Brigitta FesselKét tűz között... Mi sokan, teljesen normális körülmények között nőttünk fel... de ma már a szüleink bántalmazó, mérgező voltát kutatjuk. Bárki, bármit mond ez is bántalmazás. Bántalmazzuk a saját szüleinket, ha a nagy önmegfejtésben megfeledkezünk az ő határaikról. Az én gyerekeim 4 fiú (34,25,22,22) is ezt tették. 1 év és sok belső munka, konzultáció vitt el a megértéshez, a nagy felismerésekhez... ami közelebb vitt a saját szüleim megértéséhez... közben gyógyítva a fiaim által okozott sebeket. Megtörtént az elfogadó, megértő beszélgetés. Most tesszük le az új alapokat. Talán már közösen tudjuk egymást gyógyítani.
7
István ViroveczVeszteség és újjászületés – A válás és gyász feldolgozása A veszteségnek sok arca van. Néha egy ember távozása, máskor egy egész élet darabokra hullása. A válás nem csupán egy kapcsolat megszűnése – egy otthon elvesztése, a család széthullása, a mindennapok átrendeződése. Egy olyan folyamat, amelyben egyszerre kell elgyászolni a múltat és új alapokat építeni a jövőhöz. Én nem csak a házasságomat veszítettem el. Elveszítettem a szüleimet, a családot, a házat, amit felépítettem, a fiaimat, akik többé nem ébrednek mellettem minden reggel. A legmélyebb pont az volt, amikor ráébredtem, hogy a világ, amit ismertem, végleg eltűnt. A mindennapok üressé váltak, a csend súlya elviselhetetlen lett. A fájdalom egyik legnehezebb formája, amikor a gyermekeid már nem a mindennapjaid részei. Nem láthatod őket minden este, nem ölelheted meg őket minden reggel, és egy részük lassan elkezd nélkülözni téged. És Te tehetetlen vagy. A veszteség feldolgozása nem egyenletes folyamat. Néha úgy érzem, haladok előre, máskor visszahúz az üresség. A válásban nem csak a másikat, hanem önmagamat is el kell engednem. Azt az embert, aki hitt egy közös jövőben, azt az apát, aki úgy gondolta, minden nap ott lesz a gyerekei mellett, azt a társat, aki mindent beleadott. De a fájdalom nemcsak elvenni képes – ha hagyom, átalakít. A legnagyobb mélységekben tanulom meg, ki vagyok igazán. Hogy az élet nem attól értékes, hogy mindig teljes, hanem attól, hogy képes vagyok újrateremteni önmagam. Most már tudom: a veszteség és az újjászületés kéz a kézben jár. A gyermekeim mindig az életem részei lesznek, még ha más formában is. A múlt nem tűnik el, de nem kell, hogy fogva tartson. A válás nem a vég – hanem egy lehetőség arra, hogy újra felépítsem önmagam, másképp, talán erősebben, mint valaha. És ha ezen az úton vagy, ha érzed ezt a fájdalmat – tudd, hogy nem vagy egyedül. A gyógyulás lassú, de lehetséges. A veszteség részed marad, de nem kell, hogy meghatározzon.
7
Izsa IstvánA viszonyom édesapámmal mondhatni nem is létezett. Haragudtam rá és kerültem mert az alkoholt válassza a család helyett és számomra olyan volt mintha nem is létezett volna. A múlt feldolgozása elengedhetetlen a jelen tiszta megéléséhez. A megértés hogy 'apám nem lehet más mint ami' elhozta a megbocsájtást a kapcsolódásunkban pedig a közeledést és a kíváncsiságot egymás iránt ami megmutatta hogy apám nem is rossz ember. Alkoholizmusa továbbra is fenn áll de már nem haraggal hanem szeretettel fordulok felé és ölelem meg mikor találkozunk.Emelett pedig számos meg nem élt érzelmi lerakodás keletkezett bennem azon hosszú évek során mikor nem mertem megélni az érzéseimet. Mikor felismertem hogy a sírás nem a gyengék hanem az erősek erénye,számos elnyomott érzés kezdett feltörni-megélődni és ezáltal gyógyulni-elengedődni. Az elnyomott düh magasvérnyomásként és másokra vetítésként jelent meg. Ahogy elkezdtem kiengedni rájöttem hogy ennek az érzelemnek is van helye úgy hogy közben sem tárgyat sem másokat nem teszek tönkre.
7
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsFőleg a viszonylag kései életkorban jött, az érintettek által már nem remélt házasságom hozta el ennek szükségességét, illetve a férjem és a testvéreim közötti ellentétek folytán adódott pszichoszomatikus betegséget öltött szorongásaim. Ezeknek a hosszúra nyúlt kellemetlenségeknek és szenvedéseknek a végére érve láttam meg, hogy e felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.
7
Urbánkó ReginaSzinte együtt kezdtük a felnőtt életünket, egy álompár voltunk, a környezetünk irigyelt bennünket. Ha a jövőnket tervezgettük - merre, hogyan tovább - egy biztos pont volt csak: együtt, holtomiglan - holtodiglan. 6 év együttlét, majd 7 év házasság után, gyermekünk 3 éves volt, mikor egyik este bejelentette: holnap elköltözöm. Éreztem egy ideje, hogy valami furcsa, de ez a mondat mégis hidegzuhanyként ért. „Rendes” feleség voltam, vasaltam az ingjeit, főztem, ügyeltem a tisztaságra, rajongtam a fiúnkért, dolgozni is visszamentem 4 órában, hitelünk volt, kellett a pénz. Már egy jó ideje sokat túlórázott, hát elfoglaltam magam, még többet takarítottam, még új ágyneműt is rendeltem, hogy jól tudjon pihenni, abban a kevés időben, amit itthon tölt. Szerettem. Bután, naivan. Csak sajnálatot láttam reggelente a szemében mikor az ajtót becsukta maga után. Miért sajnál engem? Ha véletlen időben hazajött, éreztem, hogy nem hozzám jön haza, csak a gyermekünkhöz. Mi ez az egész, amiben élünk? Normális ez így? „Holnap reggel elköltözöm… elköltözöm…. holnap reggel.” Egy pillanat alatt helyrekerültek a puzzle darabjai, és kitisztult a kép. Istenem segíts, ebbe belehalok. Miért érdemlek ekkora büntetést? - életemben először, de ma már azt is tudom, hogy nem utoljára tettem fel magamnak a kérdést. Miközben kerestem, a választ, hogy hol hibáztam, mikor vétkeztem ekkorát, egy merőben más felismerés csapott belém, mint a villám: nem, ez nem büntetés, ez ajándék. Rögtön újabb kérdések tódultak a fejembe: akkor ki az, aki vár rám? Ki az, aki miatt ebből a kapcsolatból tovább kell lépnem? Másnap reggel pakolni kezdte a ruháit, a holmiját. Én segítettem fogni a táska fülét, hogy könnyebben menjen. Ő zokogott, én csak néztem ki a fejemből bambán, és az foglalkoztatott, hogy: hol van az én ajándékom?
7
Bajkó GáborKlasszikus párkapcsolatnak és házasságnak indult a miénk is. Bosszúhadjárat lett belőle. Talpraesett nő, élettel teli férfi. Pezsgő párkapcsolat, közös lakás, házasság, 3 gyerek. A gyerekek miatt is és egy családi haláleset miatt is egyre nőtt a távolság, a gyerekek anyuka általi altatása este 8-tól 11-ig tartott (menekülés a párkapcsolati szerepekből), mivel teljes mellőzöttséget éltem meg, a munkámba temetkeztem. Onnan jöttek a sikerek, pozitív megerősítések, a távolság csak tovább nőtt. Aztán ott élt egymás mellett két lakótárs, akik már beszélgetni sem tudtak, beállt az intimitást és kommunikációt teljes mértékben mellőző haldoklás. Eleinte nekem kényelmes volt a távolság, az #Önértékelés és #Szülőkapcsolat témáknál leírt elhagyatottság-sémám miatt. De aztán jött a kérdés, hogy mi lett velünk? Felmerült a nyitott házasság is, de úgy meg minek, ha mindent (testi és lelki részeket is) kihelyezünk a kapcsolatból? A párkapcsolati tanácsadónál pedig megkaptam, hogy az a megoldás, ha én elköltözök. De ezzel még nem lett vége, csúnya válás, nekem közben alakult egy új kapcsolatom a munkahelyemen, de végül nehogy már én boldog legyek, rágalomhadjárat indult ellenem / ellenünk a cég irányába. Névtelen levelekkel, hívásokkal, e-mailekkel. Hiába van igazságügyi szakértői papírom, hogy a „realitásérzékelése az optimálistól elmaradó szintű”, a cég egy idő után gondolom, megunta és az új párommal együtt mindkettőnket kirúgtak. Persze ez az új kapcsolat is ráment. Hosszú időbe és energiába telt feldolgozni, megtalálni a saját hibáimat, sémáimat és a gyerekek miatt nagyjából normalizálni a minimálisan szükséges kapcsolatot azzal az emberrel, akivel ennél szebb és jobb terveim voltak anno.
7
Kőhegyi MóniVannak a hangos, "anyázós", tányér dobálós, egymást nem tisztelő, kapcsolati hanyatlások. És van az a csendes "haldoklás" egy csomó kimondatlan szóval és érzéssel, ami szinte láthatatlan. Az enyém az utóbbi volt. Mi voltunk a külvilág számára ideálisnak tűnő pár. Okos, intelligens, humoros férj; sehol egy hangos szó, szépen alakuló egzisztencia, kutyák, új ház, új autó, új kanapé… De a tökéletes csomagolás mögött lassan elkopott, a tartalom. Szürkeség, kimondatlan kérések, kérdések, hallgatás, mindennapok – észre sem vettük, hogy a valamikor párhuzamosnak tűnő utak csendesen, de biztosan távolodva jutottak el addig a pontig, ahonnan már nem volt egymáshoz közelebb. Emlékeszem a pillanatra, amikor egy reggel a tükörbe nézve hangosan megkérdeztem magamtól: – Ki vagy te? És mit tettél azzal a lánnyal, akinek valaha voltak álmai? Hallgatott, és ebben a hallgatásban minden benne volt. Egyetlen út maradt. Akkor, ott egyetlen dolgot adhattam, mert csak ez maradt. A szabadságot, mellyel mindketten esélyt kaptunk egy boldogabb életre. Hogy történhetett-e volna másképpen? Ha már akkor értettem volna, hogy mi zajlik bennem, akkor biztosan.
7
Katalin SkultėtyIdén lesz 10 éve, hogy egy nyaralás után a gyermekeim apja felvetette, hogy váljunk el mert ha a nyaralás sem hozott minket közelebb egymáshoz, akkor a hétköznapokban mitől lenne ez jobb. A válaszom ennyi volt, jó. Megkönnyebbültem, hogy ő mondta ki, ő kezdeményezte. Legalább nem én leszek a felelős a gyerekek szemében, így nyugtattam a lelkiismeretemet. Mert a felelősségvállalást szinte mindig el akartam kerülni. Ezelőtt csak dobálóztam az el akarok válni mondattal és tőle vártam, hogy oldja meg. Eljött a pont, ahol már nem vette komolyan de lezárta magában a kapcsolatunkat. Pontosan fel tudom idézni mikor és hol történt ez meg benne. Ezek után még 8 évet éltünk együtt, egymás mellett... Ezer sebből vérzett a kapcsolatunk. 17 éves voltam mikor megismertem és utólag tudom, hogy vele menekültem ki a családomból. Egy másik családot kerestem, gyerekként. A házasságunk legnagyobb részében továbbra is gyerek voltam. Kényelmes volt. Ő ezerrel gondoskodó, akinek az igazi gyermekei voltak a mindenei. Ő volt az anyjuk is. Közben céget vezetett és a környezete mindig számíthatott rá, éltek is vele. Ő volt a hős és a jó zsaru. Persze fájt, hogy nem én vagyok neki a legfontosabb de gyerekként, 0 felelősségvállalással csak tehetetlenül moziztam. Továbbra is kényelmesebb volt. Aztán én kezdtem el tünetelni a családban, mutatva a diszfunkcionálisan működő családi dinamikát. Atyaisten milyen szerep felcserélődések voltak... 2008-ban depresszióm lett. Addig nem tudtam, hogy ilyen létezik. Komolyan gondoltam, hogy a depresszió az annyi, hogy kapd össze magad és minden mehet tovább. Áhhh, a fenéket. Tényleg létezik. Végig "tiszta" volt a tudatom, annak ellenére, hogy elkezdtem gyógyszert szedni, mégis mindent meg tudtam figyelni mi zajlik bennem. Ez egy végtelenül beszűkült regressziós tudatállapot és nem volt eszközöm arra, hogy ezen változtassak. Sok mindennel próbálkoztam, hogy ne szűküljek be még jobban. A depresszió mellett generalizált szorongásból kialakult fóbiám is lett, pánikrohamokkal vegyítve. Korábban már jártam terápiába, ezen időszakban újramentem. Egy dolgot akartam elkerülni, hogy az akkor még férjem szemében ne egy tehetetlen beteg kislány legyek. Szerettem volna ha nőként nézne rám. Csak fogalmam sem volt mi a nő, tenni ezért nem is szándékoztam tenni, én csak örökre szerettem volna kényelmesen, gyerekként élni és mindent birtokolni. Féltem, hogy életképtelen leszek egyedül és nem állt szándékomban ehhez plusz két gyereket egyedül felnevelni. Így sokáig benne maradtam a látszólag kényelmes rosszban. A legjobb döntés volt, hogy elváltunk, innen datálható a felnövésem. Valahol egy emberi érték végig megvolt a kapcsolatunkban, így a fő szempont, hogy a gyerekek érdekeit tartsuk szem előtt és kulturáltan váljunk el, tudott teljesülni. Nem kellett egyedül gyerekeket nevelnem mert az apjuk részt szeretett volna venni az életükben, ennek örültem és megnyugtató volt, hogy akkor ez talán nem lesz olyan nagy törés nekik mert megmarad mindkét szülő. 2 otthonuk lett (3 hét itt, 3 hét ott-tal kezdtünk, ami aztán hónapokra nyúlt) és talán a család széthullásakor rossz és kevésbé rossz megoldások közül ez a kevésbé rossznak tűnt. Az a tapasztalatom, hogy a legönazonosabb megoldás lesz mindenkinek a kulcsa. Seb, törés így is úgy is lesz de a mértéke, a remény a továbbélésre, a változásra, talán ez nem mindegy. Nehéz volt őt elengednem, azt hittem, nélküle nem létezik az élet. Volt egy újrapróbálkozásunk is pár évvel később, bár ne lett volna. Vergődés volt és titokban tartottuk, hogy a gyerekeket ne bizonytalanítsuk el. Persze mindent tudtak és kikészültek a bizonytalanságban. 5 éve zárult le a férfi-női minőség véglegesen. Az élet igazából innen indult. Leváltam róla nőként de egy emberségesen emberi kapcsolat megmaradt. A gyermekeink pedig "normális" értékrendű, helyén az eszük-szívük, fiatal felnőttek. Azóta többször beszélgettem velük arról, ők miket éltek meg és hiszem, hogy minden tud gyógyulni, mindenen túl lehet lenni. Azon is, ami kilátástalannak tűnik adott pillanatban. Az átélt depressziómért, mentális szétcsúszásokért borzasztó hálás vagyok. Mikor kijöttem az elsőből 31 évesen (volt egy enyhébb is az évek múltán), akkor azt éreztem életemben először, hogy ÉLEK. Mivel úgy éltem meg, hogy a halál torkából jöttem vissza, az esélytelenek nyugalmával nem szégyelltem mi történt velem, emiatt sok embernek meséltem a megélt poklomról. Megdöbbentem mennyi ember megnyílt ennek hatására, kiderült, milyen sok ismerősöm járt pszichológushoz "titokban", mikkel küzd más is. A legáldásosabb mellékhatása pedig az volt, hogy ettől a pillanattól kezdve alig ítélkezem. Megértettem, hogy soha nem tudhatjuk kinek mi van a csomagjában. Senki bőrében nem mi vagyunk..
7
Morgós BenceENM, Poliamoria, Kapcsolati Anarchia → Szerteágazó élményeim és tanulmányaim vannak a Monogám és az Etikus Nem Monogám (ENM) kapcsolati rendszerekben. Éltem egyedül, monogám párkapcsolatban, hűtlenségben, szabadon, Poliamoriában, Kapcsolati Anarchiában és teljes káűoszban is. Sokat tanultam ezekben magamról, másokról és arról mitől működik egy kapcsolat. Illetve arról is, milyen elvárásokat tesz a társadalom és az egyén az egyes ilyen kapcsolati rendszerekre, szereplőkre. Miért szeretjük birtokolni egymást. Hogyan merítjük önértékelésünket a másikból. Hogyan találjuk meg a számunkra ténylegesen működő kapcsolati rendszereket. Szívesen támogatlak is ilyen témákban.
6- Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács
Két jogi diplomával kb 10 évi főleg közszférában való foglalkoztatás után a műszaki vonal felé mozdultam az információbiztonságba fektetett erőfeszítésekkel. Nem jött egyből a sok pénz, sokáig a főállásom mellett tanultam és vállaltam a kezdeti megbízásokat, vállalkozóként kellett saját kockázatomra csinálnom és mentoráltak üzletileg az első évben.
6