Megosztások

• 

  Zita

  Köszönöm a hozzászólásodat István, többször is elolvastam és több rétegben is tudtam vele rezonálni. Mélyen megérintett, hogy az “önzés”-ről írtál, nekem ugyanis ezen a területen jelentős elakadásom, másképpen mondva adósságom volt. Gyerekként szülőktől, nagyszülőktől rengetegszer hallottam, hogy én egy “önző” gyerek vagyok, és a bélyeg önmagammal kapcsolatban mélyen belém égett. Ennek a külvilágtől érkező, belsővé tett kritikának köszönhetően évtizedekig rossz emberként, megvetéssel gondoltam önmagamra és természetesen a tetteimmel igyekeztem folyamatosan ennek az ellenkezőjét bebizonyítani. Megfelelési kényszer, önfeláldozás, saját szükségletek felismerésére, határhúzásra, “nem”-et mondásra való képtelenség, meghasonulás, megmentő komplexus (ami önmagában egy baromi EGOista dolog ugyebár), sorolhatnám, milyen műkődési módjaimat tudnám ide kötni. És igen, ezeken a “rossz” dolgokon úgy lehetett túljutni, hogy először is bele kellett végre abba állnom, hogy mi az, ami valóban rólam szól, amit magamért csinálok, ami nekem örömet okoz. Ennek a túlzásba vitele aztán szükségszerűen hozta magával a teljes összeomlást és ezzel együtt a felismerést, hogy ami nekem a valódi ÖRÖM, az egyúttal a KÖZös öröme is, hogy én akkor tudok jól lenni és harmóniában lenni MAGammal, ha része vagyok az EGÉSZnek és ebben a RENDszerben teszem a dolgom és hasznosulok. Egészen friss felismerés számomra, hogy miközben az elmúlt 4 évben a munkámban meg tudtam élni ezt a hasznosulás érzést – egy civil szervezetnél dolgozom -, addig a párkapcsolatomban még mindig gúsba kötöttek ezek a régi mintáim és hogy végül nem azért kellett lezárnom ezt a kapcsolatot, mert “én” nem kaptam meg benne a szeretetet és megbecsülést, hanem mert ketten együtt nem tudtunk hasznosulni, illetve én nem tudtam hasznosnak érezni már magam abban, hogy a másik felet a teljes összeomlás felé vezető úton tovább támogassam. Lehetséges az, hogy látszólag önzőnek kellett lennem ebben azért, mert legbelül teljes meggyőződéssel hiszem és tudom, hogy nekem azt a másik embert cserben kellett hagynom ahhoz, hogy én magam jobban hasznosulni tudjak? Szóval, hálásan köszönöm a megosztásodat István, megerősítettél abban, hogy jó úton járok.

  #Nagyobbhoz igazodás

  Tovább

  1
• 

  Joós István

  Nagyon furcsa tapasztalatom, hogy végül önzőnek érdemes lenni – hogy nem véletlen teremtett bennünket önzőnek a Jóisten, mert az önzés által lehet a minket akadályozó, a gondolkodásunkat átmenetileg szükségszerűen homályosító "rossz" dolgokon (hibás célokon) túljutni (az önzésben túlzásba esni, és ennek következményeit tapasztalni), és így az önzés által végül jó dolgok történnek, mert az önzés ÖNmagunkból KÖZösségbe, tehát egyre nagyobb örömbe vezet. Poklon át, persze, de dudássá születik az ember, ha csak meri az önzését, tehát Az Útját követni. Bátorság végül a valuta. ... Az önzés, tehát a függés evolúciója Az Út lényege – végső állapotunk, ahogy én most értem az ima, tehát az élet általi imádat, tehát az Emberfia. ... Szuper megosztás, köszi szépen!

  #Ima
• 

  Zita

  Milyen hatással lehet az életedre, ha felteszed magadnak ezt az egyszerűnek tűnő kérdést: "Örömet okoz-e ez nekem?" 31 éves voltam ekkor, egy 4 és 5 éves kisfiú édesanyja, kívülről tökéletesnek tűnő élettel. Egy gyönyörűen, a saját ízlésem és terveim alapján felújított kertkapcsolatos lakásban éltünk, szomszédban az erdő, alattunk a város zaja, elvehetetlen full panoráma. "Nem dolgoztam" az első gyermekünk születése óta, "csak" neveltem a gyerekeket és vittem a háztartást, megteremtettem az otthon melegét, a fészek biztonságát. Hobbiból futottam - nagyon hosszú távokat, egy idő után már edzővel, versenyekre is járva, de ez talán majd egyszer egy másik kártya témája lesz -, utazgattunk, nagyszülői segítséggel tudtunk kettesben is időt tölteni a gyerekek édesapjával. Én gyakorlatilag gyerekkoromtól anyának készültem, mindig is imádtam a gyerekeket, legidősebb lánytestvérként a 9 és 11 évvel fiatalabb féltesóimat, majd barátok pici gyerekeit is anyáskodva terelgettem. Szóval, mint azt írtam, látszólag tökéletes és gondtalan volt az életem... Egy napom szembe jött velem egy könyv a japán Marie Kondo módszeréről azzal kapcsolatosan, miként tegyen az ember egyszer és mindenkorra rendet az otthonában, fizikai környezetében. Azt még nem említettem, de én mindig is nagyon pedáns és már-már mániákusan rend- és tisztaságszerető és igénylő ember voltam, ha vendégek jöttek hozzánk, sosem értették, hogy lehet két kicsi gyermek mellett is ilyen makulátlan a lakásunk (vannak előnyei a gyermekkorból hozott "könyörtelen mércéknek" ugyebár). Szóval nekem ezzel sosem volt gondom, de mégis valahogy megfogott az egész elképzelés, vonzott a minimalizmus is, hogy kevesebb, de jó minőségű, számunkra értékes tárggyal vegyük körbe magunkat - az én gyerekeimnek pl. nem volt rengeteg játéka, millió plüsse és ütyürmütyürje, igyekeztem nem túl sok vizuális ingerrel körbevenni őket, kiindulva magamból, mert én ezekre elég érzékeny vagyok. A KonMari-módszer központi kérdése, amelyet feltesz magának az ember, amikor a tárgyai között válogat: "Örömet okoz-e nekem ez a tárgy?". Egyszerűnek tűnik, mégis számomra borzasztóan nehezen megfogható volt, ugyanis rájöttem, hogy gyakorlatilag fogalmam sincs, hogyan is kellene ezt az örömet éreznem, illetve egyáltalán mi az, ami nekem a jelenlegi életemben örömet okoz?! A módszert egyébként nagyon szeretem, Magyarországon elsőként el is végeztem 2018-ban a hivatalos KonMari tanácsadói képzést, és aztán el is kezdtem egy vállalkozást felépíteni erre az amazon korszakom során, mert hogy ami ezután következett, az talán nem meglepő: amikor az ember a tárgyai között ilyen szemmel válogat, úgymond az "ÖRÖM" szemüvegén keresztül, mit tartson meg és mitől szeretne megválni, mi nem az élete része többé, akkor óhatatlanul elkezdi feltenni magának ezeket a kérdéseket az élete egyéb területeit, mint pl. munka, párkapcsolat, hobbik, stb. illetően is. Nem csak velem történt ez így, nagyon sok hasonló beszámolót hallottam és olvastam a világ minden tájáról olyanoktól, akik végigcsinálták ezt az akár sok-sok hónapig tartó folyamatot, mikor is a kategóriák egy bizonyos sorrendjét következő szó szerint az összes általad birtokolt tárgyat a kezedbe véve, azzal kapcsolódva "rendbe teszed az életedet". A mai napig hiszem és vallom, hogy a külső és belső rend kéz a kézben járnak, egymásra hatással vannak, és hogy az ember környezete, otthona sokat elárul annak a személynek a belső állapotáról. Szóval, 2017-18 során rendet tettem az otthonomban, és ahogy a gyermekeim édesapja később viccesen megfogalmazta, őt is "kikonmariztam" az életemből. Kb. egy év múlva külön költöztünk és azóta szülőtársakként, mára már baráti kapcsolatban és egyetértésben, váltott hetes gondoskodásban neveljük a kamasz fiainkat. Ez a szemléletmód segített nekem más szemmel nézni a saját életemre, és indított el a minták lerombolásának útján. Talán nem véletlen, hogy később azoknak a túlnyomórészt nőknek a párjai, férjei, akiket tanácsadóként támogattam a saját rendrakási folyamatunkban, némi gyanakvással és szorongással vették tudomásul, mikor egyszer csak beléptem az otthonuk bejáratán. :)

• 
• 

  Beáta Sebes

  💚 Tegnap (augusztus 2) olvasván a történéseket és lakossági felhívásokat ⚡️💧 elkapott a PÁNIK. Mi lesz velünk ha rosszabbodik a helyzet? Aztán megnéztem a közösségi médiába pár javaslatot olyan emberektől akiket követek, hitelesnek találok. Ott meg ömlöttek a rosszindulatú kommentek, ami nagyon ELSZOMORÍTOTT, még mélyebbre vitte a hangulatomat. Este elmentem sétálni 🚶‍♀️, míg kint voltam elterelte a figyelmem, aztán újra vissza zuhantam. Lefekvés előtt meggyújtottam egy gyertyát és csak néztem a lángját 🕯. Egy idő után megnyugodtam, ismét a BÉKE érzése töltött el és az a fajta BIZALOM, hogy úgy lesz ahogy a MINDENHATÓ akarja, így lesz jó 🙏 💚

  #Nagyobbhoz igazodás
• 
• 

  Joós István

  Sokkal kevesebbet írok. Én is. Nálam nem kiégés – legalábbis eddig nem neveztem így –, inkább, hogy elmondtam. Régen a kapcsolati válságaimat (és a fantáziáimat) dolgoztam írás által fel, de most ritka már az új helyzet. Másrészt emberek olykor még megmozgatnak, hogy "basszus, emberek...", de már olyankor sem írok. Hanem videót csinálok. Pontosabban jegyzetet a telefonomba, hogy miről kellene videót csináljak. Aztán az indulat kimegy belőlem, és a videó már nem készül el. Helyette sok száz jegyzet vár, talán ezer is van már... (Hmm... ez most elmozdított valamit bennem – ezért érdemes írni!! –: fel kell egyenesedjek a lovon. ...) Másrészt a fókuszom, az érdeklődésem változott. Párkapcsolatok szintje után és helyett a közösségek és a nemzet érdekelnek. És ami ezek lényege: a világkép. És ami ennek lényege: a Nagyobbal való kapcsolat. Új témák. Amik nagyon keveseknek szólnak. Írok azért, amikor nekiülök hírlevél okán, akkor mindig jön valami. De hírlevelet sem küldtem már vagy két hete. Pedig talán vannak, akik várják. Segít, hogy vannak, akik várják. A kötelesség. Segít. Hogy Feladat, és Szükség van rá (vagy legalábbis, hogy én így hiszem) – segít. De ehhez meg el kellett kezdeni csinálni. Húsz éve. Hogy mára már tudjam, és motiváljon, hogy szükség van rá. Arra jutottam, hogy korszakváltásban vagyok, én is, és a most következő korszak, a most nyíló "pálya" nagyon másként működik, mint amit zárok. Mert már nem lelkesedés alapján működik, nem a lelkesedés TÜZE a legfőbb valuta, nem ez – az ÉN akartom – a legnagyobb öröm. Hanem a kötelesség. Valahogy tényleg megszűnik az ember saját maga. Részben mert már tudja, mert tapasztalta, hogy nem fontos, részben mert olyan erővel az ember már nem AKAR. És akkor az marad, hogy szükség hol van rám, avagy másképp: a Jóisten mit Akar, mások által, tőlem és rajtam keresztül. Avagy másképp: az emberben születni kezd az emberfia. Rendszer nagyon fontossá vált. Mint a szereseteseknek egykor: 1. Istennel kezdeni a napot, 2. cselekvő szolgálattal folytatni, 3. rendesen pihenni, 4. kötelességeket elvégezni, 5. mértékkel táplálkozni, 6. alkoholt nem fogyasztani, 7. családba bedugva lenni, 8. szövetségben harcolni, 9. lábakat folyamatosan mosni, 10. nyitottságot fenntartani, 11. viszonzást nem várni, 12. a Hála állapotában lenni ...

• 

  Moldván Kati

  Minden kapcsolatom "maszatos" volt. Kicsit vagy nagyon. Nem voltam erre büszke. Mígnem a sokadik X után, életem filmjét szemlélve rájöttem (jó, most ne várj eget rengető felismerét, lehet, hogy ez számodra evidevi): minden embernek van egy nyomógombja. Ahogy a KungFu pandát a gombócok, engem a pasik löktek olyan szuperpozícióba, ahol még olyan képességeket is kifejlesztettem magamban, amelyekről fogalmam sem volt. Olyan tudást, és olyan képességeket hoztam elő magamból hatásukra, hogy észre se vettem. Vannak akiket a gyereknevelés húz be az önfejlesztés labirintusába, vannak, akiket a karrier... vannak, akiket a pénz/péztelenség, hát engem, a pasik. Na, jó, kicsit kegyesebb leszek magammal... A párkapcsolatok (és... egyébként... minden egyes emberi kapcsolat párkapcsolat, de ennek megérvelésébe most nem megyek bele) Amikor ide eljutottam pl., sokat segített abban, hogy megértéssel forduljak magam felé. Mert mit lehet az ellen tenni, ha valakit belülről nem a szentség indít el a Jóisten felé (jelentsen ez, mármint a Jóisten bárkinek bármit), hanem a pasik :D. Van bennünk egy GPS... ami vezet. Az én GPS-eim a pasik, illetve a velük való kapcsolat volt. A gond nem ott van, hogy mit súg a GPS... a gond az, amikor nem hallgatunk rá. Én voltam annyira, elvarászolt, hogy mindennek ellent tudtam állni, kivéve a kísértést... ezért mentem a GPS-em után eleinte... Úgy, mint Aladdin majma, elfelejtettem a nevét... Abu? , amikor meglátta a smaragdot. De, most mennem kell.. Folytatom. talán ma, talán holnap... Addig is viszlát, és kösz a halakat :D

• 
• 

  Beáta Szabó

  Hú hát hol is kezdjem... Már régóta érlelődött bennem ez az írás, de most, hogy több helyről is meghallgattam nőtársaimat döntöttem úgy, hogy én is véleményt nyilvánítok a témában. Nem biztos, hogy sokakat érdekel majd, az is lehet, hogy senki nem olvassa, nem igazán zavar, valamiért kikívánkozik belőlem. Miért is vagyunk egyre többen mi nők egyedül? Itt főleg azokra a nőkre gondolok, akik már megdolgozták önmagukat, a traumáikat, nézőpontjaikat, ítéleteiket és sokat tapasztaltak már az életükben. Akik már nem játszmáznak, akik tudják, hogy kit és mit akarnak. Akik nem megfelelésből élnek, akik tisztában vannak női mivoltukkal és erőikkel. Véleményem szerint egyrészt azért vagyunk egyedül, mert a férfiak nem tudják hogy mit akarnak.... Nem tudják, hogy kik ők valójában, a legtöbbjük csak sodródik az árral, vagy ha tudják is, hogy kik és mit szeretnének, nem merik felvállalni. Nem állnak bele az erőikbe, gyávák és önzőek. Nem nőttek fel még, nem férfiak. Többen kérdezik tőlem mostanában, hogy miért vagyok egyedül, miközben tele vagyok életerővel, energiával, baromi jó a kisurgázásom és nagyon jó velem lenni. Kedves vagyok, szeretetteljes, gondoskodó és emellett erős. Erre én azt szoktam felelni, hogy pont ezért. Kevés férfi mer oda állni egy ilyen nő mellé, mert tudja hogy itt már nincsenek álarcok. Itt már nincs hazugság, itt jelenlét van. Sokan erre képtelenek. Nem fogom odaadni ezt a csodát, akivé váltam egy arra méltatlan embernek csak azért, hogy ne legyek egyedül. Nem fogom odaadni a szeretetemet, az erőmet, a bölcsességemet, a törődésemet és nem fogom felemelni sem. Nem fogom befogadni, gyógyítani, megtartani sem. Csak az arra méltót. Már nem. Többet nem. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy életem végig egyedül leszek és juj de jó egyedül lenni. Szeretem a férfiakat, nagyon is szeretem őket. De többet nem leszek senki megmentője, senki szexuális gyógyítója, csak azé, aki erre méltó. Ennyi. Aki jelen tud lenni maximálisan egy kapcsolatban, aki befogad, ad és elfogad. Akivel jó együtt teremteni és a legnagyobb hozzájárulások vagyunk egymás életének. Ahol kölcsönös a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés. Ahol két felnőtt van jelen tisztán, kendőzetlenül. Persze, tudom én, hogy ez kétoldalú történet. Biztos nagyon sok férfi is hasonlóan gondokodik mint ahogy én, és ők is az én cipőmben járnak.... Bízom benne, hogy egyre többen lépünk majd a tudatosság mezejére, és vállaljuk fel igaz önvalónkat és válunk felelősségteljes, érett emberré..... De addig is, mi lenne hogyha lerúgnánk azt a bizonyos cipőt és innentől kezdve mezítláb járnánk?

• 7
• 8
• 9

Az a tapasztalatom, hogy a tudatos korszak nehezebb, mint a mintàk, a “börtön” korszaka. Azért, mert itt csak az segít, ha teljes megengedésben vagyok. Ahhoz, hogy megengedésben legyek, ahhoz “sokàig” kellett az ellenállás. A harc, hogy úgy legyen, ahogy én akarom. A tudatos korszak valóban a szabadsàg korszaka. A vágyaimat kiéltem, utána mentem, sokszor ez sem volt könnyű, mert volt, aki lebeszélt volna róluk, De nem tudott. Azután lehet még nehezebb az, hogy a másiknak is megengedjük, menjen a vágyai után. Èlje meg. Mert így tapasztalja. Hagyni kell. Amikor arról van szó, hogy mellettem párhuzamosan egy másik nő is jelen van, az a legnehezebb szàmomra, vagy volt a legnehezebb, mert még “versenyezni” akartam vele. Sokáig kínoztak ezek a gondolatok. Míg aztàn már nem. Talàn kipörgettem őket, elfáradtam. Most nem szàmít. Nagyon kapaszkodtam a férfibe. Féltékeny voltam. Míg aztán egyik délután a kertben napoztam, s az jött fel, hogy nekem meg van a fix férfim. Az, aki mindig itt van, sosem hagy el, nem ítél meg, nem kritizál, hanem szeret, elfogad. Ő pedig az Atya. Ő a “férfim”. Ekkor láttam tisztàn, hogy ez a teljes. Amíg hiányban élek, éltem, addig kívűlről vàrtam a bàrmit,….figyelmet, törődést, biztonsàgot,…bármit. Egy változó, egy fizika férfi firma ezt soha nem tudja biztosítani. Nem lehetsèges ezt elvárni tőle. A vàltozatlan az egyedüli, ami ezt “megadja”. Ahovà minden pillanatban vissza lehet térni. Ő a valódi biztonsàg. Ekkor azt élem meg, hogy mindegy mi történik, biztonságban vagyok.

Keresem a boldogságot. Még mindig. Mégis zsigerileg felismerődött bennem, hogy a kereséssel nem jön el. Vagyis eljön, de pillanatokra. Sokkal igazabb lett számomra az, hogy nem kell keresni, mert már van. Ha nem törekszem rá, hanem “csak” vagyok, akkor az vagyok. A boldogság vagyok. A szeretet vagyok. Mèg nem tudok így maradni folyamatosan. De minél nagyobb a kín, amit átélek, azutàn “mèlyebb” a csend. Mintha “csak” meg kellene “állni”, s hagyni lenni a mindent is. Valójàban az ami törtènik, az nem tudna le hangolni, nincs hozzá ereje, mert az egy történés. Semmi több. De ahogy azt én lefordítom magamnak, az már tud hatni. Minden attól függ, hogy nézek rá. Mit látok meg benne. Pillanatokra meg van az, amikor körbe nézek, s mindenhol mindenben az áldást látom. Azt látom, hogy minden a helyén van. Mèg a rosszul beütött szög is, ami leveri a vakolatot. Kiderül, nem is rosszul lett beütve. Hálával nézni mindenre. Ez lesz a “megoldás”.

Lassan 8 hónapja kaptunk odafontrol egy utat a már akkor se túl könnyű életünkbe, amiről akkor tudtam, hogy mindannyiunkat megváltoztat majd, lehet elvesz, de ad is majd, máskülönben egészen felfoghatatlan lenne a miertje. Ekkor derült ki, hogy az öt éves nagyfiunk leukemias. Meg benne vagyok a folyamatban bőven, de van már most is egy két felismeresem önmagammal kapcsolatban, azzal ahogy most tudok hozzaallni már dolgokhoz. Nekem akkor az első pár nap sokkja után a legfőbb kapaszkodom, amit egyben célul is tűztém ki, hogy a kisfiú újra megszületik. Jelképesen, mert a kezelés nagyon intenzív része pont 7-10 hónap kozott várható. Azoknak a gyerekeknek, akik ezt az első szakaszt végigcsináltak, szokták tartani egy kis ünnepséget, hol megkongatnak egy harangot és jelen vannak az orvosok, nővérek, sorstársak. Egy ilyet egyszer távolabbról megnéztem, épp a főorvos beszélt, és azt mondta, "Ennél nagyobb nehézséguk az életben nem lesz, és higgyék el meg fogja edzeni Onoket, lesz neki több miertje is". Ez volt a másik olyan mankó, ami engem azóta kísér. Folyamatosan kapom azóta közelebbi és távolabbi ismerősöktől is, hogy milyen erős vagyok, hogy tudok a kisfiúval haladni. És hát nincs mit szépíteni, van benne igazság, mert ebben a történetben nagyon könnyen meg lehet vagy lehetne hajolni. Jól esik, ha annak látnak, de nem szívesen mondanám magamra. Pedig itt a Humanian is állandó téma, "erős vagyok", "nem vagyok erős", "erős szeretnék lenni". (Bár az erős vagyokat sosem értem, mert aki itt van, az számomra ertelemszeru, hogy nincsen teljesen jól, különben már máshol lenne. Tisztelet a kivételnek, aki mondjuk segítő szándékú). Én máshogy látom és mást tanultam ebből. Tudom, hogy tudok erős lenni, mert rengeteg napon az voltam, de tudom, hogy van olyan, amikor nem tudok az lenni. A gyereket néhány hetente elaltatják kb 20 percre egy kezelés miatt. Mindig az ajtó előtt állok, magamat tartom, nem lehetne onnan elvonszolni se, akkor tudok a legerősebben Istennel kapcsolódni, egyszerűen csak "bemegyek" az ő terebe, ez mindig sikerül is. De volt már, hogy a gyereket csak a 27. perc körül hozták ki, és akkor már összedőltem, mint a kártyavár. Tudom, hogy már ez is lehetséges. A közelmúltban volt pár olyan nap, amikor ugyanazt a földcsuszamlást éreztem, mint 8 hónapja, ugyanúgy széthullott a testem és a szívem is. Régen, ha fájdalom vagy csalódás ért, beraktam magam "kicsibe". Biztos béna, nem jó, nem kedves, nem szép, ügyetlen stb voltam. Aztán jól felszivtam magam és következett az erős vagyok, tudom mit akarok, szép vagyok, kedves vagyok, stabil vagyok. Mindkettő igaz és egyik sem...Egyikhez sem lehet oszinten kapcsolódni. Az elsőhöz meg nem, a másodikhoz már nem. Nekem most az a megtapasztalasom, hogy ha megengedem az Eletben ezt a dualitast, hogy minden és bármi lehet kettos is, hogy az életben törvényszerűen benne van a halál is, akkor tudom csak élni és választani az életet. A kisfiam halálos betegségére a válasz az élet, mert megygogyul és élhet tovább. Én már tudom, hogy lesz helyzet, amikor erős leszek, hisz tapasztaltam, de lesz, amikor nem. Van olyan dolog, amiben kőbe vésve tudom, hogy mit akarok, de van, amiben még nem. Van olyan, aki sosem lat kedvesnek, de tudom hogy van akinek egy igazán kedves teremtés vagyok. Van, aki atnez rajtam, és van aki rámnez, de mindkettőt megengedem, merném kell megengedni, mert nem tudhatom előre. Meg gyakorlom persze mindezt. Nekem ez a felismeresem így ebben a bő fél éves "tanulási" folyamatban, hogy ha megengedem ezt a kettősséget, akkor jobban merek élni, jobban tudok haladni és jobban tudok választani is. Biztosan van tökéletesen megvilágosodott nő/ember is, bár ebben én nem tudok maradéktalanul hinni, mert ha valóban haladunk, márpedig az élet mindenképp halad, akkor idővel új és új élethelyzetek lesznek, amik újra és újra atertelmezhetik, hogy erős vagyok e, ki vagyok, mit akarok stb. Meglátjuk...én meg most itt tartok.