érez. Ezt magam is megtapasztaltam. A vonzalom mögötti igazság Amikor házas voltam, és valaki iránt elkezdtem vonzalmat érezni, feltettem magamnak a kérdést: Ő az, akihez vonzódom, vagy az, amit ő általa megélek? Az igazság az volt, hogy az utóbbi. A vonzalom pedig szertefoszlott, miután megértettem, hogy csak egy hiányérzet miatt volt. Az a figyelem, megértés és együttérzés, amit tőle kaptam, valójában a férjemtől hiányzott. De ő nem értette, hogy ezekre vágyom. Két út állt előttem: 1. Megértetem vele, mi kellene ahhoz, hogy azt érezzem elegendő figyelmet kapok. 2. Elfogadom, hogy ő talán soha nem lesz képes erre, és megtanulok együtt élni ezzel. Próbáltam magamnak megadni azt, amit a páromtól szerettem volna kapni, de ez önbecsapás volt. Mikromegcsalások Ma már tudom, hogy léteznek olyan helyzetek, amelyeket mikromegcsalásnak hívnak. Amikor nőként megengedtem, hogy egy férfi mélyebbre lásson bennem, máris kötelék alakult ki. És ahol a mag el van vetve, ott könnyen szárba szökken más is. Belátom már, hogy természetes női működés növeszteni dolgokat – akár bimbózó érzelmeket is. Ezért ma már tudatosan figyelek a határokra, tisztázom a kapcsolati kereteket, és folyamatosan felteszem magamnak a kérdést: Ki miért érkezett az életembe, mit mutat rólam, és én miben lehetek hozzájárulás neki? Az őszinteség önmagammal és a másikkal nem várhat. Ha utólag próbálunk rendet tenni, az már sokszor késő. Elengedés és bizalom Fordított helyzetben – amikor a párom figyelmét más ragadta meg – úgy éreztem, hátra kell lépnem. Bíztam benne, hogy önmagától rájön: amit talált, az csak egy szelete annak, ami köztünk lehetséges. Piszkosul fájt, de hagytam, hogy a folyamat a maga útján haladjon. Végül az a lufi is kipukkadt. Persze volt olyan is, hogy nem pukkadt ki. Ilyenkor megértettem, hogy ha valaki mással találta meg a boldogságot, akkor magam miatt kell őt elengednem. Mert az, aki már nem engem választ, azt én hiába választom. Magamnak ártok vele. A legfontosabb tanulság, amit ezekből a helyzetekből levontam, hogy az önmagamhoz való hűség minden kapcsolat alapja. Csak így teremthetünk olyan kötelékeket, amelyek valóban építenek – és nem rombolnak. 🌿
8
Balogh MariannSokáig hittem azt, hogy nem tudok egyedül lenni. Felemésztett a magány. Pedig voltak körülöttem, szerettek és támogattak, mégsem volt elég nekem, mert nem volt az az egyetlen, akire igazán vágytam. Ez kezdetben a válás utáni űr volt..én a társamat vesztettem el akkor, akivel hittem, hogy életünk végéig és hogy jóban-rosszban. Aztán jöttek férfiak, csodás kapcsolódások, de valahogy egyik sem volt igazán az, akit kerestem. Míg egy alkalommal olyan mély kapcsolódás alakult ki, amit addig nem tapasztaltam korábban. Kellett egy kis idő mire beleengedtem magam, de mégis egy se veled-se nélküled kapcsolat alakult ki, annak minden fájdalmával együtt. Hiába volt meg a mély lelki kapcsolódás és testi vágy is, mégsem működtünk jól együtt. Egy pillanatban lezártam, de a fájdalom még egy ideig velem maradt. És ma már tudok hálás lenni ezért a fájdalomért is. Ezáltal éreztem meg az egyedüllét igazi mélységét, és egyúttal áldását is. Már tudok így élni. Tudom, hogy önmagam is értékes vagyok, beleálltam az erőmbe, megélem azt. Ezen az úton sokan kísérnek, van aki rövidebb, van aki hosszabb ideig marad, és hiszem, hogy egyik útelágazásnál ott lesz a Társam is.
8- Szilvi Stern
A válásunk után a felnőtt gyerekeim minden megértésük ellenére időnként haraggal, és eltávolodással reagáltak a családunk széthullására. Számomra a legnehezebb az volt, hogy magamat is fontosnak tartsam, és egyenrangúan képviseljem! Az önismeret, és tudatosság segített megtalálni azt az ERŐT, hogy megengedjem, hogy ez így legyen. Hullámokban történt meg a visszatalálás, sok könnyel, sok meghallgatással, hogy újra közel legyünk.
8 - Pallér Zsuzsanna
13 évesen találkoztam Vele először. 17 éves korunkban kezdtünk járni, és 25 évesen összeházasodtunk. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valakit megszeretek, ő örökre velem marad. Nem feltétlenül az életutunkon, de a szívemben mindenképpen. Hiszem, hogy "akit egyszer megszelídítünk, azért felelősek vagyunk." Amikor a testem jelezte, hogy valami nincs rendben, először nem értettem, mit akar mondani. De végül tudatos döntést hoztam: elengedek mindent, amit görcsösen próbálok megtartani – mindazt, amihez túlságosan ragaszkodom. Ez azt jelentette, hogy elengedtem a házasságomat és az addig gondosan felépített életünket is. Ez a döntés szó szerint a lelkem mélyéig hatolt. Olyan érzés volt, mintha meghalnék – mégis tovább éltem. A szívem próbált felejteni, próbálta elzárni magát a fájdalomtól, de idővel rájöttem: senkit nem lehet kitörölni a szívünkből. Ott hordozzuk őket, akiket valaha szerettünk, és ez így van jól. A szívünkben végtelen hely van. Új kezdet, új tanítások Hamarosan egy új társ érkezett az életembe. Az utunk nem volt könnyű – tele volt akadályokkal, amelyek próbára tették a türelmünket és az elköteleződésünket. Ennek ellenére nyolc évig kísértük egymást, és közben rengeteget tanultam: - Önmagamról, a határaimról és a valódi igényeimről. - A kapcsolatok dinamikájáról, arról, hogy két ember mennyire mást élhet meg ugyanabban a helyzetben. Ahogy az életünk új irányt vett, és az ő útja elindult a saját tapasztalatainak keresése felé, rájöttem: bár a közös utazás véget érhet, a szeretet sosem múlik el. Őt is, ahogy mindenkit, akit valaha szerettem, a szívemben hordozom. A legnagyobb tanulság számomra A szeretet és a kötődés mélyen bennünk gyökerezik, de soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a legfontosabb hűség, amit vállalhatunk, az önmagunkhoz köt. Önmagunkhoz való hűség nélkül nincs valódi szeretet – sem mások, sem önmagunk felé. Az életem arra tanított, hogy a szeretet nem birtoklás, nem ragaszkodás, hanem egy olyan végtelen tér, ahol mindazoknak helye van, akiket valaha igazán szerettünk. És miközben megőrzöm őket a szívemben, én is új utakat járok, önmagam belső hangját követve. 🌿
7 - Pallér Zsuzsanna
Annyira kíváncsi voltam mindig is az életre: tudni, látni, megismerni, de az anyaság vágya bennem nem volt erős. Valójában fiatalon többször eszembe jutott, hogy mi lenne, ha apáca lennék. Aztán belecsöppentem a korszellembe, ami szerint, amikor valakivel komolyabban jártam, kérdezték, hogy mikor lesz az eljegyzés, utána, hogy mikor lesz az esküvő, és aztán, mikor jön a gyerek. Többször éreztem azt, hogy bár nem érzem, hogy nekem ez igaz lenne, de "vállalni kell". Nagyon sokat tanultam és amikor elkezdtem 23 évesen dolgozni, nem éreztem időszerűnek, hogy otthon maradjak gyermekekkel. Mégis logikusnak tűnt engedni, hogy jöjjenek a gyerekek, ha akarnak, mert fiatalon csak könnyebb ez. Aztán persze tettem, amit kellett, de valahogy nem csordult túl bennem az a tipikus ősanyaság. Végtelen hála és tisztelet volt és van bennem a gyermekeim iránt, akik érzem, hogy bár, általam érkeztek, felelős vagyok értük, de nem az enyémek; egyediek, szabadok. Néha csak erővel tudtam kezelni a helyzeteket, ahogy mi is felnőttünk, de sosem ment bűntudat nélkül. Kerestem azt, hogyan lehetne tudatosabban? Mindig az hoz bennünket közelebb, amikor nem állok tekintéllyel felettük, sem alattuk önmagamat feladva, hanem mellettük. Rengeteget tanulok tőlük magamról. Nélkülük nem tudnám, milyen erős és milyen lágy is tudok lenni. Nem hatolt volna a csontomig a felismerés, hogy anyaként is ér egyedinek, tökéletlennek lenni.
7 - Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács
A Covid-időszak láttatta meg velem sok defektem, többek között ezt is. Ekkor olvastam el a szeretet választható című könyvet, ami újabb vakfoltjaimra világított rá és megértettem, hogy maga a társfüggés egy nagyon összetett valami, aminek mint oly sok minden másnak trauma a gyökere (esetemben főként az Apukám általi visszautasítás és a testvéreim általi hibáztatás, leuralás). Vagyis a trauma kezelésével ez a működés megszüntethető. Persze hiába volt meg ez fejben, ki kellett, át kellett képződni. Erre szolgált a Covid elszigeteltsége, illetve a kb 4 hónappal ez után a képbe került férjem. Aki az elején egyáltalán nem vonzott, de még a dinamika sem, ami köztünk volt. Amikor vele kapcsolódtam, abban semmi függés nem volt, semmi nagy halálos szerelem vagy tüzijáték, vagy hasonló a társfüggésből ismerős jelenségek. Egy állandó, számomra addig ismeretlen melegség volt a kapcsolatunkban, ami két hónapig távkapcsolat formájában tudott csak működni a Covid kihívásai miatt. Sokkal inkább volt barátság, mint szerelem hosszú hónapokig. A férjem volt az első az életemben, akihez nem azért kapcsolódtam, mert különben mi lesz velem egyedül, hanem azért mert megtetszett belül-kívül és azt éreztem, hogy hozzátesz az életemhez, hogy nekem jó vele magáért, hogy szabad vagyok viszontszeretni és őt választom, mert a legjobb barátom és mindig arról álmodtam, hogy a legjobb barátom lesz a férjem. Az az élményem, hogy nagyon sokan nem vesszük észre, hogy a kapcsolatok szintjén megélt függés csak egy tünet, aminek a gyökere feltárására teszünk kísérletet az egyedülállóknak szóló önismereti csoportjainkban. Ha megvan a trauma vagy az egyéb kiváltó ok, azzal már könnyebb egy terápiában vagy más hasonló keretek között megbirkózni.
7 - Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács
Eredetileg negatív apakomplexussal indultam az életbe. Különösen 9-30 éves koromig volt nagyon keményen megalapozva. Az első 10 évben autodidakta módon kezdtem dolgozni emiatt is magamon, aztán lelki gondozó segítségével. Miután férjhez mentem, főként, akik már régebb óta ismertek, állandóan kérdésekkel rohamoztak meg minket bárhova is mentünk, így ebből a felismerésből jött a csoportszervezés gondolata. A minták legyőzése egy folyamatos dolog, a házasságomban is napi gyakorlat mind a férjemmel, mind a családommal szemben. Amit létszükségletnek tartok az az, hogy emberek figyelmét fel kell hívni, hogy mind a társuk megtalálásában akadály lehet - ha pl a másik is mintaváltásra van elhívva, illetve mert teljesen különbözik a családunk bevett működési módjaitól - és a további már házaspárként közös családi életünkben, családalapításunkban. Mintha az egyház nem beszélne eleget arról, hogy szép dolog "kijönni" a családunkból, de utána mi van, mit kell tenni, hogy lehet tovább ezzel élni - mert a kijövés nem feltétlenül jelenti, hogy felhatalmazást kapnánk teljesen megszakítani a kapcsolatot. Ilyesmikről is tanítjuk, akik bizalmat szavaznak nekünk, mert sokakat az ezzel kapcsolatos nem tudás riasztja vissza a megfelelő társtól, a megfelelő úttól.
7 - Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács
A Covid magánya hozta meg ezt is. A volt barátom nem sokkal a hivatalos karantén kihirdetése előtt szakított és egy bántalmazó kapcsolatból kijőve Isten kegyelméből minden ezzel kapcsolatos gyökérnek a mélyére menve megértettem, hogy ezeket a felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára. Aztán bejött a képbe a férjem és az első ismerkedő beszélgetések alkalmával kiderült, hogy lányokat mentorálok. Kiderült, hogy ő meg fiúkat. Kisvártatva akárhova mentünk már mint jegyes pár folyton azon találtuk magunkat, hogy kérdésekre válaszolunk a kapcsolatunkról, a történetünkről, és minden válaszunk újabb öt kérdést indukál. De az ügy nem így jött csak simán, hogy na akkor nekünk tanítanunk kell! Először kötetlen társasozós alkalmakat hirdettünk az egyedülálló ismerőseinknek, garantált cikimentes légkörben. Vagy 20 ember vegyesen összeeresztettünk, vállalható jó partíkat és nem lett belőle semmi, még beszélgetések, barátkozások sem. Ekkor ütött szöget a fejünkbe, hogy mennyire korlátozó elvárásokkal élhetnek itt emberek, és ezt a gyanúnk az ezt követő beszélgetéseink vissza is igazolták általában. Aztán elhívtak minket egy pár napos konferenciára megosztani a történetünk, de úgy tűnt, az összesen két óra, amit kaptunk, nem elég. Ekkor keresett meg egy főszerkesztőnő és jött a csoport-vezetés, csoport-indítás gondolata. Elég nagy az ellenszél, amiben mennünk kell, de akikkel foglalkozunk, állandóan azt jelzik vissza, hogy bárcsak többekkel megosztanánk, mi mindent tanultunk az elhívott, megelégedett életről. Ezért, értük csináljuk. Megfelelően korrigált perspektívájú emberek nagyobb eséllyel fedezik fel egymásban a hasonszőrűt és alakulhatnak barátságok, ki tudja, talán szerelmek is.
7