Humania lényege az a megfigyelésünk, hogy tapasztalatok őszinte megosztása által automatikusan vagyunk idegenek számára is hitelesek. Nézz szét – és kapcsolódj azzal, akinek a megosztása megérint!
Léteznek helyénvaló válások. A válás nem szégyen, és nem is kudarc, pusztán két ember kapcsolatában a párkapcsolati fejezet vége, törvényesítve. Lehetséges közös döntéssel elválni, még úgy is, hogy az egyik fél kezdeményezi, a másik pedig - bár ő még húzta volna egy darabig - belátja, hogy a párkapcsolat már nem lesz többé "olyan". Lehetséges, hogy két ember lezár egy párkapcsolati fejezetet az életében, és ettől még baráti hangulatban együttműködő szülőtársak maradnak. A párkapcsolat nem csak akkor szakítható meg, ha már elviselhetetlenül fájó, elmérgesedett a helyzet, és "a másik egy gonosz, aljas sárkány", vagy "csalfa démon". A párkapcsolat tényszerűen véget ér, ha a férfi-női minőség kiveszett belőle (vagy igazán ott sem volt soha) - a válás ilyenkor csak megmutatja a tényt, amit mindenkni érez, csak eddig még nem mondódott ki. A gyerekek nem sérülnek törvényszerűen, ha a szülők elválnak. Egy gyereknek lehet két otthona. Fel lehet nevelni a gyerekeket egészségesen két külön háztartásban is. Egy gyerek mindkét szülőre jogosult. Egy gyerek kétemberes munka. Az osztott felügyelet és a kb egyelő arány azt jelenti, hogy egyik fél sem pusztul bele sem a túlzott teherbe, sem a bűntudatba. Ez mind saját tapasztalatom is. A saját élményeimen túl segítőként elég sok párkapcsolati válságot kísértem hosszabb vagy rövidebb darabon. Vannak köztük, akik szétváltak, és vannak olyanok is, akik együtt folytatták.
A házasságom még az első évfordulóját sem élte meg. 7 együtt töltött év után úgy álltam az oltár elé, s fogadtam örök hűséget, hogy valójában azt sem tudtam, ki vagyok. Az életem akkoriban olyan volt, mint egy tragikomédia. A lánybúcsúm éjszakáján ismertem meg ugyanis valakit, aki felnyitotta a szemem: máshogy is élhetek. De először önámításba menekültem, s azzal nyugtattam magam, hogy ez biztosan csak egy utolsó próbatétel, amit ki kell álljak. Így kimondtam a boldogító igent. Majd az esküvő után hosszú hónapokon keresztül szenvedtem, és próbáltam kitalálni, hogy mi a baj velem. Mindent megtettem, hogy helyrehozzam a helyrehozhatatlant. Emlékszem a napra, amikor végül teljes nyugalomban ültem le a kanapé szélére, s mondtam ki azt, hogy elmegyek. Most már tudom, hogy nem volt velem semmi baj, csak az élet történt velem. Ha támogatásra lenne szükséged ahhoz, hogy mindent meg tudj tenni a házasságodért azért, hogy túljussatok a válságon, vagy hogy bele tudj "halni", akkor jelentkezz az ingyenes, telefonos konzultációra!
Lélekölő irodai munka, majd külföldi rabszolga meló után vállalkozást indítottam. Létrehoztam egy jógastúdiót Budapest belvárosában. Általa a teljes szabadságot éltem meg, de végül csődbe vitt. Nem mertem pénzt kérni, és igazán mutatni sem magam. Rengeteg önmunka után tisztába kerültem a saját értékemmel, s annak értékével is, amit adni tudok. Így jutottam el odáig, hogy volt amikor egy hónapban összesen 1 millió forintért értékesítettem a tudásomat. Majd rájöttem, hogy a pénz, mint energia fontos, de nem minden. Immáron részt venni vágyom, a vállalkozásomon keresztül is. Adni. De ez nem megy erő nélkül. Még nem tudod, miben rejlik a Te erőd és hogyan válj láthatóvá? Segítek!
A válásunk után a felnőtt gyerekeim minden megértésük ellenére időnként haraggal, és eltávolodással reagáltak a családunk széthullására. Számomra a legnehezebb az volt, hogy magamat is fontosnak tartsam, és egyenrangúan képviseljem! Az önismeret, és tudatosság segített megtalálni azt az ERŐT, hogy megengedjem, hogy ez így legyen. Hullámokban történt meg a visszatalálás, sok könnyel, sok meghallgatással, hogy újra közel legyünk.
Az igazán őszinte párkapcsolatban hiszek. Ahol nincsenek félelmek, így nincsenek játszmázások sem. Bármint és mindent meg tudunk beszélni. Akkor is, ha elsőre fáj, ha elsőre kényelmetlen, ha nem akarnánk a mi "kis" bajunkkal a párunkat piszkálni. Megéltem és csodálatosan felszabadító volt! Csak ilyen párkapcsolatot tudok elképzelni, mert ennek van értelme. Bízom benne, hogy nagyon közel vagyok ahhoz, hogy a hivatásom és az Ügyem felé induljak nagy léptekkel. Az Önismereti Kerek Erdő már megvolt, szinte minden szegletét ismerem (Persze ez csak a látszat - mindig van újabb része, ami azóta nőtt és felfedezhető. De ennek már nincsen, legalábbis akkora jelentősége.) Viszont már nagyon szenvedek a hivatásomban nem benne levés hiányától! A hasznosulatlanság érzésétől! Az értelmetlen, utált munkákban idő eltöltésétől! És most nagyon mélyen vagyok. Ami egy isteni kegy. Ezért nem csak remélem, hanem TUDOM, hogy elindulok és célba érek a hivatásomba, az Ügyembe, a helyemre. És ehhez megérkezik a női társ is. Mert csak együtt vagyunk igazán a helyünkön.
Soha véget nem érő folyamat. Rendszeresen rendet rakok, lomtalanítok, aktualizálok. Átvizsgálom a mondataimat, a gondolataimat, a szempontjaimat, szokásaimat, szerepeimet, a társaságokat, ahova tartozom, az embereket, akik körülvesznek, a könyveket, amiket olvasok, előfizetéseimet, a reggeli rutinomat, a napi programjaimat, mit csinálok, és mit nem csinálok, mindent, amit csak lehet. Hova tartok? Kell ez nekem? Hogy szolgál engem? Rámpakolódik a sok hasznavehetetlen lom, szemét, kacat. Nyomasztó érzés. Az önreflexió része a rendrakás. Felszabadít.
24 évesen mély kilátástalanság érzése uralt. Nem zuhantam ebbe a helyzetbe, hanem mint a "megfőtt béka" szindróma ezt leírja: ha egy békát forró vízbe dobunk, az azonnal kiugrik, de ha hideg vízbe helyezzük, és lassan melegítjük, a béka észrevétlenül megfő. Ugyanez történt velem is. Nem vettem észre, hogy csúszok bele a bántalmazott szerepbe. A bennem élő sérült gyermek nem tudott mozdulni, beszűkült tehetetlenségbe ragadtam. Bántalmazott gyerek mintáját hozva egy bántalmazó házasság börtönében éltem, mégis képtelen voltam kiszabadulni. Genfben laktunk, diplomataként, egyetemre jártam, szép voltam, okos, jó anyagi helyzetben. Kívülről minden tökéletesnek látszott, de a zárt ajtók mögött elnyomás és erőszak uralkodott – szavakkal és tettekkel egyaránt. Amikor először ütött meg ököllel, csak annyit mondtam neki: "mi van, ennyit bírsz?" Nem menekültem. Másnap én szégyelltem magam. Szégyen. Milyen erős is ez az érzés. Annyira mélyen elmerültem a tagadásban, hogy amikor végül segítséget kértem egy pszichológustól, még akkor sem tudtam megfogalmazni, miért érzem magam ennyire rosszul. Hiába jártam pszichológia szakra akkor, saját holtterembe nem "tudtam", nem akartam, nem mertem egyedül betekinteni. A terapeuta aztán egy falitáblára rajzolta fel mindazt, amit elmondtam. Az ábrán kirajzolódott egy anyai minta, amelyet öntudatlanul követtem. És ekkor kezdődött a legnehezebb rész. Rájöttem, hogy mennyire erősen kötődtem anyám útjához, mintha egy előre kitaposott ösvényen jártam volna, anélkül, hogy észrevettem volna, hová vezet. Dühös lettem és kétségbe esett. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött a tudatos önismereti utam. Azóta az előre vezető út a keresztül vezető út. Ha menekülnék, előre menekülök. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem tudatosítani a mintákat, amelyek irányítottak. Rájöttem, hogy csak akkor tudok változtatni, ha szembenézek velük. Beleállok. Ma már van kapcsolatom azzal a belső kicsimmel, aki időnként fél, akár retteg. Megtartom. Gyógyítom. Szeretem.
Már gyerekkoromban sok mindent nem értettem, miért így csinálják a szüleim, miért nem úgy. Kamaszként már határozottan tudtam, hogy én nem így fogok élni, azt persze nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani. A szüleim szerettek, a lehetőségeikhez, korlátaikhoz képest mindent megtettek értem és két testvéremért. 14 évesen a továbbtanuláskor kiderült, hogy nagyon különbözik a jövőképünk. Szüleim rádöbbentek, hogy én nem leszek szakmunkás, gimnáziumba akartam menni. Világossá vált, hogy ettől kezdve a magam útját kell járnom, ez a terep már idegen nekik, a támogatásuk korlátozott. Az olló elkezdett kinyílni közöttünk, és az évek folyamán egyre szélesebbre nyílt, egyre kevesebb témában értettük meg egymást. Az új környezetben éreztem, hogy nem tudok boldogulni, ha nem változtatok az elvek, a gondolkodásmód jelentős részén, amit belém neveltek. Leltáraztam folyamatosan, mi az, ami működik, és mi az, ami életképtelenné tesz a világban, amit magam elé képzeltem. Nagyon határozott elképzeléseim, konkrét céljaim voltak a jövőmet illetően, amit egy postit-re felírva az íróasztalom fiókjába ragasztottam. Minden nap, amikor leültem tanulni, ránéztem a sárga cédulára, és rögtön tudtam, hogy miért csinálom. Diplomákat, nyelvvizsgákat szereztem a családunk történelmében először. Első férjemet a gimnáziumi évek alatt ismertem meg. A kapcsolatunk 13 év után ért véget, egy gyerekkel maradtam egyedül. Nagyon sokat tanultam a kapcsolatunkból. Láttam, hogy képes vagyok tartósan elkötelezni magam, de közben kiderült, hogy a céljaink hosszú távon nem egyeztek. Megdőlt bennem az eredeti tervem, hogy az életemet a férjemmel fogom leélni. Kerestem magam, ki is vagyok valójában? Hét évet töltöttem egyedül, a karrierem építésével foglalkoztam, megteremtettem az anyagi biztonságot, jólétet számunkra, megerősödtem magamban, nem féltem egyedül lenni. Sőt, rájöttem, hogy egyedül én tudom magamnak megadni minden téren a biztonságot. Keményen dolgoztam, munkabérből vagyont építettem. Eleinte nem kerestem társat, csak felfedeztem, hogy milyen is lehet a férfi minőség. Megélve mindent, amit a képzeletem diktált, idővel konszolidált keretek közé akartam terelni az életemet, tartósan családban gondolkodtam. A párkeresésemet az vezérelte, hogy találjak egy egyenrangú társat, aki hozzátesz az életemhez, minden téren. Nem „ingyen” vártam el, azt tudtam, hogy én értékes tartalommal töltöm meg a mérleg másik serpenyőjét. Második férjem nagyon kemény tanulási folyamatot indított el bennem. Megismerkedésünket követően 11 hónap múlva már a felesége voltam. Mintha gyorsvonatra szálltam volna fel, úgy zajlottak az események. Éreztem, hogy valami nem az igazi, túl határozott, de valahol tetszett is nagyon, hogy végre egy erős férfi van mellettem. Kicsit úgy éreztem, hogy igyekszik maga alá gyűrni, de ez a viselkedés nem volt számomra ismeretlen, édesanyám már évek óta hasonlóan viselkedett velem. Családalapítást terveztünk, férjem sürgetésére lombik programba kezdtünk, majd az egymást követő sikertelen próbálkozásokkal hamar kimerítettük az 5 ingyenes lehetőséget. Az orvosi beavatkozások végeztével és az átélt sikertelenség következtében érzelmi és szexuális téren eltávolodtunk egymástól. Kapcsolatunk beállt egy közösen működtetett életközösség szintjére. Mindketten megéltünk sok szenvedést a magunk módján. Képtelenek vagyunk egymást boldoggá tenni, de képtelenek vagyunk egymást elengedni is. Sok idő telt már így el, és közben túl sokat „törődtünk a rózsánkkal”. Nagyon sokat dolgoztam magamon, hogy társ tudjak maradni ebben a kapcsolatban, nagyon sokat változtam a kommunikáció, a konfliktuskezelés területén. Megtanultam nem panaszkodni. Tudom, hogyan veszítjük el magunk előtt a hitelességünket, és ezáltal hogyan tudunk kibillenni az egyensúlyunkból. Tartósan csak az értékrendünkkel azonos életet tudjuk élni. Tudom, hogy nem azt választottam, ami valóban életképes, ami a szívem szerint igaz. Nem így döntöttem, nem így cselekedtem, mert nem ismertem magam eléggé. Nem mertem felvállalni, azt sem, hogy hibásan döntöttem, és nem képviseltem megfelelően a saját érdekeimet. Értem, hogy mi emberek belső motivációnkat, életutunkat, felfogásunkat tekintve mennyire eltérőek tudunk lenni. Sokat dolgoztam azon, hogy ne ítélkezzek mások felett, elfogadjam, hogy mindenki Isten gyermeke, és egyformán fontos céllal van a világon. Szüleimet először tanítani próbáltam, nevelni, haragudtam, amiért ellenálltak. Később megértettem, hogy ez nem feladatom, elfogadtam őket önnön valójukban, és képes vagyok hálát is érezni feléjük. A tó feneke felé tartok éppen, de még megkapaszkodok mindenben, ami a kezem ügyébe akad.
Sokáig hibáztattam. Másokat és önmagamat is. Éveket töltöttem a sebeim nyalogatásával, miközben néha megsemmisítő önmarcangolásba, vagy épp féktelen dühbe menekültem. Rengeteg önmunka után értettem csak meg a múltat, s hogy mi történt valójában. Ekkor láttam arra rá, hogy senki nem felelős azért, ami történt. Mindenki azt adta, amit adni tudott. Én is. Most már tudok hálás lenni mindenért. Szülői megnemértettségért, válásért, munkahelyi méltatlan helyzetekért. De hosszú volt az út idáig. És az is élményem, hogy a feldolgozás, továbblépés egyedül nem – vagy csak nagyon lassan és nehezen – megy. Ha támogatásra van szükséged ahhoz, hogy megértsd, mi történt Veled, s így letehesd a múlt nehezékeit, segíthetek.
13 éves koromban anorexia nervosaval diagnosztizáltak. 12 éves koromban duci kislány voltam. A testalkatomat okoltam a magány érzésemért. Azt gondoltam, ha lefogyok, jobban beillek a közösségbe. Okos, szorgalmas kislány voltam. Elkezdtem bújni a könyveket. Megértettem mi kell ahhoz, hogy lefogyjak. Kívűlről tudtam az élelmiszerek Kcal tartalmát. Mellette kosárlabdáztam. Kitűnő tanuló voltam. Tökéletes akartam lenni. Uraltam a testem, a vágyaim. Végtelenül büszke voltam magamra. Aztán persze be kellett avatkozni, hogy ne fogyjak el teljesen. Ez az életesemény terelt arra a pályára, ami egészséges életmód/táplálkozás minden aspektusát felöleli. Egészségfejlesztő diplomát szereztem, fitnessz wellness instruktor lettem, funkcionális táplálkozási szakreferens és mentálhigiénés szakember. Ezeken a területeken 25 éves tapasztalattal rendelkezem. Amennyiben úgy érzed én vagyok a te embered, állok rendelkezésre. ❤️