ZitaMegszólított az írásod, ugyanis ezt a diagnózist én is megkaptam jó néhány évvel ezelőtt. Kettős érzést okozott bennem: egyrészt borzasztóan megijesztett és szégyenérzetet keltett. Másrészt viszont meg is nyugtatott, mert számos korábban számomra nehezen értelmezhető és kezelhető, összefüggéstelen megélésemre, tapasztalatomra magyarázatot adott és kézzelfoghatóvá tette azokat a működéseimet, amiktől már régóta szenvedtem én és a környezetem egy része is. Felszabadító volt megélni, hogy nem vagyok egyedül azokkal a belső folyamatokkal, gondolatokkal, érzelmi világgal, amiről korábban úgy éreztem, börtönbe zár engem, az elmém börtönébe, ahol a cellám kulcsa nálam van. "Érzelmileg labilis személyiség"... elfogadtam és elkezdtem dolgozni ezzel. Az akkori terapeutámat többször is megmosolyogtatta, mikor úgy hivatkoztam magamra, mint egy "magasan funkcionáló borderline", ő mutatott rá arra, hogy önmagamat szükségszerűtlen módon egy skatulyába tettem, miközben egyrészt én egyszeri vagyok és megismételhetetlen, nem pedig valamiféle diagnosztikai protokoll által felsorolt tünetegyüttes - amiknek egy része egyébként nem is volt rám igaz -, másrészt pedig számos emberhez képest, akik sosem kaptak semmilyen diagnózist, de mégcsak közelébe sem jutottak önismeretnek vagy terápiának, jóval "normálisabban" fukcionálok az életben. Én ma már egyébként ezekre az ún. személyiségzavarokra inkább úgy tekintek, mint egy spektum, hasonlóan pl. az autizmushoz, és ez a spektrum nagyon széles és nagyon sokféle együttállást, működési-és megküzdési módot tartalmaz, van akinél bizonyos "tünetek" sokkal erőteljesebben vannak jelen, míg mások egyáltalán nem, bizonyos életterületeket erősen érint, míg másokra egyáltalán nincs hatással, stb. Én azt hiszem, hogy ezek a címkék valójában az ég világon semmit sem számítanak, és bár a megfelelő terápia megválasztásában sokat segíthetnek, abba a csapdába nem szabad beleesni, hogy az ember kizárólag ezek mentén értékelje önmagát vagy másokat. Azt hiszem, magánál a "borderline" diagnózisnál sokkal fontosabb, hogy mihez kezdünk ezekkel a kihívásokkal, elakadásokkal, amikkel Te vagy én vagy bármelyikünk küzd, hogy tanuljunk hatékony eszközöket ahhoz, hogy el tudjunk jutni egy olyan állapotba, mikor már nem reaktívan, a sémáink mentén reagálunk, amikor már a hitnek, mindfullnessnek, testtudatnak, sportnak, kognitív viselkedés- vagy sématerápiának, meditációnak, stb. - kinek mi vagy mely kombináció a leghatékonyabb - köszönhetően ki tudunk alakítani önmagunkban egy olyan egyensúlyi helyzetet, amelyből ha olykor, rövidebb időre ki is billenünk, viszonylag hamar vissza tudjunk találni a stabilitásunkhoz.
0- Zita
Nem igazán tudok visszaemlékezni olyan időkre az életemből, amikor ne foglalkoztatott volna valamilyen formában az önismeret, illetve ne lett volna meghatározó számomra annak az igénye, hogy a körülöttem lévő világ mélyebb össszefüggéseit megismerjem és megértsem. Gyerekkoromat végig kísérte az az érzés és megélés, hogy nem értenek meg, tizenéves koromban ezt már úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy kívülálló vagyok, mintha egyfajta üvegbúra alatt lenne a “normális világ”, amit én kívülről szemlélek. Vágytam a mély, intim kapcsolatokra – barátságra, szerelemre – ugyanakkor rettegtem is tőlük; a barátságok esetén leginkább az elvesztésüktől, attól, hogy ha meglátják, milyen vagyok valójában, akkor nem fognak elfogadni és szeretni. A szerelmek pedig 20-as éveim elejéig inkább csak plátóiak voltak, valahogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy testileg és lelkileg ennyire intim kapcsolatba kerüljek valakivel. Illetve amikor ez a gimis éveim vége felé fizikailag meg is történt, akkor óriási csalódással és önbizalomvesztéssel járt, mert míg én szerelmes voltam abba a fiúba, addig viszonylag hamar szembesültem vele, hogy neki csak “arra” kellettem. Ez a tapasztalat tovább sodort az érzelmi elszigetelődés irányába, miközben a felszínen, kívülről valószínűleg úgy tűnhetett, hogy rendben vagyok és mintaszerűen élem az életemet. Legidősebb lány gyermek vagyok, akinek érkezésére a szülei egy sokáig fel nem ismert egészségügyi probléma miatt éveket vártak – a születésem után 6 hónappal a húgom már spontán megfogant, így kevesebb, mint másfél év a korkülönbség köztünk. Kb. három éves koromban a szüleim – apukám döntésének következtében – különváltak, és bár innentől több, mint száz km választott minket el egymástól, apukám mindig is az életünk része maradt, amikor tudott, jött hozzánk, késöbb el is vitt magáhaz kéthetente hétvégén, és ahogy tőle telt, mindig támogatta anyukámat és minket is. Felnőtt fejjel visszanézve úgy, hogy ma már én is szülő vagyok, apukám nem hagyott el minket, mégis azt hiszem, gyermekként az “elhagyás” egy meghatározó élmény volt számomra. Azt már csak a legutóbbi időkben tártam fel és értettem meg, hogy nem csak az apám részéről, de más formában édesanyám részéről is folyamatosan megéltem az elhagyást egész pici koromtól kezdve. Ma már, sok év terápia, sok ezer oldalnyi pszichológiai, önismereti témájú könyv elolvasása, rengeteg interjú és podcast meghallgatása, megszámlálhatatlan órányi csendes önfeltáró elemzés és másokkal folytatott beszélgetés következtében nem csak megértettem, de el is fogadtam azt, hogy a két valóság együtt is lehet igaz és érvényes: 1) a szüleim nagyon szerettek, mindent megtettek értem, ami tőlük telt, amire a saját mintáik és gyermekkori, valamint transzgenerációs tapasztalataik révén képesek voltak, fizikai értelemben sosem szenvedtem hiányt semmiben; ugyanakkor 2) érzelmileg elhanyagoltak, nem tudtak érzelmi biztonságot teremteni, verbálisan, érzelmileg, nagyon ritkán és nem súlyos formában, de fizikailag is bántalmaztak, egyikőjük nagyon erősen nárcisztikus jegyekkel rendelkezett, másikójuk pedig érzelmileg labilis, depresszióra erősen hajlamos személyiséggel bírt. Ennek a két egyidejűleg érvényes valóságnak a felismerése segített abban, hogy ma már békében van a lelkem velük és egyre inkább békében érzem magam saját magammal kapcsolatban is. Azért ez utóbbi egyértelműen a nehezebb számomra, de azt hiszem, ez teljesen érthető a történetemből. Még tanulom, hogyan gyógyítsam a belső gyermekemet – a fiaim születése ebben rengeteget segített nekem -, még tanulom a határaim meghúzását, a “NEM”-et mondás képességét, a saját belső, ösztönös érzéseimnek, igényeimnek, szükségleteimnek és vágyaimnak a felismerését és azok tiszteletben tart(at)ását. Úton vagyok, hiszem, hogy jó úton, és ha csak a néhány évvel ezelőtti énemre és állapotomra tekintek vissza, akkor a fejlődés kézzel fogható és nagyon is valóságos. Erős vagyok, de már tudok gyenge is lenni, már nem félek kimondani, amit érzek, megmutatni, hogy “ez vagyok én”, elfogadtam, hogy nem szerethet mindenki és hogy elsősorban önmagamnak kell megfelelnem. A magam és mások felé támasztott túlzott elvárásaimból is sokat engedtem már, ezt példázandó most lezárom és kiteszem ezt az írást, ami az első ezen a felületen, elfogadva és megengedve magamnak, hogy kusza és befejezetlen, hogy számos irányba ágaztathattam volna még az egyes gondolati utakat, de ez most, a jelenben, ebben a pillanatban ÍGY JÓ: innen indul a Humania és az én történetem
Györkei MátéElég sokat írok. Sokszor csak az íróasztal fiókjának, máskor pedig nyilvánosan is. És most azon kapom magam, hogy bizonyos témákról nem merek írni. Pontosabban nem merem őket ÚGY leírni, ahogyan tényleg érzem... Mert eleve ezek a témák megosztóak, ráadásul a velük kapcsolatos meglátásaim szörnyen radikálisak. Rögtön arra gondoltam, hogy gyáva vagyok. De mélyebben önmagamba nézve inkább csak szörnyen instabil, és bizonytalan. Nem az írás dolgában, hanem úgy általánosan a saját életemben. Szó szerint az ÖSSZES platformon, ami csak férfinak adatik, ott van a válság... És azt hiszem, hogy ezért nem írok mostanság "húzós témákról"... Pedig amúgy kellene. Legalábbis belül ezt érzem, hogy kellene. Hogy dolgom lenne velük. De mégsem teszem, mert nem érzem belül azt a valamit, ami megtartana. Olykor azt is érzem, hogy egyszerűen csak kimerültem, és nincs is erőm tollat ragadni. Igen. Azt hiszem, elfáradtam.
Szilvia KovácsSzia, remélem jó helyre irok...most léptem be, tanulom a Humániát. Szóval ha mindig ugyanazt vonzod be, akkor belül kell felismerned, magadban. A parkapcsolat a legnagyobb tükör es önismeret. Meg tudatosan is lehet figyelni, hogy merőben más egyéniségű, lelkivilagú nővel ismerkedj. Sokat számít, hogy a másik mit hoz ki belőlünk. Ha ugyanaz a negatív erő van mindkét félben, akkor felerősítik egymasban és egós ütközés dúlhat. Hogy látod?
0
Joós IstvánAz én tapasztalatom, hogy a cselekedet és hit egy, avagy másképp: a tett hitből vagy félelemből eredhet – ÉS: akkor cselekszem hitből, amikor a hála bekapcsol. Tehát az én tapasztalatom, hogy a Hála az alap, ami a Kapcsolat, amiből a Hit és a Tett "automatikusan" következik.
3- Szilvia Kovács
Sokat olvasom az ősi magyar Yotengrit-et. Olyan szépen leírja: "Holddal ékes Boldogasszony, Naporcáju Öregisten szerelemben egy Isten, kik ikerörvénylésben világokat teremtenek. Mert e két örvény ölelkezése örök teremtés..." Kevesen gondolnak így a szerelemre, mint szépséges, szent együttlétre.
1 - Joós István
Szuper megosztás, köszönöm! Az én tapasztalatom, hogy József Attila a kérdést bár feltette, és helyen tette fel: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis." DE válaszolni nekem kell rá. Pontosan azért MERT kiterítenek úgy is... 1. A játék az életemről szól. 2. MI valóban érdemes rá, hogy adjam érte?? 3. Mi NEM érdemes rá, amit azonnal abba kell hagyjak?
0